Egy nap alatt elbukott a tojásra kivetett árstop, képviselők verekedtek a magyar parlamentben – száz évvel ezelőtt

Régen minden jobb volt? A száz évvel ezelőtti lapokat böngészve csupa olyan hírre bukkanhatunk, amelyek a mai hírportálokról sem lógnának ki: áremelkedésekről, közéleti botrányokról, bűnügyekről tudósítottak az újságok. Megnéztük, mi foglalkoztatta az embereket 1923 februárjában.

Liberális újságírókkal barátkozó szivárogtatók

Február elsején a kormányzó Egységes Párt értekezletéről tudósított az Est. A tanácskozáson sok szó esett a pártfegyelem kérdéséről: Gömbös Gyula – ekkor a párt alelnöke – nehezményezte, hogy bizalmas megbeszéléseik is napvilágot látnak, főleg liberális sajtóorgánumokban. Azt is mondta, tudják, kik azok a képviselők, akik liberális újságírókkal barátkoznak, és bár nem akar „spiclirendszert” bevezetni, ha még egyszer kiszivárog valami a megbeszélésekről, akkor kinyomoztatja azokat a képviselőket, akik az információkat kiadják.

Nincs arról értesülésünk, hogy az értekezleten bárki is azt a megjegyzést tette volna Gömbös eme fejtegetéseire, hogy a liberális lapoknak egyik legszorgalmasabb nyilatkozója éppen maga Gömbös Gyula

– fűzte hozzá Az Est tudósítója. Az értekezleten azt is eldöntötték, hogy megbüntetik azokat a képviselőket, akik indokolatlanul távolmaradnak a nemzetgyűlés – akkoriban így nevezték a parlamentet – üléseitől: először megintik, másodszor a pártértekezleten róják meg, harmadszor pedig választókerületében kiplakátolják, hogy elhanyagolja munkáját.

Ez a kiplakatírozás az, amelyet nagy megütközései fogadtak a kormánypárti képviselők és amelyen ma reggel jól mulatott az egész ellenzéki oldal

– kommentálta a lap a döntést.

Képviselők verekedéséről írt a Friss Ujság február 22-én. A kormánypárti Bogya János sértőnek találta az ellenzéki Drózdy Győző egy közbeszólását, és

No, ez már sok volt!

felkiáltással ököllel arcon ütötte. Drózdy visszaütött, végül szétválasztották őket, majd az ülésen felszólalva arról beszélt, hogy alattomos orvtámadás érte egy képviselő részéről,

akiről megállapították, hogy beszámíthatatlan, hogy a Lipótmezőre való.

A házelnök a megtámadott Drózdyt szólította fel önmérsékletre, másnap pedig arról számolt be a sajtó, hogy Bogya János párbajra is kihívta az ellenzéki képviselőt, ő azonban közölte, hogy nem adhat efféle „elégtételt”, ugyanis már büntetőfeljelentést tett súlyos testi sértés miatt.

Kávéházakban ismerkedő tizenévesek

Február negyedikén rendőrségi botrányról adott hírt Az Est: a Tabarin-mulatóban rendőrfőtisztviselők társaságában mulatott egy járásbíró, aki pezsgősvödröt vágott a táncosok közé, súlyosan megsebesítve egy táncosnőt. A mulatóban szolgálatot teljesítő rendőr igazoltatni akarta a járásbírót, de ezt a vele lévő rendőrfőtisztek meg akarták akadályozni. Az esetről a rendőrfőkapitány is értesült, és rendeletet hozott arról, hogy a rendőrtisztviselők nem látogathatják az éjszakai mulatókat, akkor sem, ha nincsenek szolgálatban.

Az incidenstől függetlenül egy másik rendelkezésben azt tiltották meg az éjszakai mulatókban ügyeletes szolgálatot teljesítő rendőröknek, hogy a munkaidejük alatt akár egy cseppnyi szeszt is megigyanak.

Magyarázatul erre a szigorú intézkedésre az szolgál, hogy az ügyeletet tartó rendőrtisztviselőnek szeszmentes világos fejre van szüksége esetleges intézkedéseinek végrehajtásánál

– írták.

A rendőrfőkapitány elé került egy másik jelentés is, ami arról számolt be, hogy Budapesten már egy egész új generáció nő fel „a kávéházak füstös és sokszor erkölcsileg is fertőzött” levegőjében, minthogy szüleik sokszor 6-8-10 éves gyermekeiket is magukkal viszik.

6-8 éves kisfiúk a kávéházban a szüleikről olyan hangon beszélnek a többi kávéházi gyerekkel, hogy a züllöttség és a romlottság ilyen fokának láttán maguk a detektívek is elámultak. 13-14 esztendős kisleányok, akik az édesanyjuk kíséretében jelennek meg, ismeretségeket kötnek a kávéházakban. A kártyaszobák zsúfolva vannak 16-18 esztendős fiatalemberekkel, akik nagy pénzben játszanak.

A jelentés nyomán a rendőrfőkapitány eldöntötte: Budapest valamennyi kávéházából kitiltja a gyerekeket.

Törött tejesüveg, vallatott szülők

Döbbenetes bűnügyről számolt be a sajtó 1923. február 6-án: néhány héttel korábban Resics Antalné mosónő tejért küldte 11 éves Jóska fiát, aki ezután nem ment haza. A szülők este bejelentették az eltűnést a rendőrségen, majd a nyomozó Jóska húgát, a két és féléves Ilonkát is megkérdezte, nem tudja-e, hova ment a bátyja.

Anya levágta Jóska nyakát, kezét, és a lábát is elégette

– felelte a kislány, mire a hatóságok előállították a szülőket, vallatni kezdték, majd hetekig fogva tartották őket, miközben a rendőrök feltúrták az egész lakást, felásták a padlót, végigkopogtatták a falakat, szétszedték a kályhát, felásták a pincét is, de semmit nem találtak.

Végül egy lelkész jelentkezett a rendőrségen, és elmondta: a kisfiú eltűnésének napján találkozott egy, a személyleírásnak megfelelő gyerekkel, aki apátlan-anyátlan árvának mondta magát, ezért egy budai gyermekmenhelyen elhelyezte. A nyomozók kimentek a menhelyre, ahol a kisfiút megtalálták Szabó József néven, de még ekkor is tagadta, hogy ő lenne az eltűnt gyerek. Csak amikor az anyja elé került, akkor vallotta be:

Eltörtem a tejesüveget és féltem, hogy ki fogok kapni, ezért szöktem meg.

Szabó Lőrinc költő az 1920-as évek első felében Az Est újságírójaként kereste kenyerét. Meglehetősen nagy érvágás lehetett számára az az 1200 koronás pénzbüntetés, amelynek kiszabásáról a konkurens Friss Újság tudósított február 7-én. Másfél évvel korábban Szabó Lőrinc cikket írt Az Estbe „A hős szerelmes két felesége” címmel, amiben Gábor Ernő színészről megírta, hogy orosz hadifogsága alatt egy barátja levélben arról értesítette, hogy a felesége meghalt. A hír hallatán Gábor Ernő Szibériában elvett egy orosz nőt, akit magával hozott Magyarországra, csakhogy első felesége valójában nem halt meg, válópert indított, miközben az ügyészség kettős házasság miatt eljárást indított Gábor Ernő ellen. Az eljárást végül megszüntették, az ügyről beszámoló Szabó Lőrincet azonban tárgyalási titok megsértése miatt pénzbüntetésre ítélték.

Bezárt standok, virágzó zugkereskedelem

Árstopot vezettek be a tojásra: 1923. február 7-én arról írt Az Est, hogy a kereskedőknek szombatig 22 koronára kell leszállítaniuk a tojás árát. Csakhogy vidéken a termelők 25-28 koronáért adták a tojást, ehhez jött még a szállítási költség és a forgalmi adó, a kereskedők pedig nem voltak hajlandók lenyelni a veszteséget, így lehúzták a redőnyt. Azonnal felvirágzott a zugkereskedelem: árusok járták a házakat, a piacon pedig falusi asszonyok árulták akár 35 koronáért a tojást, mondván, az ár megkötése csak a kereskedőkre vonatkozik, a termelőkre nem.

Az Árvizsgáló Bizottság visszakozni kényszerült: egy nappal később arról írt az újság, hogy megállapodás született a tojáskereskedőkkel arról, hogy három koronával drágábban adhatják a tojást, mint amennyiért megveszik a termelőktől, így a tojáshiánynak vége szakadt. A drágaság viszont maradt: két héttel később a főváros közélelmezési bizottsága elé kerülő statisztika arról számolt be, hogy a hús, a liszt, a zsír ára több mint 500-szor nagyobb, mint a háború előtt, a lakosság túlnyomó részének keresete azonban csak 150-200-szor több.

Anyagi helyzetük miatt tiltakoztak az egyetemi tanárok is, akik arra panaszkodtak, hogy feleannyit sem keresnek, mint német vagy osztrák kollégáik. Állításuk szerint háború előtti életszínvonaluk öt százalékán állnak, és azt követelték, hogy a „békebeli életnívó” legalább negyedrészét érhessék el. Volt, aki „immorálisnak” nevezte, hogy a suszter egy félcipő árából kifizeti fia tandíját, míg a tudóst elvonják munkájától az anyagi gondok, ezért a tandíjak emelését kérték.

Áram a levegőből

Napokig tartó vízhiányt okozott Budapesten 1923 februárjában, hogy az áradó Duna elöntötte a káposztásmegyeri vízműveket. Február 23-án a Friss Ujság rosszallóan számolt be arról, hogy a vizet szállító lajtoskocsi épp Belitska Sándor honvédelmi miniszter háza előtt szokott megállni, sőt, amikor a környékbeliek előző nap megjelentek edényeikkel, a kocsis rájuk szólt:

Hohó, előbb a Belicska kegyelmes úr kap vizet.

Csakhogy mire a kegyelmes úr edényei megteltek vízzel, a lajt ki is ürült, a hoppon maradt lakóknak pedig azt ígérte a kocsis, hogy egy óra múlva visszajönnek – azóta is várták a vizet.

„Egy magyar parasztfiú” csodálatos találmánnyal állt elő: a szentesi Dezsőfi József olyan készüléket szabadalmaztatott, ami a légkörből nyeri a világításhoz az elektromosságot. A dolog szépséghibája, hogy a mérnökök, akiknek érdeklődését felkeltette a találmány, zseblámpaelemeket találtak a készülékben. Mint az Est február 11-én írta, Dezsőfi boldogulását nehezítette, hogy a szentesiek a parasztfiút látták benne, és lebecsülték a képességeit, és hiába plakátolta ki az utcát azzal, hogy a légköri elektromosságot kiaknázó készüléket árusít, kinevették, és senki nem vásárolt tőle.

A feltaláló ezután Orosházára költözött, ahol a helyi gazdálkodóknak sikerült eladnia készülékeit, sőt a helyi nemzetgyűlési képviselő, Csizmadia András figyelmét is felkeltette a találmány, aminek hírét Gróf Bethlen István miniszterelnöknek is elvitte. A kormányfő úgy döntött, szakembert küld Orosházára, hogy megvizsgálja az eszközt.

Másnap Dezsőfi a szemle elején kijelentette: a házában felszerelt lámpák nem fognak világítani, mert nem volt elég ideje felszerelni a készüléket, ezért a szomszédban, Sin Pál gazdálkodónál fogja azt megmutatni. Másoknál is felszerelte ugyan találmányát, de vissza is vette tőlük, mondván, attól tart, hogy

a gazdákat majd valami gazdag amerikai tíz-húsz millióval meg találja szédíteni és azok elárulják találmányát, anélkül, hogy neki abból valami haszna is lenne.

Sin Páléknál már világítottak az égők, a kíváncsi szakemberek azonban egy ládikára bukkantak, amire Dezsőfi azt mondta, transzformátor van benne, de kiderült, hogy akkumulátor.

További vizsgálódásra nem volt szükség

– írták a lebőgésről, amit még kínosabbá tett, hogy a feltaláló apósáék a házukat is eladták, hogy anyagi támogatást tudjanak nyújtani a kísérletekhez.

Nyitókép: Fortepan (1920)