A 21. század legpusztítóbb csendes járványa lehet a digitális magány

Minél több időt töltünk a közösségi médiában, annál inkább magányosnak érezzük magunkat – nem számít, hány évesek vagyunk, van-e partnerünk, vagy milyen az egészségi állapotunk – derült ki a Health Psychology and Behavioral Medicine című szaklap kutatásából. Nem nehéz észrevenni az ellentmondást abban, hogy

minél több időt töltünk a közösségi médiában másokkal való interakcióval, annál inkább elvágva érezzük magunkat tőlük.

Tombol a magány

Az évek során egyre több szó esett arról tanulmányokban, kutatásokban és publicisztikákban is, hogy a felgyorsult világ és a megváltozott kommunikációs formák hozzájárulnak ahhoz, hogy tömegek érzik magukat egyre magányosabbnak. A De Gruyter által publikált összesítésből kiderül, hogy már egy 1998-as kutatás is arra hivatkozott, hogy a magány valóságos járvánnyá vált, az azóta eltelt időben pedig tovább romlott a helyzet.

Manapság már korántsem csak az idősek magányosak, a fiatalok körében is egyre gyakoribb ez az állapot. A felnőttek és a fiatalok negyede-ötöde beszél arról, hogy egyedül érzi magát, egy kutatás szerint pedig a 65 évnél idősebbek fele számára a háziállat vagy a televízió jelenti a fő társaságot.

Magány a társadalomban

A tomboló magány nemcsak az egyénekre, hanem a társadalomra is káros hatással lehet. A hosszú távú egyedüllét növeli a szívbetegségek kockázatát, és a test ellenállóképességét is csökkenti. A mentális egészségnek sem tesz jót: aki magányos, könnyebben esik depresszióba, nagyobb eséllyel alakul ki nála szorongásos zavar vagy problémás szerhasználat.

Az Európai Bizottság korábbi jelentései szerint a magány arra is kihathat, hogyan állunk hozzá politikai és társadalmi kérdésekhez. Hiszen ha irreálisan sokat szorongunk, megnövekedik a kitettség érzése is, illetve azt sem tudjuk reálisan kezelni, hogy mit érzékelünk fenyegetésként, mennyire tudjuk a helyén kezelni a félelemkeltő retorikát.

Több neves kutató, például Noreena Hertz és Hannah Arendt is arra jutottak, hogy a magányos emberek könnyen találnak célt és önbecsülést radikális csoportokban vagy totalitárius ideológiákban. Hertz 2020-as esszéjében azt írta, hogy a 21. századi populizmus előretörését „csak egy még magányosabb világ kontextusában érthetjük meg”.

Sosem egyedül, de mindig magányosan

A De Gruyter tanulmánya azt írja: „a magány abban a szakadékban létezik, amely a meglévő kapcsolataink és a vágyott kapcsolataink között húzódik”. Sherry Turkle, az MIT pszichológus kutatója korábbi könyvében amellett érvelt, hogy a média aláássa személyes kapcsolatainkat, ami ráaadásul nem is új jelenség. Felidézte, hogy a 18. században, amikor elterjedtek a romantikus regények, számtalan jel utalt arra, hogy a korábban általánosságban elégedett háziasszonyok – a fő olvasók – körében megnőtt a magány, illetve az elvágyódás érzése.

Azzal, hogy ezek a regények az életükből hiányzó, mindent elsöprő szerelemről, vágyról, botrányokról, mesés meggazdagodásról meséltek nekik, teljesületlen és talán teljesíthetetlen vágyakat is generáltak bennük, amelyeket közvetlen környezetük – férjük, szüleik – már kevésbé érthettek meg. A teória szerint valami hasonló történik a 21. században is, csak épp sokkal nagyobb sebességgel.

Manapság már ugyanis válogathatunk a társaságok, közegek, életérzések, drámák között, amelyekhez képest a saját életünk sivárnak tűnhet. Az Instagramot böngészve nem nehéz unalmasnak gondolni a saját mindennapjainkat a folyamatosan utazó influenszerekéhez képest, a Twitteren és a Linkedinen pedig meggyőződhetünk arról, hogy saját karrierünk és szociális „rangunk” milyen alacsonyan van számos más emberéhez képest.

Dopaminfüggők társadalma

Turkle szerint manapság már képtelenek vagyunk arra, hogy egyedül legyünk, és hogy megéljük az egyedüllétet, ami pedig kulcsfontosságú a magány elkerüléséhez. „Képesnek kell lenned saját magad által megidézni magadat, különben a magány lesz az egyetlen dolog, amit ismersz” – fogalmazott a pszichológus 2011-es könyvében. Az ő értelmezésében a magány csupán rosszul sikerült egyedüllét, amikor az ember nem tud saját magára reflektálni és megbékélni.

Manapság pedig a közösségi média algoritmusai mintha szándékosan arra mennének rá, hogy felaprózzák az emberi figyelmet, és még véletlenül se mélyedhessünk el hosszabb tartalmakban, olvasnivalókban, ne adj’ isten saját magunkban. Pár éve Dr. Anna Lembke arról értekezett a Guardianben, hogy a közösségi média dopaminfüggővé tesz minket, az új „löketet” pedig a folyamatosan elénk kerülő tartalmak jelentik. Fontosabb, hogy folyamatosan jöjjenek az újdonságok, minthogy bármelyikre is rákoncentráljunk, értékeljük, megemésszük.

Ez minden más függőséghez hasonlóan hozzájárulhat az értékes, személyes kapcsolatok leépüléséhez, és ugyanolyan nehéz feladat leszokni róla, mint az alkoholról vagy a cigiről.

Nyitókép: Getty Images