Egykor Nobel-díjjal tüntették ki, mára horrortörténetek témájává vált a lobotómia

Korábban írtunk már arról, hogy hányszor fogott mellé a Nobel-békedíjat odaítélő bizottság, amikor olyan vezetőknek adták a kitüntetést, akik később egyáltalán nem a díj szellemében tevékenykedtek. Hasonlóan megkérdőjelezhető döntések az orvostudományi Nobel-díj történetében is születtek már, de az élen minden bizonnyal António Egas Moniz portugál neurológus szerepel, aki 1949-ben kapta meg az orvosi Nobelt –

a lobotómiáért.

Moniz, aki az 1910-es évek végén hazájának külügyminisztere is volt, az 1930-as években dolgozta ki módszerét a pszichiátriai rendellenességek kezelésére az agy homloklebenyének károsításával. A Washington Post cikkében megjegyzi, hogy a súlyos mentális betegségek kezelésének igen korlátozottak voltak ekkoriban a lehetőségei, Moniz eljárásához pedig sok érintett család is nagy reményeket fűzött.

A későbbi elnök, John Fitzgerald Kennedy húgán is végeztek lobotómiát 1941-ben: apja azt remélte, hogy ez segíteni fog Rosemary intellektuális és viselkedési nehézségein. Az eredmény lesújtó volt: a 23 éves nő a műtét után nem tudott járni és beszélni, képtelenné vált arra, hogy gondoskodjon magáról.

A kudarc annyira nem volt egyedi, hogy 1941-ben az amerikai orvosszövetség is figyelmeztetett a lobotómia káros következményeire, ennek ellenére mire Moniz megkapta a Nobel-díjat, csak az Egyesült Államokban tízezer beavatkozást végeztek. Számos páciens meghalt, vagy tartós károsodást szenvedett.

Bár ellentmondások máskor is övezték a Nobel-díjak odaítélését, Moniz esete azért kirívó, mert mostanra széles körű megvetés övezi találmányát: a közvélemény a guillotine és a kényszerzubbony közé helyezte el a lobotómiát, amely horrortörténetek témájává, az orvostudomány történetének sötét fejezetévé vált. Adná magát, hogy Monizt megfosszák a Nobel-díjtól, voltak is csoportok, amelyek ezt szorgalmazták, de a Nobel-alapítvány nem szokott díjakat visszavonni.

Okkal feltételezhetjük, hogy Moniz nem rosszindulatból találta ki az eljárást, amit azoknak szánt, akiknek esélyük sem lett volna kijutni a túlzsúfolt, nyomasztó intézetekből. 

Elképzelése azon alapult, hogy a mentális betegségek az agy idegpályáit érintik. Azt gondolta, hogy ezeknek az idegpályáknak az elvágásával lehet kezelni olyan tüneteket, mint a paranoia, vagy a hallucinációk.

Akadtak azonban, akik a lobotómiát túlzásba vitték, és visszaéltek vele. Walter Freeman, aki Rosemary Kennedyt is műtötte, üzletet csinált belőle, és széles körben végezte még akkor is a beavatkozásokat, amikor a neurofarmakológia fejlődése már kevésbé invazív kezeléseket is lehetővé tett. A betegek jogait semmibe véve aránytalanul sokszor végeztek lobotómiát nőkön, színes bőrűeken és azokon, akikről azt gondolták, hogy megsértik a társadalmi normákat – például meleg férfiakon.

A káros következmények közt előfordult epilepszia, demencia, katatónia, álmatlanság, szűnni nem akaró sírás vagy nevetés, gyerekesség, kényszeresség. A műtét gyakran eltörölte a betegek személyiségét, csak érzelemmentes árnyékai maradtak önmaguknak. De voltak pozitív eredmények is: egyes betegeket haza lehetett engedni, sok ember és család tapasztalt megkönnyebbülést a lobotómiának köszönhetően.

Az eljárásnak csak az 1950-es évek közepétől lett rossz híre, miután elterjedt a káros mellékhatások híre, és gyakoribbá váltak a gyógyszeres terápiák. Walter Freeman viszont igen későn, 1967-ben végezte el az utolsó lobotómiát: a beteg meghalt, őt pedig eltiltották a további műtétektől.

Míg korábban a mentális betegségek mögött gyakran spirituális vagy erkölcsi okokat sejtettek, Moniz munkája előrelépést jelentett abban, hogy egészségügyi problémaként tekintsenek a kérdésre, amit orvosok kezelnek. A pszichiátria történetével foglalkozó Kylie Smith szerint sok szakember kétségbeesetten igyekezett valamilyen áttörést elérni, hogy komolyan vegyék őket tudósként.

A Washington Postnak nyilatkozó Smith tanulságként azt fogalmazta meg, hogy a Nobel-bizottságnak át kell gondolnia, hogyan ítéli oda a díjakat. Szerinte bizonyos önhittséggel jár, amikor egyes tudósokat – különösen az elit intézményekből – kiemelnek. A bukást pedig mindig büszkeség előzi meg.

Nyitókép: Walter Freeman lobotómiát végez – Fotó: Bettmann / Getty Images