2026. május 25. 13:10
Húsz évvel ezelőtt az Arsenal egy piros lap után is BL-trófea közelébe került, de a Barcelona a hajrában megfordította a meccset. Akkor a londoniak nem tudták megkoronázni a Wenger-korszakot, most Arteta munkája Európa tetejére repítheti az angol csapatot.
Egy döntő, amely 18 perc után kisiklott
A 2006-os Bajnokok Ligája-döntő az Arsenal történetének addigi legnagyobb európai estéje volt: Arsène Wenger csapata a párizsi Stade de France-ban játszott a Frank Rijkaard vezette Barcelona ellen. A meccs azonban már a 18. percben alapjaiban megváltozott, amikor Jens Lehmann buktatta Samuel Eto’ót, Terje Hauge játékvezető pedig kiállította az Arsenal kapusát. A Barcelona ugyan gólt is szerzett az akcióból Ludovic Giuly révén, de a szabálytalanság miatt ezt a norvég bíró nem adta meg. Az Arsenal a 37. percben így is vezetést szerzett Sol Campbell fejesével - a hátvéd élete első gólját jegyezte az európai nemzetközi porondon -, és sokáig úgy tűnt, hogy az angol csapat tíz emberrel is megnyerheti a finálét. Wenger együttese nemcsak védekezett, időnként még emberhátrányban is veszélyt tudott teremteni, Thierry Henrynek pedig voltak olyan helyzetei, amelyekkel lezárhatta volna a döntőt. A 76. percben azonban Samuel Eto’o egyenlített, majd négy perccel később Juliano Belletti belőtte a győztes gólt is, a katalánok 2-1-re győzni tudtak. Párizsban az Arsenal minden addiginál közelebb került a BL-trófeához, mégis üres kézzel térhetett haza.
A május 30-ai PSG–Arsenal Bajnokok Ligája-döntőt megnézheted az RTL-en is, de ha az RTL+ Premiumot választod, többet láthatsz: hosszabb felvezetés, exkluzív tartalmak kiváló képminőségben, bárhonnan, nagyképernyőn vagy mobilon. És persze a meccs közben élő statisztikákat böngészhetsz a StatZone-nal. A lefújást követően pedig addig maradunk adásban, amíg van szóra bírható interjúalany!
Henry és Ronaldinho a topon, Messi hiánya és baljós jelek
A döntő előtt papíron a Barcelona tűnt erősebbnek: Ronaldinho akkoriban a világ egyik legnagyobb sztárja volt (2005-ben ő nyerte el az Aranylabdát), Eto’ocsúcsformában érkezett, Deco pedig a középpálya ritmusát adta. A katalánoknál ugyanakkor Lionel Messi sérülés miatt nem játszott, Xavi pedig csak a kispadon kezdett, vagyis a későbbi nagy Barça még nem teljes fényében állt színpadra. Az Arsenal oldalán Thierry Henry volt a vezér, de a csapat szezonja nem volt makulátlan: a bajnokságban csak negyedik lett, a BL-ben viszont elképesztő védekezéssel menetelt a döntőig. Wenger csapata tíz egymást követő mérkőzésen nem kapott gólt a sorozatban, miközben olyan ellenfeleken jutott túl, mint a Real Madrid, a Juventus és a Villarreal.
A döntő előtt mégis volt egy furcsa kettősség az Arsenal körül: Európában fegyelmezett, érett és rendkívül nehezen feltörhető csapatnak tűnt, Angliában viszont már látszott, hogy nem ugyanaz az erő, mint az Invincibles (Legyőzhetetlenek)-időszakban. Sol Campbell sérülésekkel és formaingadozással küzdött, Alekszandr Hleb pedig nehezen indult be első angliai évében, mégis mindketten fontos szereplőként érkeztek Párizsba. Ez az Arsenal már nem teljesen a veretlen bajnokcsapat volt, inkább annak utolsó nagy európai nekifutása.
Az akkori és a mostani Arsenal tükre
A mostani, budpesti döntőre készülő Arsenal számára a 2006-os este nem egyszerű múltidézés, hanem sebhely és mérce egyszerre. Akkor Wenger csapata egy korszak végén járt: a Highburytől búcsúzott, az Emiratesbe készült, és még ott volt benne az Invincibles emléke, de már érezni lehetett az átmenetet. A mostani Arsenal ezzel szemben inkább egy újjáépített projekt csúcspontjára érkezik: nem egy játékos (mint akkor Henry) egyéni zsenijére, hanem szervezettebb, kiegyensúlyozottabb csapatszerkezetre épít. Mikel Arteta együttese másfajta Arsenal: kevésbé romantikus, sokkal kontrolláltabb, és talán jobban is illik a mai elitfutball követelményeihez.
A párhuzam mégis erős, hiszen mindkét csapat úgy jutott döntőbe, hogy az Arsenal-szurkolók hosszú várakozás után érezhették újra, talán most tényleg eljött az ő estéjük. 2006-ban a kérdés az volt, képes-e Wenger gyönyörű futballja végre Európában is csúcsra érni; most inkább az, hogy Arteta projektje meg tudja-e tenni azt az utolsó lépést, amelyet az Arsenal két évtizede keres. A különbség az, hogy 2006-ban a klub múltjának utolsó nagy hulláma futott ki Párizsba; most inkább egy új korszak kér bebocsátást Európa elitjébe.
Angol fájdalom, elszalasztott esély
Angliában a döntő után természetesen Lehmann piros lapja és a játékvezető döntése került a középpontba. Hauge később elismerte, hogy talán várnia kellett volna néhány másodpercet, mielőtt sípol, hiszen Giuly már az üres kapuba lőtt; ez azóta is az Arsenal-szurkolók egyik nagy „mi lett volna, ha” pillanata. Wenger és Henry sem rejtette véka alá a csalódottságát, az Arsenal-drukkerek pedig sokáig úgy érezték, nem egyszerűen elveszítettek egy döntőt, hanem elvették tőlük a tökéletes esélyt. Az angol sajtóban a hősi vereség és az igazságtalanság érzése egyszerre jelent meg. Ugyanakkor a nemzetközi visszhang nem csak a vitáról szólt, a Barcelona győzelmében sokan egy új korszak eljövetelét látták. Rijkaard külön kiemelte Víctor Valdés szerepét, aki kulcspillanatban védte Henry lövését, míg Henrik Larsson csereként adott két gólpasszal fordította át a döntőt. A svéd csatár alig több mint húsz perc alatt lett a finálé egyik csendes hőse, miközben Belletti a pályafutása legfontosabb gólját szerezte. Arsenal-oldalon a keserűség érthető volt, de még az ellenfelek is elismerték, milyen sokáig tartotta magát Wenger tíz emberrel játszó csapata.
A vereség után kezdődött az igazi átmenet
Az Arsenal számára a párizsi este nemcsak elveszített döntő volt, hanem egy korszakhatár is. 2006 nyarán a klub átköltözött az Emirates Stadionba, ami hosszú távon modernizációt, rövid távon viszont pénzügyi óvatosságot és szűkebb mozgásteret jelentett. A következő években Wenger csapata rendszeresen ott volt a Bajnokok Ligájában, de a legnagyobb trófeák helyett egyre inkább az „ígéretes, de be nem teljesülő” Arsenal képe erősödött meg. A klub továbbra is vonzó futballt játszott, fiatal tehetségeket nevelt és rendre BL-induló volt, de a döntőhöz hasonló közelségbe sokáig nem került újra. Henry még maradt egy szezont, de 2007-ben éppen a Barcelonához igazolt, ami szimbolikusan is lezárta a régi korszakot. A 2006-os döntő így utólag nemcsak fájdalmas vereség, hanem az utolsó pillanat volt, amikor Wenger Arsenalja tényleg Európa tetejére érhetett volna. Onnantól a klub történetét egyre inkább a stadionváltás ára, a pénzügyi fegyelem és az elszalasztott lehetőségek határozták meg. A párizsi este így azért maradt ennyire makacs emlék, mert nemcsak egy trófea úszott el, hanem talán egy egész korszak beteljesülése.
Nyitókép: Alex Livesey/Getty Images
