Nem lehet akármilyen rongyokban felmenni a Holdra – szuperképességeket kölcsönöznek az embereknek a NASA új ruhái

Mindenkinek megvan az a kép, amin egy talplenyomat látható, amit Buzz Aldrin űrhajós csizmája hagyott a Hold porában. Ez az egyik első lábnyom, amelyet ember hagyott egy másik égitesten, és az emberi törekvések szimbólumává vált.

A BBC szerint ez a talplenyomat csak egy a több százból, amelyet 1969 és 1972 között a 12 Holdra lépő űrhajós hagyott hátra, és ezek nem is fognak maguktól eltűnni, mert nincs szél vagy eső, ami erodálná őket.

2025-ben az Artemis küldetésben négy űrhajóst küld a Holdra a NASA. Ezek az asztronauták vadiúj csizmát kapnak a feladathoz, mivel a lábbeliknek sokkal többet kell majd kibírniuk, mint annak idején, az Apolló-küldetéseken.

A legnagyobb kihívást talán az a hőmérséklet jelenti majd, amellyel az űrhajósoknak szembe kell nézniük – a Hold egyenlítői régióiban, viszonylag sík leszállóhelyeken lezajlott Apollo-missziókhoz képest. 

Amikor az Artemis III leszáll, legénysége egészen más környezetben, a holdi Déli-sarkon fog földet érni. „A Déli-sarkon sokkal hidegebb hőmérsékletre számíthatunk” – mondta Zach Fester, a NASA Johnson Űrközpont űrruhamérnöke. A régióról ismert, hogy vannak olyan területei, amelyek állandóan árnyékban maradnak. Ahogy Fester fogalmazott:

Évezredek óta nem látták a Napot, így a hőmérséklet -225 fokra, vagy még annál alacsonyabbra is le tud csökkenni.

Ugyanakkor máshol a napfényben +65 fok fölé is emelkedhet a hőmérséklet.

„Egy holdséta négy-nyolc órán át tarthat, így ez idő alatt elég nagy hőmérséklet-ingadozásokkal találkozhatunk” – tette hozzá. A mérnökök úgy számolnak, hogy a csizmáknak -270 fokot is ki kell bírniuk.

Vannak olyan funkcionális jellemzők is, amelyeknek a csizmáknak meg kell felelniük – mondta Fester. „A tapadás abszolút fontos, amit a legkülönbözőbb felszíneken tesztelünk. Jó tapadásra van szükség a keményebb sziklákon és a poros részeken, de a keményebb fémfelületeken is, mint például ami a járműveken, létrákon és rovereken van. A futófelületnek a kopással szemben is ellenállónak kell lennie. 

De természetesen az esztétika is része a dolognak, hiszen azok a képek a lábnyomokról eléggé ikonikusak, és az újak is azok lehetnek

– mondta.

Az űrhajósok védelme érdekében ötletként felmerült, hogy „aktív fűtőelemeket” adnak a csizmához, hogy további meleget adjanak. Ez viszont azt jelentette volna, hogy valahonnan áramot kell venni ehhez, tehát olyan akkumulátorokra és kábelekre lett volna szükség, amelyek növelik a csizma súlyát, ezzel együtt az űrhajósok által viselt teljes felszerelését is. Helyette inkább teljesen új szigetelőanyagokkal kísérleteztek, és több bevonattal is védik a Holdra lépők lábait.

Ha elkészült a csizma, jöhet a betörésük: rengeteg időt kell eltölteniük benne a használójuknak még itt a Földön, hogy megfelelően illeszkedjen, ne okozzon problémát. Most képzeljék el azt, ha azon hasalna el egy holdséta, hogy az asztronauta nem tud lábra állni, mert feltörte a lábát a több millió dollárból kifejlesztett holdjáró topánkája.

A csizmákat még nem mutatták be, szemben a szkafanderekkel, amelyek ki is verték a biztosítékot a színeikkel. Fekete, narancssárga és kék színű lett az űrruha, amivel sikerült meglepniük az űrkutatás szerelmeseit, mivel az Apollo-küldetésekben részt vevők fehérben pompáztak.

Aztán kiderült, hogy nem kell aggódni, mire a kilövés eljön, addigra a ruhák fehérek lesznek, csupán a fekete színnel jobban el lehet rejteni a részleteket a konkurencia elől.

A kinézetnél viszont fontosabb, hogy az űrruhák alapvető, életfenntartó felszerelések, amelyek levegővel látják el az űrhajósokat, és megvédik őket a sugárzástól, valamint a mikrometeoroidoktól.

Sokat segített a tervezőknek, hogy tudtak meríteni az ötvenes-hatvanas évek szakembereitől, akik az Apolló-programban dolgoztak, és elkészítették a Hold meghódítóinak öltözékét. Akkor cipzárakat, fémkábeleket és gumit használtak a ruhákban, amelyek az 1960-as évek technológiájának számítottak, és akkor rendben voltak, de ma már nem ez a helyzet – mondta a BBC-nek Bill Ayrey, aki könyvet írt a ruhák készítéséről.

A mostanáig használt űrruhák egyes részei még mindig a hidegháború elejének időszakából származnak: többek között ilyen a spandex, a szigeteléshez használt Mylar, a golyóálló mellényekben használt kevlár, a lángálló Nomex, amelyet az autóversenyzők viselnek, és az uretánbevonatú nejlon is.

Az Axiom Space által megálmodott mai ruhák fejlett kompozitokat és más anyagokat használnak majd a szerkezeti szilárdság biztosítására, a méretek beállításához és a nagyobb kényelem biztosítása érdekében, miközben a ruha tovább is bírja majd a tervek szerint. 

Az is nagy változás, hogy kilenc kilóval kisebb lett a súlyuk, ami például a Hold gravitációs környezetében sokat számít a mozgásnál. 

Szintén a tömegvonzás miatt volt szükséges a ruhák alsó részét úgy tervezni, hogy lehessen bennük járni, mivel az űrhajósok nem lebegni fognak, mint az űrben.

Ami még óriási változás, hogy a sisak már kevésbé fog emlékeztetni egy aranyhalas gömbakváriumra, lefelé jobb kilátással rendelkeznek majd, mivel egyébként is gyakrabban kell a lábuk elé nézniük. Egyébként nem csak az Artemis-programra készül az új szkafander, úgy tervezik, hogy az összes űri küldetésnél fogják őket használni.

Az indulásig az összes eszközt kipróbálják extrém körülmények között is. Ki kell például azt is deríteni, hogy mennyire bírják jól a szélsőséges hőingást, ami -250 foktól +120 fokig terjedhet. A nagyon finom szemcséjű holdport is kívül kell tartani a ruházaton, mert komoly gondokat okozhat. Ahogy minden elkészül, indulnak a tesztek – a NASA szóvivője szerint többek közt termikus vákuumkamrában és víz alatt is ki fogják próbálni őket. 

Persze az igazi próba akkor jön el, amikor az asztronauták a Holdra lépnek, ott már nem lehet átszabni a szkafandereket.

Nyitókép: Axiom Space