„Senkit sem érdekelt igazán a válasz” – Pásztor Virág őszintén beszélt a legnehezebb dzsungelbeli helyzetéről

A kiesés mennyire ért váratlanul?

Az utolsó napokban már mindenki eljátszik a gondolattal, hogy lehet, éppen ma ő megy haza. Szomorúság nélkül távozom. Húsz nap után már vágyik haza az ember, és én sem éreztem azt, hogy sok új dolgot fogok még megélni odabent.

Bátorságpróbák ide vagy oda, utólag bebizonyosodott számomra, hogy a legnagyobb félelmeket és a legnehezebb helyzeteket nem ezek a próbák okozták. Legalábbis nekem. Úgyhogy azt érzem, kerek volt a történetem.

Örülök annak is, hogy az utolsó napokban egy másik oldalamat is meg tudtam mutatni, azt, amiben valójában a mindennapjaim 95 százalékát élem. Bántott volna, ha nem látják, milyen az igazi Virág. Ember voltam, őszinte voltam. Az ember hibázik, boldog, szomorú, és néha kérdések között őrlődik.

Amit vártál a műsortól, azt megkaptad?

Érdekes, mert nem azt kaptam, amit vártam. Azt képzeltem, hogy arról fog szólni ez az egész, hogyan éljük túl az éhezést, hogyan bírjuk a koszt, az izzadást, a kényelmetlen alvást, hogyan győzzük le a félelmeinket, és hogyan viseljük az állatok közelségét. Végül ezekkel nem volt problémám. Életemben nem szerepeltem még realityben, és az elképzelt élményfaktor nálam egészen más irányba ment el.

De például a kígyótól te ijedtél meg a legjobban…

Próbáltam a műsor előtt tréningezni magam, hogy kezelni tudjam a kígyófóbiámat, de amikor egyszer csak ott volt előttem egy a vadonban, azonnal aktiválódott a félelmem. Akkor esett le igazán a tantusz, hogy itt tényleg léteznek kígyók. Addig valahogy elhitethettem az agyammal, hogy majd akkor hiszem el, ha látom.

Amikor megláttam az első kígyót a táborban, hirtelen nagyon csalódott lettem. Azt éreztem, hogy akkor itt nincs tovább, ezt nem fogom bírni. Nagyon sok minden lecsapódott bennem abban a pillanatban. 

Először valami gyászhoz hasonlót éreztem, mintha meghalt volna valaki. Olyan mély szomorúság és fájdalom volt bennem, ami aztán elkezdett átalakulni halálfélelemmé.

Furcsa, de annyi mindent kiordítottam magamból, hogy ez a félelem egyben egy terápiás élmény lett.

Mennyire hiányzott a telefon?

Alapvetően nem vagyok óriási telefonfüggő, nincs bennem az a késztetés, hogy folyamatosan pörgessem a telefonomat. Viszont nem gondoltam volna, hogy attól a perctől kezdve, hogy kiveszik a kezemből, egyáltalán nem fogok rá gondolni. Szerintem ez zseniális.

Sosem tudtam volna másképp kipróbálni, milyen az, amikor több mint húsz napon keresztül nem nézek rá a telefonomra. Akár a munka, akár a kapcsolattartás miatt ez a hétköznapokban szinte lehetetlen lenne. Valójában ez egy olyan élmény, amit nem feltétlenül engedhet meg magának mindenki, hiszen a telefonunkkal dolgozunk és tartjuk a kapcsolatot másokkal. Nekem ezért ez is egy különleges élményt adott.

Mennyire hiányzott a családod és a barátaid?

Egészen másfajta hiányt éreztem a családommal kapcsolatban. Az ő lelkük hiányzott, az ő gondolkodásmódjuk. Honvágyam nem volt. Inkább az hiányzott, hogy beszélhessek velük, hogy megértő emberek vegyenek körül. Hogy olyan jóindulatú emberek legyenek körülöttem, mint amilyenek ők, az intelligenciájukról nem is beszélve…..

Milyen étel és ital hiányzott a legjobban?

Érdekes, hogy bár napokon keresztül éheztünk, és olyan dolgokat ettünk, amelyeket nem feltétlenül kívántunk, csak néha kalandoztak el a gondolataim azon, hogy mit ennék vagy innék. Amikor pedig végre lehetőségem volt enni, nem éreztem akkora katarzist.

Az éhezést is nagyon jól bírtam. Viszont most már bármelyik pillanatban meg tudnék enni egy jó paradicsomos tésztát, úgyhogy az lesz az első. Ami még nagyon hiányzott, az a reggeli kávé és a kávézás szeánsza.

Ki került hozzád a legközelebb, és kit éreztél magadtól a legtávolabb?

Sokszor éreztem magam egyedül, vagy legalábbis úgy, hogy nem feltétlenül merek nyitni. Nem hagyom, hogy az emberek közel kerüljenek hozzám, mert amikor megtettem, sokan kihasználták. Idő kell ahhoz, hogy kapcsolódni tudjak az emberekhez.

Nekem Odett az elejétől kezdve az a lány, akiben csak a jóságot és az elfogadást látom. Ezt szeretném is tanulni tőle. Milo pedig hatalmas pozitív csalódás volt, az ő gondolatai megértő szavai és értékrendje sokszor életben tartott. Ők azok, akikben egyszer sem csalódtam.

Azt már nehezebb megmondani, kit éreztem a legtávolabb magamtól, mert sok emberben, illetve sokféle működésben csalódtam. Nem akarok már ennyire kritikus lenni, mert megtanultam, hogy az elején talán túlságosan is az voltam. Nem emberekről szeretnék véleményt formálni, hanem működésekről. És bizonyos működésekben, reakciókban csalódtam.

Benned hogyan csapódott le a Barna-történet? Hogyan élted meg odabent?

Bármennyire is feltették nekem a kérdéseket, azt éreztem, senkit sem érdekel igazán a válasz. Inkább csak az, hogy szurkálhassanak, és még nagyobb reflektorfényt kapjon az egész. Nekem ebből a helyzetből hiányzott az empátia.

Sajnos vannak olyan szituációk, amikor akaratlanul is megbántunk másokat. Vagy olyan helyzetek, amikor valaki egyszerűen nem tud mit kezdeni a saját összezavarodottságával. Én sem voltam felkészülve ezekre a hatásokra, ezekre az emberi működésekre.

Közben az egyetlen bizalmasom, akivel úgy készültem, hogy végig kéz a kézben megyünk, egyszer csak úgy döntött, hogy ezt itt és most, ország-világ előtt akarja megbeszélni. Valójában soha nem akartam ennyi ember előtt megélni ezeket a pillanatokat és ő ezt pontosan tudta.

Mi lesz az első dolgod, amikor visszaérsz a hotelbe?

Szeretnék gondolkodni, és egy kicsit egyedül lenni, mert rengeteg mindennek kell leülepednie bennem. Nagyon szeretném felhívni a családomat. Nagyon-nagyon-nagyon.