Válságok, vétók, felfordulások: négy durva kihívás az Európai Unió 20. századából

Habár az Európai Unió hivatalosan az egy évvel korábban tető alá hozott maastrichti szerződés 1993. november 1-jei hatályba lépésével jött létre, az európai integráció különböző intézményei már nem sokkal a második világháború után feltűntek, hogy egységesítsék először a nyugati blokkhoz tartozó országok piacait, valamint biztosítsák a békét a kontinensen. Az európai integrációnak azonban a kezdetektől akadályokkal kellett megküzdenie, így az EU elődjének tekinthető Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) előtt is számtalan kihívás adódott.

A mai európai polgárt általában bőven lefoglalja az unió mostani helyzete, a jelenleg fenyegető veszélyek, mint például a jogállamiság helyzete, az orosz befolyás, valamint olyan kihívások, mint az ukrán és a nyugat-balkáni bővítés, valamint a covidválság utóhatásai. Azonban néha érdemes emlékeztetni magunkat, hogy az európai közösség már számtalan krízisen túlesett a második világháború óta.

Ezekből a válságokból, kihívásokból még tanulni is tudunk arról, hogy mik a jó gyakorlatok az európai együttműködés terén, és mik azok a hibák, amelyeket el kellene kerülni az Európai Uniónak.

Cikkünkben az EU és „őse” négy jelentős, huszadik századi kihívását elevenítjük fel. Ezek megoldása egy-egy ponton talán lehetetlennek is tűnt: végül mégis az formálta a mai Európát, ahogy az akkori politikai vezetők szembenéztek a feladatokkal, kihívásokkal, problémákkal, válságokkal, vitákkal.

Azt fogjuk látni: a válságos helyzet ahelyett, hogy kigáncsolta volna az egységes Európa megálmodóit, inkább arra sarkallta a szövetséget, hogy újult erővel nézzen szembe a kihívásokkal.

A hidegháború Európát is rettegésben tartotta

A Cambridge-i Egyetem kutatója szerint a történelmet tanulmányozók gyakran teljesen külön kezelik a hidegháborút, valamint az európai integráció történetét, ám ezek valójában összefüggenek. Ennek egyik oka, hogy az EU elődjének számító ESZAK bizonyos értelemben hadi együttműködés volt: a szén és az acél ugyanis a hadiipar fő alapanyagai. A hadi együttműködés ilyen formája pedig az egyre növekvő globális fenyegetés miatt logikus volt az európai vezetők számára védelmi célokból.

A szovjet fenyegetés nem az egyetlen, de az egyik legfontosabb oka volt annak, hogy az Egyesült Államok is támogassa az európai integrációt. Amerikának ekkor a nyugat-európai országok dominanciája állt érdekében a szovjet rendszerben működő keletiekkel szemben. Emellett aggódtak amiatt, hogy a háború után újjáéledő Németország esetleg ismét úgy kezdené el járni a saját útját, ahogy Hitler alatt tette. Éppen ezért szerették volna látni, hogy a németek minél szorosabban együttműködjenek szomszédaikkal, ahelyett, hogy a területeikre ácsingóznának.

A háborús sokk után a szovjet fenyegetés nélkül is beindultak volna azok a folyamatok, amik az EU létrehozásához vezettek, ám nem állítunk meredeket, ha azt mondjuk: a félelem felgyorsította ezeket. A hidegháborút így bátran nevezhetjük az egyesülő Európa első, formatív krízisének, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a szövetség megalakulásához.

De Gaulle majdnem egy évtizedig csuklóztatta a briteket

Ha azt hisszük, hogy Orbán Viktort nehéz lebeszélni a vétózásról, valószínűleg még nem próbáltuk meg szépen megkérni Charles de Gaulle-t a hatvanas években, hogy legyen szíves, engedje már be a briteket az Európai Gazdasági Közösségbe (EGK, ami az ESZAK utódjának és az EU közvetlen elődjének tekinthető). A második világháború alatt világhírűvé vált francia vezető volt az, aki 1963-ban és 1967-ben is megakadályozta, hogy a britek csatlakozzanak az akkor épülő európai gazdasági közösségekhez. Az Egyesült Királyság végül csak azután lehetett annak tagja, hogy de Gaulle 1969-ben leköszönt francia elnökként.

A volt tábornok britekkel szembeni ellenségeskedése addigra viszont az európai politika szinte egy egész évtizedét meghatározta. De mégis miért akarta de Gaulle távol tartani a briteket az EGK-tól? Egyrészt féltette a francia gazdákat attól, hogy brit versenytársaik előnybe kerülnek a közös piac miatt. Emellett személyes, nehezebben megindokolható ellenérzései is voltak: szerinte a britek „mélyen ellenségesek” voltak bármiféle páneurópai projekttel szemben, valamint úgy vélte, hogy számos fontos ügyben az Egyesült Államok érdekeit képviselnék.

Gyakorlati aggodalmaira megoldásnak a Közös Agrárpolitika (KAP) nevű mezőgazdasági szabályzást szánta, amely megvédte volna a francia gazdákat, és amelynek bevezetését a britek valószínűleg ellenezték volna. Azonban amíg de Gaulle megakasztotta a brit csatlakozást, addig sikerült a szövetség többi tagját meggyőznie a KAP-ról, egészen pontosan a németeket, akik lényegében a francia gazdák támogatásáért cserébe komoly piacot szereztek Franciaországban az iparuknak. Ez lett lényegében az európai mezőgazdasági támogatások alapja. Így miután de Gaulle leköszönt, a KAP már egy működő program volt, amit a végül 1973-ban csatlakozó briteknek is el kellett fogadniuk. Más kérdés, hogy alig tíz évvel később sikerült kiharcolniuk, hogy a rájuk eső hozzájárulás lényegesen kisebb legyen.

De Gaulle időhúzásával azonban tagadhatatlanul hosszú távon is szívességet tett Európának: a KAP ugyanis a mai napig működik, és szabályozza az európai mezőgazdaságot.

Fekete szerda

1992-ben aztán a briteknek sikerült összehozniuk egy akkora pénzügyi válságot, amelyet egész Európa megérzett: az sem segített a dolgon, hogy ekkor épp az Egyesült Királyság vezette soros elnökként az Európai Tanácsot. Az ügy háttere, hogy az angol font árfolyama ekkoriban közel állt ahhoz, hogy kiessen az európai árfolyam-mechanizmus (ERM) rendszeréből a spekulánsok – köztük Soros György – által kifejtett nyomás miatt.

A brit kormány ezért több mint hatmilliárd fontot költött arra, hogy a szűk árfolyamsávon belül tartsa a pénzt, ám kudarcot vallott. Az árfolyam összeomlott, 1992. szeptember 16-át azóta is „fekete szerda” néven emlegetik a pénzpiacokon. A font bedőlése olyan súlyos volt, hogy több, az ERM-ben résztvevő ország gazdaságára is kihatott, 

az Egyesült Királyságnak pedig azóta is történelmi szégyene, holott pont ezután az esemény után indult növekedésnek a gazdaságuk.

A brit piacra emellett nyomást helyeztek az Európai Uniót létrehozó Maastrichti Egyezményhez vezető tárgyalások is, amelyek a leendő uniós országok közös pénzügyeit szabályozták volna. A végül 1993-ban elfogadott egyezmény vezetett az euró megjelenéséhez is 1999-ben. A fekete szerdát így nevezhetjük egy jelentős bukkanónak azon az úton is, amely az uniós közös pénzhez vezetett, amely eredeti formájában az ERM-et is feleslegessé tette. Így valószínűleg nem kell aggódnunk amiatt, hogy a fekete szerdához hasonló pénzügyi katasztrófa következzen be.

Óriási kihívás volt a rendszerváltás is

Valószínűleg az EU mai formájában nem is jön létre, ha az Európai Gazdasági Közösség országainak 1989-től nem kellett volna kezelniük a rendszerváltás következményeit is. Németország egyesítése, valamint a kelet- és közép-európai országok igényei is komoly válaszutak elé állították a kontinenst. A legelemibb kérdés a következő volt: életképes lesz-e az EU 25, vagy akár több taggal is?

Gyengítenék-e az újonnan érkezők az integrációs folyamatot, akár az integrációhoz való hozzáállásuk miatt, akár azért, mert maga az Unió képtelenné válna működni így? Hiszen az akkor létező európai intézményeket eredetileg hat, majd 1992-ben már 11 állam együttműködésére tervezték.

A helyzetet bonyolította, hogy a német újraegyesítés miatt az EU egyik legfontosabb országa alapjaiban változott meg 1989-ben. Ahogy ledőlt a berlini fal, Helmut Kohl kancellár egyik legfontosabb feladata lett a hirtelen belfölddé változó, volt kommunista Kelet-Németország helyzete, amelynek következtében szakértők szerint Németország elvesztette addigi megkérdőjelezhetetlen vezető pozícióját az EGK-n. 

Az EU-bővítés eredményein máig vitatkoznak társadalomtudósok, de azért akad pár dolog, amit mindenképp el lehet mondani. A rendszerváltás ugyanis a keleti országok, és a nyugati befektetők számára is vonzó lehetőség volt a gazdasági együttműködésre, ami serkentőleg hatott az uniós reformokra is. Emellett segített abban is, hogy Európa nagy részének összevonják monetáris politikáját, valamint hogy az államok EU-s szinten közösen döntsenek egyes biztonsági kérdésekről (holott ezen területért nagyrészt a szintén egyre népszerűbbé váló NATO lett a felelős). Az akkori bizottsági elnök, Jacques Delors is felismerte, hogy azzal, hogy a potenciális EU-tagok száma és sokszínűsége hirtelen megnőtt, még nagyobb energiát kell belefektetni az összeurópai projektbe, és még nagyobb lehetőséget kapott az EU, hogy a kontinens meghatározó politikai ereje legyen.

Delors, akit a modern EU megteremtőjének is neveznek, tavaly év végén halt meg. A francia politikus tiszteletére tartott párizsi megemlékezésre Orbán Viktor, a modern EU legnagyobb kritikusa is elment. Ezt „bizarrnak” nevezte fő ellenlábasa. Erről itt írtunk bővebben. A Híradó riportját pedig az alábbi videóban nézhetik meg.

Nyitókép: Getty Images