Női testek és nőjogok: valóban el lehet érni valamit a szex megvonásával?

Szexsztrájkot hirdettek a közösségi médiában nem sokkal az után, hogy az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága megsemmisítette a döntést, ami szövetségi szinten biztosította az amerikai nők abortuszhoz való jogát. A felhívás nem példátlan, bár az abortuszellenes konzervatívok – akik a megfogant magzat élethez való jogát magasabb rendűnek tartják, mint a nők jogát annak eldöntésére, hogy meg akarják-e szülni – igyekeznek gúnyt űzni az ellenük irányuló kezdeményezésből.

2019-ben az ismert színésznő, Alyssa Milano már szexsztrájkra szólította követőit azt követően, hogy Georgia államban gyakorlatilag betiltották az abortuszt: olyan jogszabályt hoztak, ami alapján nem hajtható végre a terhességmegszakítás, ha a magzat szívhangja észlelhető. Ez már a terhesség hatodik hetében bekövetkezhet, mielőtt a nők egyáltalán tudatában lennének a várandósságnak. Alyssa Milano azzal érvelt, hogy amíg a nők nem kapják vissza a testük feletti önrendelkezésüket, addig nem kockáztathatják a terhességet.

Ugyanakkor a szexsztrájkra felszólító nőket, így Alyssa Milanót sem csupán a konzervatívok kritizálják. Peggy Drexler pszichológus a CNN-en megjelent írásában úgy vélekedett, hogy a színésznő célt tévesztett: szerinte a felhívása azon az elképzelésen alapul, hogy a nők hatalma abban rejlik, hogy hajlandók-e megadni a férfiak számára a szexet. 

Alyssa Milano tulajdonképpen azt üzeni, hogy a nők azért szexelnek, hogy a férfiakat kielégítsék, és egy nő akár meg is vesztegetheti szexszel a férfiakat, miközben nem ismeri el, hogy a nők is örömüket lelhetik a szexben. Vagyis épp egy olyan sztereotípiát erősít meg, amit a feminizmus le akar bontani.

A Financial Times publicistája, Robert Shrimsley pedig úgy gondolja, hogy azok a nők, akik hajlandók szexsztrájkba lépni, valószínűleg nem olyan férfiakkal fekszenek le, akik edukálásra szorulnak ebben a témakörben. Abban viszont a pszichológus és a publicista is egyetértenek, hogy figyelemfelkeltésre alkalmas a szexsztrájkra való felhívás, címlapokra lehet vele kerülni, és az is eljut így az olvasókhoz, hogy mi ellen tiltakoznak vele.

A legnagyobb közhely, ami a szexsztrájkokról szóló cikkekben előkerülhet, Arisztophanész Lüszisztratéja. (Lám, most sem sikerül megúszni.) Az ókori görög komédia címszereplője megesketi a nőket, hogy addig nem fogadják ágyukba férjeiket, amíg véget nem vetnek a háborúskodásnak. Helen Morales klasszikafilológus tanulmányában ezt az összehasonlítást elemzi és kritizálja.

2011-ben Leymah Gbowee libériai békeaktivista Nobel-békedíjat kapott erőfeszítéseiért, amelyekkel hozzájárult a polgárháború végéhez a nyugat-afrikai országban. Az erőfeszítések része volt a szexsztrájkra irányuló felhívás is. A libériai nők mozgalmáról a nyugati média rendre úgy számolt be, hogy párhuzamot vont a Lüszisztratéval, maga Gbowee pedig elmondta: amikor interjút készítenek vele, mindig a szexsztrájkról kérdezik először.

Gbowee maga egyébként annyira nem tulajdonít jelentőséget ennek, hogy memoárjában kevesebb mint egy oldalt szentel a témának – megjegyezve, hogy gyakorlati hatása a szexsztrájknak lényegében nem volt, de nagyon fontos volt ahhoz, hogy felhívják magukra a nyilvánosság figyelmét. A Nobel-békedíjas aktivista szociális munkásként és egyedülálló anyaként nők ezreivel szervezett mozgalmat az erőszak ellen, aminek szerinte az erkölcsi tisztaság, a kitartás és a türelem voltak a legfontosabb fegyverei, és évekig szerveztek figyelemfelkeltő demonstrációkat, amíg eljutottak a szexsztrájkig.

Helen Morales megjegyzi, hogy a libériai sajtóból teljesen kimaradt a Lüszisztraté-párhuzam, a nyugati újságírók pedig nem is feltétlenül olvasták Arisztophanész művét, mielőtt rá hivatkoztak. Mindenesetre 

az összehasonlítás azért sem szerencsés, mert a Lüszisztraté egy fiktív komédia, a libériai nőkön a hadurak és csapataik által elkövetett erőszak viszont valóságos volt, és a legkevésbé sem komikus.

A Nigéria déli részén élő ibo törzs nőtagjait is gyakran emlegetik a szexsztrájkok kapcsán. Az ő sikeres fellépésük kulcsának azonban azt tekintik, hogy a nők összefogva egyfajta szakszervezetként voltak képesek kiállni az érdekeikért, például a szexuális zaklatás ellen, de még a brit gyarmati uralom ellen is küzdöttek.

Izlandon 1975-ben országos sztrájkba léptek a nők, megmutatva, hogy mi lenne nélkülük: a munkavégzést, a házimunkát és a gyerekekkel való törődést is megtagadták, hogy az egyenjogúságért tüntessenek.

Kolumbiában 2011-ben „az összezárt lábak mozgalmát” alapították meg nők Barbacoas városában, ahol már évek óta tiltakoztak különféle módokon azért, hogy a kormány építsen utat az alig megközelíthető településhez.

Minek szüljünk olyan helyre, ahol a gyerekek meghalnak orvosi ellátás nélkül, és a legalapvetőbb jogokat sem tudjuk nekik biztosítani? Úgy döntöttünk, hogy nem szexelünk és nem szülünk, amíg az állam nem teljesíti az ígéreteit

– nyilatkozta az egyik tiltakozó. Az út végül bizonyára nem azért épült meg, mert a szextől megfosztott férfiak meggondolták volna magukat, hanem azért, mert így mindenki felfigyelt a problémára.

Akár szexről, akár szexmegvonásról van szó, az emberek felkapják a fejüket – a szexsztrájk mégsem pótolhatja a politikai cselekvést. Az abortusztörvények kapcsán Peggy Drexler egyebek mellett azt javasolja a pároknak, hogy beszélgessenek arról, miért fontos ez az ügy a nőknek, Robert Shrimsley pedig azt, hogy a nők és a velük szövetséges férfiak fogjanak össze, és olyan politikusokat segítsenek a hatalomba, akik az ő érdekeiket képviselik, illetve gyakoroljanak nyomást a döntéshozókra.

Ha pedig valaki attól tartana, hogy a partnere ellene is szexsztrájkot hirdethet, az gondoljon arra, hogy ez nem túl reális veszély egy olyan párkapcsolatban, ahol a felek kiállnak egymás mellett, tiszteletben tartják egymás akaratát és jogait.

Nyitókép (illusztráció): TR/NurPhoto via Getty Images