Miért nem lett a Fidesz neve DSZISZ, és mi közük volt a lengyeleknek a párt megalakulásához?

Kissé furcsának tűnik, hogy december közepén Magyarországon megemlékeztek az 1981. december 13-án kihirdetett lengyel hadiállapotról – konferencián, cikkekben vagy podcastokban. Negyven évvel ezelőtt tragikus, legalább 90 áldozatot követelő esemény történt: a politikában már eleve teljhatalmat gyakorló, a kormányfői, a hadügyminiszteri, sőt a kommunista párt főtitkári posztját is magához ragadó Wojciech Jaruzelski tábornok vezetésével katonai irányítás alá helyezték az államot.  

Ezután Jaruzelski még a „katonai junta” új szervezetének, a WRON-nak (Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa) is a vezére lett. Andrzej Paczkowski leírja: a lengyel kommunista állampárt már december 5-én, egy héttel a kihirdetés előtt meghozta a hadiállapotról való döntést a Politikai Bizottságban. Vita is csak arról volt 1981-ben a legfelsőbb párttestületben, hogy mikor vezessék be a hadiállapotot. Azaz megvárják-e, amíg a szejm, a parlament megadja a rendkívüli jogokat a kormánynak.

Nem vártak – leszámoltak a tízmilliós szakszervezettel

Végül nem vártak tovább, a tízmilliós taglétszámú Szolidaritást meglepve, a szakszervezet vezetőségét internálva, aktivistáit letartóztatva, esetenként megkínozva vezették be a katonai igazgatást.

A kínzásokról szóló adatokat a lengyel Helsinki Bizottság gyűjtötte össze, amelynek tagja volt az a Jaroslaw Kaczynski is, aki ma a legbefolyásosabb varsói politikus, bár formailag „csak” miniszterelnök-helyettes és a kormányzó jobboldali párt elnöke. Őt az Európai Unió bírálja az utóbbi években folyamatosan a jogállamiság helyzete miatt. A kormánypárt, a Jog és Igazságosság (PiS)decemberben fogadtatta el azt a törvényt, amely az egyik legnagyobb, amerikai érdekeltségű lengyel tévét szorítja sarokba, s e törvény ellen az ellenzék is tüntetett. A Kaczynski pártjával szövetséges lengyel államfő sokak meglepetésére megvétózta a törvényt karácsony után.

Visszatérve 1981 Lengyelországára, ott az addigi gyengekezű pártvezetők, Edward Gierek és Stanislaw Kania helyett agilis, szovjetbarát tábornokot találtak a kommunista vezetők Jaruzelski személyében. A tábornok korábban sem riadt vissza attól, hogy a lengyel munkások közé lövessen – mondta Mitrovits Miklós történész egy decemberi konferencián, amelyet a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Kutatóintézete rendezett. 

Jaruzelski a szovjet típusú rendszerek diktatórikus hatalomgyakorlási eszközeit vetette be a lengyel társadalom ellen 1981-ben. Ezzel az utolsó csapást mérte ideológiailag a szovjet típusú rendszerekre, megdöntötte ugyanis az utolsó mítoszt is arról, hogy e szisztémák a munkásosztályt képviselnék.

Egy tízmilliós társadalmi mozgalmat kellett megbénítani: a Szolidaritást, a független, önkormányzó szakszervezetet, amelynek hatalma nem formális jogosítványokon alapult, hanem a munkások, értelmiségiek és részben parasztok egy platformra hozott törekvésein. A sztrájkok, a demokratikus törekvések, a kiút keresése a válságból – ez jellemezte a Szolidaritás tevékenységét.

Orbán Viktor 1987-es elemzése a lengyel helyzetről

A Szolidaritás a gazdaságban egyre nagyobb hatalomra tett szert, s amikor a sztrájkok mellett a munkás-önigazgatás egy sajátos formáját kezdte követelni, akkor már a kommunista párt gazdasági hatalmát ingatta meg. Ez ütközött a tervgazdasági irányítással is – összegezhetjük egy 1987-es szakdolgozat lényegét, amelyet Orbán Viktor jelenlegi magyar miniszterelnök írt jogászhallgatóként a lengyel helyzetről.

Orbán – a szakdolgozatot jelesre értékelő Samu Mihály tanszékvezető egyetemi tanár szerint – a „szocialista civil társadalom problematikáját” vizsgálta 1987-ben. Ez annak tükrében érdekes, hogy a második Orbán-kormány 2010 után vehemensen lépett fel bizonyos civil szervezetek ellen – ami épp ellentétes az államtól független polgári és civil társadalomról írt orbáni 1987-es gondolatmenettel.

Föld alatt a Szolidaritás

De térjünk csak vissza újra az 1981-es Lengyelországba! A Szolidaritás a föld alá kényszerült a hadiállapot bevezetése után, így a szakszervezet és mozgalom lengyel társadalomra gyakorolt közvetlen és aktuális hatása gyengült a nyolcvanas években. Az 1980-81-ben még tízmilliós tagság helyett az illegális Szolidaritásnak ezres nagyrendű aktivistatábora maradt Małgorzata Choma-Jusińska, a lublini Nemzeti Emlékezet Bizottságának munkatársa szerint. Ő a decemberi budapesti konferenciára videóhívásban bejelentkezve a Szolidaritást társadalmi mozgalomnak is nevezte. Ezzel amúgy nem mondott újat, hiszen Orbán Viktor ezt már 1987-ben leírta, Lech Wałęsát, a Szolidaritás vezetőjét idézve.

Ugyanakkor még az illegális Szolidaritás aktivistabázisa is sokkal kiterjedtebb volt, mint bármely más kelet-európai szocialista ország ellenzéke, ráadásul Choma-Jusińska szerint százezres nagyságrendű közönséget értek el a földalatti Szolidaritás szamizdatjai és kulturális rendezvényei.

Lengyel hatás a magyar ellenzék kialakulására

Ez az illegális mozgalom és a hozzá kapcsolódó lengyel értelmiségi körök óriási hatással voltak a magyar rendszerváltásra. Sőt Mitrovits Miklós, a konferencia egyik szervezője az rtl.hu-nak nyilatkozva még messzebbre vezeti vissza a magyar ellenzékre gyakorolt lengyel hatást.

Szerinte nem a Szolidaritás megalakulásával kezdődött ez a folyamat, hanem már a hetvenes évek közepétől volt egyfajta kapcsolat a régió másként gondolkodói között, elsősorban emigrációban. Párizs volt a központja a viszonylag jelentős számú lengyel, csehszlovák és magyar politikai emigrációnak. Ők 1976 októberében rendeztek a magyar forradalom 20. évfordulóján egy konferenciát, ahol Adam Michnik ismertette a később híressé vált Új evolucionizmus című esszéjét.

Adam Michnik cselekvési programot ad

Ez az esszé Mitrovits szerint tartalmilag is komoly befolyást gyakorolt a formálódó magyar demokratikus ellenzékre. Egyfelől azért, mert elválasztotta élesen a „mi-t (az ellenzéket) és „ti”-t (a kommunistákat). Húzott egy vonalat, hogy nem kell a továbbiakban a párton belüli reformerekkel kapcsolatot keresni, mert azokat úgyis mindig leverik. Időről időre egyébként hasznosak lehetnek, jókat is tesznek, de a végeredmény mindig ugyanaz. 1956-ban Magyarországon a forradalom leverésekor, 1968-ban pedig Csehszlovákiában a prágai tavasz, a demokratikus átalakulás eltiprásakor is látható volt, hogy mi lesz a reformerek törekvéseiből.

Michnik javaslata ezért az volt, hogy inkább a társadalomra kell építkezni. Ez Mitrovits szerint nagyon jól rímelt a magyar politikai gondolkodó, Bibó István elméletére, amely a szabadság kis köreiről szólt. Michnik szavai tehát termékeny talajra hullottak Magyarországon. Még akkor is, ha nálunk nem volt olyan tömeges társadalmi elégedetlenség, pláne nem volt olyan ellenzéki szerveződés, mint amilyen a lengyel Szolidaritás vagy a Michnik és társai – többek között Jaroslaw Kaczynski! – által még korábban, 1976-ban megalakított KOR (a Munkásvédelmi Bizottság) volt.

Michnik tehát inkább áttételesen hatott 1976-ban, de ez mégis olyan gondolati forrás volt, amely cselekvési programot is adott a magyar ellenzéknek. Olyannyira – ahogy Mitrovits Miklós és mások műveiből is tudjuk –, hogy a magyar ellenzék már ekkor tanulni kezdett: a repülő egyetemek (magánlakásokon tartott előadássorozatok) lengyel mintára honosodtak meg pár éven belül nálunk is.

Michnik gondolatai valósággá válnak: megalakul a Szolidaritás

Amikor pedig Michnik 1976-os gondolatai 1980-81-ben valósággá váltak, és megalakult a Szolidaritás, ez óriási erőt adott a magyaroknak is. Hiszen ekkor derült ki, hogy ez nem csak elméleti program, és a gyakorlatban is tud működni. Persze mindenki tudta, hogy Lengyelország speciális eset – de mégis működött! Lengyelország a szocialista tábor egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb láncszeme volt Mitrovits szerint, és 

lám, az NDK-val való szovjet összeköttetés, az atomfegyverek lengyelországi elhelyezése ellenére létrejöhetett egy független társadalmi mozgalom – ez magyar szempontból rendkívül lényeges volt.  

Ettől kezdve elsősorban a demokratikus ellenzék (döntően a későbbi SZDSZ vezetői, többek között Magyar Bálint, Demszky Gábor) voltak azok, akik vállalták annak a kockázatát, hogy Lengyelországban üldözött személyekkel kapcsolatot tartanak. Ám nemcsak ők, hanem a formálódó népinek (népi-nemzetinek) hívott mozgalom is aktivizálta magát „lengyel vonalon”. Arról a döntően humán értelmiségi körről van szó, amelynek tagjai később elsősorban az MDF-ben exponálták magukat a rendszerváltáskor: Kiss Gy. Csaba, Für Lajos, majd Csoóri Sándor és a többiek, akik a lengyel-magyar kulturális kapcsolatokat ápolták.

Berobbannak a fiatalok

Mitrovits szerint a magyar ellenzékiség a nyolcvanas évek közepéig alapvetően kétosztatú volt, a demokratikus ellenzék és a népi-nemzeti kulturális ellenállás határozta meg a két fő irányt. Az évtized közepén robbant be ebbe a kétosztatú ellenzéki politikai mezőbe a fiatalok generációja. Egyetemeken már mindenféle autonóm és ellenzéki körök alakulnak. Ezek közül politikailag a legjelentősebb az ELTE jogászhallgatóiból toborzódó Bibó Szakkollégium volt. A diákok itt autonóm szervezetet hoztak létre, amely később politikailag is megmutatta magát.

A többi szakkollégium megmaradt a szakmai keretek között, a „bibósok” viszont kiemelkedtek ebből a mezőnyből – politikai szempontból. Ráadásul a bibósok is kapcsolatot próbáltak építeni a lengyelekkel. Így 

elmondható, hogy mindhárom mozgalom, amelyből később a három rendszerváltó párt, az SZDSZ, az MDF és a Fidesz kinőtt, a nyolcvanas években erős lengyel kapcsolatokkal rendelkezett.

Kövér és Orbán átsétálnak a „szembeszomszédokhoz”

A Fideszt itthon a rendszerváltáskor sokan az SZDSZ kistestvérének tartották – vethetjük közbe –, de éppen a lengyel kapcsolataikban mintha az MDF szellemi holdudvarához, Kiss Gy. Csabához és más irodalmárokhoz, polonistákhoz kötődtek volna. Erre a felvetésünkre Mitrovits elmondta, hogy ez kicsit a véletlennek is köszönhető. Annak, hogy a Bibó-kollégium szinte szemben van a Ménesi úton az Eötvös-kollégiummal (Eötvös József Kollégiumnak, illetve Eötvös Collegiumnak is hívták ezt különböző időszakokban).

S a véletlen itt játszik majd nagy szerepet: Wacław Felczak, a legendás krakkói professzor, a lengyel kulturális és civil ellenállás egyik ikonikus alakja ugyanis 1987 táján éppen az Eötvös-kollégiumban volt vendégtanár. A kommunista börtönökben hosszú éveket töltő, de a Horthy-kori Magyarországon titkos lengyel mentőakciókat szervező Felczak Lengyelországról tartott előadásokat a nyolcvanas években.

A „bibósok” is átlátogattak ezekre az előadásokra, így kezdtek kibontakozni konkrétan Orbán Viktor és Kövér László lengyel kapcsolatai is. Ebben nagy szerepe volt Kovács István polonistának, aki kollégiumi nevelőtanárként dolgozott ekkor, és ő hozta össze Mitrovits szerint, hogy Felczak tartson a bibósoknak is előadást a Szolidaritás és a lengyel ellenállás hagyományairól – persze burkoltabb cím alatt.

Fellegi lengyel kapcsolatai – a „bibósok” és a demokratikus ellenzék

De a bibósoknak volt más, önálló, sőt gyakorlati kapcsolatuk is, például Gdanskhoz. Lengyel diákokkal ismerkedtek meg, akik Magyarországon jártak a nyolcvanas évek elején és közepén, és magyarországi partnereket kerestek. Fellegi Tamás volt az elsők között, aki kapcsolatba lépett velük. Fellegi ekkor a Bibó Szakkollégiumban tanított. Ő volt később Orbán Viktor konzulense a már idézett, lengyel témájú szakdolgozat megírásakor, sőt később együtt publikáltak tanulmányt a lengyelekről, majd 2010 és 2012 között kétféle miniszteri posztot is betöltött Fellegi a második Orbán-kormányban.

Fellegi révén tehát létrejött a bibósok és a gdanski lengyel diákok között a kapcsolat, amely aztán végül is politikaivá vált azáltal, hogy amikor 1987-ben kint jártak a bibósok – többek között Orbán Viktor, Kövér László és Fodor Gábor egy nagyjából 10 fős társasággal – akkor éppen zajlott II. János Pál pápa harmadik lengyelországi zarándoklata. Erre a vendéglátóik – a Szabadság és Béke társulat – transzparensekkel készültek, de rendőrségi házkutatás keretében lefoglalták azokat, sőt az aktivistákat is elvitték: 48 órára előzetes letartóztatásba helyezték őket a tüntetés előtt. Ezt az ott lévő magyarok végignézték, és látták, hogy mi történik a Szolidaritáson kívüli legnagyobb ellenzéki diákszervezettel.

A bibósoknak az SZDSZ elődjével, a demokratikus ellenzékkel is volt kapcsolatuk, hiszen 1987 őszén a jogász szakkollégisták által megrendezett „Béke-szemináriumon” (ezt persze idézőjelesen értették, az akkori kommunista „békepolitikát” kifigurázva) megjelentek a népi tábor és a demokratikus ellenzék képviselői is. Írt is erről a demokratikus ellenzék szamizdat-kiadványa, a Beszélő. Mitrovits szerint ez volt talán az a rendezvény Magyarországon, ami meghozta a bibósoknak az elismertséget az ellenzéki körökben, hiszen az általuk szervezett nagy nemzetközi összejövetelen több szocialista ország  „másként gondolkodói” részt vettek.

Felczak tanácsa a pártalakításra

Amikor aztán újra találkoztak Wacław Felczakkal, a bibósok tanácsokat is kaptak a krakkói professzortól, aki 1987-88-ban tartott előadásokat Budapesten. Lényegében ezt javasolta Orbán Viktornak és Kövér Lászlónak Kovács István visszaemlékezése szerint:

alakítsatok politikai pártot. Valószínűleg lecsuknak benneteket érte, de minden jel arra mutat, hogy nem sokat kell ülnötök.

Mitrovits szerint Orbánék nem hallgattak teljesen Felczakra, s nem pártot, hanem a KISZ-szel szembeni ifjúsági szervezetet alapítottak. Ebből aztán párt formálódott – a Fidesz. Felczak professzort 1991-ben mégis a Fidesz tiszteletbeli tagjának választották. Azért csak tiszteletbelinek, mert a professzor túl idős volt az akkor még „korhatáros” párttagsághoz. A professzor megpróbáltatásokkal sűrűn tarkított életét pedig talán elég, ha azzal illusztráljuk, hogy Hitler Gestapója 1945 előtt ugyanazon fotó alapján körözte, mint Sztálin NKVD-je 1947-ben.

Miért nem DSZISZ lett a Fidesz?

A Fidesz megalakulására nemcsak lengyelek hatottak. Az alapításról a párt kiadványa, a Tiszta lappal is megemlékezik. Diczházi Bertalan az egyik szervező volt, de végül be sem lépett a Fideszbe, mert – mint ahogyan fogalmazott a dokumentumkötet szerint – az általa javasolt „szövetségalapítási politikai út (politikai taktika) nem került elfogadásra”.

Ő ugyanis 1988-ban még nem szervezetet alakított volna, csak szándéknyilatkozatot fogalmazott volna meg az új ifjúsági szövetség létrehozásáról. Az eredeti névjavaslat sem volt radikális: Demokratikus Szocialista Ifjúsági Szövetség (DSZISZ) lett volna a mai Fideszből, ha Diczházin múlott volna. „A konkrét szervező és szövegező munkát Kövér László és én végeztük” – írta a kezdetekről, és az első nyersfogalmazványt ő (Diczházi), a másodikat („DSZISZ-szándéknyilatkozat tervezet”) a viták után Kövér készítette el.

Ez utóbbi került az 1988. március 30-ai gyűlés elé, ahol a szocialista nevet elvetették, és az ifjúsági szervezet azonnali megalakulása mellett döntöttek kétharmaddal. Diczházi – aki egyébként 1987-től MDF-tag is volt, de ez akkoriban nem zárta ki, hogy a Fidesz környékén is aktivizálja magát – „szándéknyilatkozatos” ötlete alulmaradt, s ezután (még március 30-án, éjfél előtt) a gyűlés döntött a Fiatal Demokraták Szövetsége névről is.  

A szerző az 1956-os Intézet Alapítvány tudományos munkatársa.

Nyitókép: Orbán Viktor a Balassi Bálint utcában vonul 1990-ben. Fotó: szitakri/Fortepan

Felhasznált irodalom:

• Diczházi Bertalan: A FIDESZ előzményeiről. In: Tiszta lappal. Megjelenik a FIDESZ kiadásában, 1992.
• Kovács István: Akiket Krakkó egyeteme és színháza 1956 után befogadott. In: Bámulám a Visztulát… Balassi Kiadó, Budapest. 2003.
• Mitrovits Miklós: Tiltott kapcsolat. Jaffa Kiadó, Budapest, 2020.  
• Orbán Viktor: Társadalmi önszerveződés és mozgalom a politikai rendszerben. (A lengyel példa.) Szakdolgozat. ELTE Állam- és jogtudományi Kar, 1987.
• Andrzej Paczkowski: Fél évszázad Lengyelország történetéből. 1956-os Intézet, Budapest, 1997.
• Poland Under Martial Law. English Edition by the U. S. Helsinki Watch Committee. 1983.