A nap, amikor megkezdődött a szovjet kivonulás, de még senki sem tudta, hogy be is fejeződik

Ez a munka olyan, mint az ékszerészeké, nagy pontosságot követel. A tankok lánctalpainak szélessége ugyanis tizennégy centiméterrel nagyobb, mint a vagonok felülete. Ezért a műveletet nagy figyelemmel, körültekintően kell végrehajtani, de ez nem kis feladat a harckocsik tizenkilenc-húszéves vezetőinek. Természetes, hogy ilyen körülmények között izgulnak is egy kicsit, hiszen hazakészülődnek, a családjukhoz

– mondta a Népszabadság tudósítása szerint a megjelent riportereknek Borisz Adamenko ezredes, a Szovjetunió Déli Hadseregcsoportja törzsfőnökének helyettese 1989. április 25-én Kiskunhalason, ahol aznap kezdték vonatra rakodni a veszprémi székhelyű 13. harckocsizó gárda-hadosztály egyik ezredének 31 darab T-64-es tankjait. A hadosztály összesen 10 400 katonából, közel 300 harckocsiból és 150 páncélozott harcjárműből állt.

Ahogyan az a Magyar Országos Levéltár elektronikus folyóiratának, L. Balogh Béni főlevéltáros által jegyzett tanulmányában megjelent, még ugyanebben az évben májusban „a sárbogárdi 13. gárdahadosztály 600 embere és félszáz T-64-es harckocsija indult útnak, majd júniusban a Kecskemét melletti telephelyekről 15 harckocsi, 30 páncélozott szállító jármű és ugyancsak mintegy 600 fő”. 

Az év végéig mintegy 12 ezer ember szovjet katona hagyta el Magyarországot, ami a 65 ezres sereg csaknem ötödét jelentette. 

Az elképzelés ekkor még az volt a tanulmány szerint, hogy 1990 végére 18 ezren távoznak Magyarországról, vagyis a hétköznapok szintjén, az átlagemberek számára még egyáltalán nem volt realitása annak, hogy valóban véget érhet az 1945 óta tartó szovjet megszállás.

Emiatt is képezi a mai napig politikai színezetű viták tárgyát, hogy amikor a Fiatal Demokraták Szövetségének (Fidesz) vezéralakja, az akkor 26 éves Orbán Viktor 1989. június 16-án a Hősök terén, Nagy Imre újratemetésén a szovjet csapatok kivonulását követelte,

vajon nyitott kapukat döngetett-e, vagy még tényleg volt rá esély, hogy a megszállás belátható idő belül nem ér véget.

Gorbacsov színre lép

Mihail Szergejevics Gorbacsov 1985-ben lett a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára, és ezzel az abszolút hatalom birtokosa a keleti blokkban, vagyis a Szovjetunión kívül a Varsói Szerződés kelet-európai tagállamaiban. Magyarországon ekkor már 40 éve voltak szovjet katonák, miután 1945-ben a hitleri Németország szövetségeseként fejeztük be a második világháborút. 

Magyarországon az 1947-es párizsi békeszerződés tette lehetővé a szovjet csapatok állomásoztatását az ausztriai szovjet megszállási övezettel való kapcsolattartással indokolva azt. Valójában azonban az ehhez szükséges katonai állománynál jóval több szovjet katona állomásozott hazánkban. 1955-ben azonban a világháborús győztesek, az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország, a Szovjetunió, valamint a vesztes oldalon ragadt Ausztria megegyeztek a megszálló csapatok kivonásában, az osztrák állam semlegességéért cserébe. A szovjet csapatok ennek ellenére sem távoztak Magyarországról, amit előbb az 1955-ben létrejött Varsói Szerződés egyik kiegészítése, majd az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a Kádár János vezette kommunista hatalom államközi egyezménye legalizált.

Gorbacsov hatalomra jutásakor azonban a Szovjetunió már mély gazdasági válságban volt, többek között a hidegháborús fegyverkezési verseny, az 1979 óta tartó afganisztáni háború, illetve részben a költséges kelet-európiai katonai jelenlét miatt. Vagyis a szovjet pártfőtitkár nemcsak az atomfegyverekkel vívott harmadik világháború közvetlen veszélye, hanem főleg a gazdasági racionalitás miatt kezdte el a fegyverzetcsökkentési tárgyalásokat a Nyugattal. Ennek a hosszú folyamatnak része volt egy olyan, egyoldalú lépés is, amellyel Gorbacsov szándékai komolyságát akarta bizonyítani: a főtitkár 1988. december 7-én az ENSZ Közgyűlésének 43. ülésszakán jelentette be, hogy a Szovjetunió 1991-ig hat harckocsizó hadosztályt,

vagyis 5 ezer harckocsit és 50 ezer katonát von ki a Német Demokratikus Köztársaság, Csehszlovákia és Magyarország területéről, és egyidejűleg csökkenti a Szovjetunió európai területein lévő haderőket és azok fegyverzetét.

A veszprémi 13. harckocsizó gárda-hadosztályt ennek a döntésnek a részeként indították haza Magyarországról. Az esemény teljesen sajtónyilvános volt, így az egész ország értesülhetett a részleges csapatkivonásról. De hogy a teljes csapatkivonásról mikor tárgyalt először a szovjet és magyar fél, arról később viták robbantak ki a nyilvánosságban. Ezek alapján nem egyértelmű, hogy Orbán Viktor egy már lehetőségként fennálló, netán már el is döntött teljes szovjet kivonulás tudatában követelte-e a szovjetek távozását 1989. június 16-án.

Titkos paktumok

1989. március 2-án és 3-án Németh Miklós, aki néhány hónappal korábban lett a minisztertanács elnöke, vagyis kormányfő, Moszkvában tárgyalt. Király Zoltán, aki 1990-ben az MDF képviselője lett, majd később belépett az MSZP-be, azt állította, hogy Németh beismerte neki, hogy titokban megegyezett a szovjet pártfőtitkárral a teljes kivonulásról, azonban Gorbacsov kérésére ezt nem hozhatta nyilvánosságra. Németh szerint azért, mert Gorbacsov az Egyesült Államokkal folytatott fegyverkorlátozási tárgyalásokon hátrányba került volna, ha már tudnak a tervezett kivonulásról.

Németh Miklós a Gorbacsovval való tikos megállapodásáról három éve a XXI. századnak is mesélt:

A volt kormányfő állításait azonban semmilyen dokumentum, illetve a saját elmondásán kívül más forrás sem támasztja alá, 

noha többek között a Nagy Imre újratemetését előkészítő Történelmi Igazságtétel Bizottság is kész tényként hivatkozott rá, amikor próbálták lebeszélni Orbánt, hogy beszédében hazaküldje az oroszokat.  

Annyi bizonyos, hogy Németh az egy hónappal később elinduló részleges szovjet kivonulásról is tárgyalt Moszkvában, azonban a teljes kivonulás gondolata Sz. Bíró Zoltán történész Históriában megjelent cikke szerint bizonyítottan először nem magyar, hanem szovjet részről vetődött fel egy 1989. október 14-én kelt dokumentumban. A szakértői anyagot Georgij Sahnazarov, Gorbacsov tanácsadója készítette a pártfőtitkár részére, amelyben a szovjet csapatok teljes kivonását javasolta Magyarországról, Csehszlovákiából és Lengyelországból, Kelet-Németországból azonban még csak a részlegest.

Sahnazarov indoklása szerint az ezekben az országokban állomásozó szovjet csapatok katonai jelentősége már csekély volt, és kizárólag az ottani ellenzéki mozgalmak elrettentésére szolgáltak, ám ez Gorbacsov politikája (vagyis lényegében a kelet-európai szovjet hegemónia feladása) miatt tárgytalanná vált. Emiatt a tanácsadó úgy vélte, jobb, ha a Szovjetunió maga dönt a kivonulásról, mielőtt a megszállt országok vezetése kezdi el követelni.

Sz. Bíró Zoltán szerint a négy hónappal korábban elhangzott Orbán-beszéd után már nem voltak illúziói a szovjet vezetésnek arról, hogy a kivonulás elodázható lenne.

1989 márciusában egyébként nemcsak Németh Miklós, hanem Grósz Károly is járt Gorbacsovnál, az MSZMP főtitkára pedig a hivatalos tájékoztatás szerint a részleges csapatkivonás folytatását is felvetette. Fontos dátum még 1989. július 24-25., amikor Grósz és Nyers Rezső, az állampárt elnöke ismét Moszkvában tárgyalt Gorbacsovval. Erről a találkozóról az alábbi hivatalos kommüniké jelent meg, amelyben már nyíltan beszéltek a csapatkivonás folytatásáról, ám a teljes kivonulás még itt sem került szóba:

A tárgyalások során a felek érintették a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok tartózkodásának kérdéseit, és megállapodtak abban, hogy új lépéseket tesznek a szovjet csapatok további csökkentésére, összhangban az európai leszerelési folyamatokkal és a bécsi tárgyalások előrehaladásával

– fogalmazott a közlemény.

A végleges döntés

A teljes kivonulásról való tárgyalásokat azonban csak több mint fél évvel később, 1990 elején kezdeményezte a magyar vezetés. A tárgyalások egyáltalán nem mentek könnyen, sőt a kivonulás felfüggesztésével is fenyegettek a szovjetek. Hiába volt már meg a politikai akarat a Szovjetunióban,

a pénzügyi gondokkal küzdő szovjet vezetés több mint 54 milliárd forintot követelt a magyar kormánytól, cserébe a szovjet hadsereg által épített 16 ezer lakásért, illetve a közösségi szolgáltatásokra és közlekedésre fordított beruházásaiért.

A szovjet főtárgyaló, Burlakov vezérezredes az Izvesztyija szovjet lapnak adott nyilatkozatában még azt is kijelentette: „Ha Magyarország nem lesz hajlandó fizetni azokért az épületekért, amelyeket a szovjet katonák kiürítenek, a szovjet fél a csapatkivonást leállítja.”

A magyarok azonban egyáltalán nem akartak fizetni, mert több tízmilliárd forintra becsülték a szovjet hadsereg által okozott károkat és a felhalmozott tartozásokat Magyarországon. Ennek ellenére a vita végül nem akasztotta meg a kivonulást, és a Szovjetunió megszűnése, illetve az első szabad magyar választások után Antall József miniszterelnök megegyezett Borisz Jelcin orosz elnökkel: az úgynevezett nullszaldós megállapodás keretében végül egyik fél sem fizetett a másiknak a megszállásért.

A teljes kivonulásról szóló végleges megállapodást azonban még nem a szabadon választott magyar kormány, hanem a kommunista vezetés kötötte meg. Az 1990-es országgyűlési választások első fordulója, március 25. előtt két héttel, 1990. március 10-én Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter aláírták az egyezményt a teljes kivonulásról, ami végül 1991. június 16-án, az utolsó szovjet katona távozásával zárult le.

Nyitókép: Cicciolina búcsúztatja a kivonuló szovjet csapatokat 1989. április 25-én / Getty Images