Az igazi Maugli: Dina Sanichar tragikus élete ihlette A dzsungel könyvét

Amikor Rudyard Kipling 1894-ben megírta A dzsungel könyve című regényét, kevesen értették, honnan származik az ötlet. A történetet mind jól ismerjük: Maugli egy tigristámadás következtében elveszíti a szüleit, és végül egy farkasfalka tagjai között talál otthonra.

Míg a Baluval, a medvével kötött barátság és a Sir Kánnal, a tigrissel való szembenézés az író fantáziájának szüleménye, addig a négykézláb járó, vadállatok közt nevelkedő embergyerek történetének alapja valós. A dzsungel könyvében Maugli végül talál egy falut, és úgy dönt, hogy visszatér a civilizációba.

Bár a valódi Maugli is visszatalált az emberek közé, az ő történetének befejezése sokkal kevésbé vidám.

Az igazi Maugli, Dina Sanichar

1867 februárjában vadászok egy csoportja az indiai Bulandshahr dombjait járta zsákmány után kutatva. Egy barlanghoz értek, amiben legnagyobb meglepetésükre zsákmány helyett egy hatéves kisfiút találtak, akit egy farkasfalka vett körül.

Annak ellenére, hogy nem tudtak vele kommunikálni, a vadászok nem akarták magára hagyni a gyereket, ezért a barlang kifüstölése és az anyafarkas megölése után magukkal vitték a közeli Szikandra Misszió árvaházába, ahol szombati nap lévén a Sanichar, vagyis hindi nyelven a szombat nevet kapta. A misszionáriusok úgy gondolták, hogy a fiú szülei farkastámadás áldozatává váltak, ő pedig valamilyen oknál fogva az állatokkal maradt. Alultápláltnak és gyengének tűnt, és bár adtak neki némi ételt, a gyerek sokáig egy falatot sem evett.

Az árvaház dolgozói hamar rájöttek, hogy Sanichar valószínűleg a kezdetektől fogva farkasokkal élt, emberi kapcsolatok nélkül nőtt fel, és képtelen volt a beszédre. Mivel a gyerekek fejlődésében eljön az a kritikus pont, ami után már hiába próbálják megtanítani, nem fog tudni beszélni, Sanichar úgy élte le az életét, hogy sem jelnyelven, sem szavakkal nem tudott kommunikálni, a saját nevét sem volt képes kimondani. Ehelyett legtöbbször csak morgott, vonyított és ugatott. Az árvaházban nem szerzett emberbarátokat, az egyetlen lény, amit közel engedett magához, egy kutya volt.

A misszionáriusok mindent megtettek annak érdekében, hogy Sanichar beilleszkedjen, de a fiú sokáig négykézláb járt, és egyáltalán nem kereste az emberek társaságát. Bármivel kínálták, Sanichar csak nyers húst volt hajlandó enni, a megmaradt csontokat pedig képes volt órákig rágni, valószínűleg azért, hogy a farkasokhoz hasonlóan élesítse a fogait.

Sanichar végül több mint húsz évig élt együtt az emberekkel, és annak ellenére, hogy idővel bizonyos szavakat megértett, megtanult két lábon járni, és képes volt egyedül felöltözni, soha nem tudott beilleszkedni közéjük, emiatt pedig rendszeresen ki volt szolgáltatva másoknak. Súlyosan mozgássérült volt, és mentális problémái miatti szorongását dohányzással próbálta csillapítani, míg végül 1895-ben tuberkulózisban vesztette életét, magányosan és zavarodottan.

Nem Sanichar olt az egyetlen természetben nevelkedett, vad gyerek, aki a Szikandra Misszió árvaházának gondozásába került, de mivel ő volt az első, akit a dzsungelben találtak, az ő történetét dokumentálták a legrészletesebben. Ráadásul a gyerekekről csak a misszionáriusok beszámolóiból szerzett tudomást a sajtó, emiatt vannak, akik kételkednek a létezésükben, és inkább csak a hírverést látják a dolog mögött. Mások szerint a vadonban nevelkedett gyerekek valóban léteztek – csaknem húsz olyan dokumentált esetről tudni, amikor egy kisgyerek átmenetileg vagy huzamosabb ideig állatok között él –, visszamaradottságukat azonban sokkal inkább valamilyen velük született szellemi vagy fizikai fogyatékosság okozta, és nem az, hogy állatok gondoskodtak róluk.

Bár az igazság talán sosem derül ki a vadonban nevelkedő gyerekekkel kapcsolatban, Rudyard Kiplingnek joggal mondhatunk köszönetet A dzsungel könyvéért.

Nyitókép: Vári Zsolt / Wikimedia Commons