A miskolczi emberfej nagyságú menykövektől a kabai lebkőn át a magyar meteoritika Trianonjáig

Nemrég megjelent cikkünkben behatóan foglalkoztunk a meteoritokkal, a meteoritvadászattal, a meteoritgyűjtéssel. Kereszty Zsolt meteoritszakértő, a Magyar Meteoritikai Társaság elnöke sok más mellett arról is beszélt az rtl.hu-nak, hogy a Föld felszínét a kozmikus valószínűségek szerint nagyjából egyenlő sűrűséggel és gyakorisággal érik el meteoritok. Mivel Magyarország kis ország, ezért jelenlegi határainkon belül nem túl gyakran záporoznak meteoritok, de történelmünk során volt azért példa néhány igazán említésre méltó hullásra.

Dr. Török József, a Debreceni Református Kollégium orvosa és természetrajztanára a Természettudományi Közlöny folyóirat 1882. novemberi számában közölt „A magyar birodalom meteoritjei” című tanulmányában elsőként gyűjtötte össze az elmúlt történelmi korok magyar vonatkozású meteorithullásait. Török a legkorábbi említések közt ír arról, hogy 

1559-ben Miskolczon 5 darab, emberfej nagyságú meteorkő esett le, melyek azonban, fájdalom, nyomtalanul elvesztek.

A fontos meteoritok közt tartja számon a zágrábi avagy hrašćinai vasmeteoritot, „mely Zágráb szomszédságában Hrasina falu határán esett le 1751-ben, május 26-ikán, délután 6 órakor”. Török szerint „kimagasló nevezetességét kell felemlítenünk, mely abból áll, hogy ez az első meteorvas, mely számos tanúk szemláttára hullott alá s meggyőzte a tudományos világot arról, hogy a világtérből nem csak kődarabok, hanem szín állapotban levő vastömegek is hullhatnak a mi Földünkre”. Az első jól dokumentált magyar meteorit tehát a hrasinai vasmeteorit, amit akkoriban a világ legszebbjének tartottak: gyönyörűen látszanak rajta a plazmacsatorna kaotikus forróságának beleolvadási nyomai, a regmagliptek.

Második vasmeteoritunk az 1814-ben, Sárosmegyében Lénártó mellett, a gácsországi határnál, közel Bártfához a Lenartowka nevű erdőben felfedezett lénártói meteorit, amelynek esési ideje nem ismert. 

Felfedezője egy juhász volt, ki azt egy forrás mellett iszap és rothadásnak indult falevelek alatt találta s tündöklő fényénél fogva ezüstnek tartotta

– írja róla Török József.

Harmadik vasmeteoritunk „az árvas vagy szlaniczai meteorvas”. Az árvai meteorit példányait „Árva megye Szlanicza nevű községének határán, a Magura-hegy tövében, az Árva vize által felhalmozott kavics és iszaprétegekben találták”. Érdekesség, hogy még mielőtt 1844-ben a tudósokhoz eljutott volna a híre, a szlaniczai kovács már évek óta „használta kitűnő patkók készítésére” az árvai vasmeteorit fellelt darabjait.

Török listája szerint 1882-ig úgynevezett vasszemcsés (kondrit) meteoritot tízet észleltek Magyarországon, „melyek, fájdalom, nem kerültek mind a magyar nemzeti múzeumba”. Ezek közül a legkorábbi az 1837. július 2-án Trencsén megyében, Nagy-Divina és Budetin helységek között hullott, „kevéssé felhős ég mellett, mennydörgéshez hasonló robaj kíséretében, a mezőn dolgozó számos parasztember szeme láttára”.

Vasszemcsés meteoritot láttak hullani és találtak még ezen kívül:

• Varasd megyében, Milyánától délre, a Pusinsko-Selo nevű község mellett,
• Erdélyben, a Mezőségben, Mező-Madaras község környékén,
• Máramaros megyében, Borkúton, a Tisza partjától nem messze,
• a balázsfalvi kerületben lévő Ohaba községben,
• Krassó megyében, Kakova helység határában,
• a kárpátaljai Knyahinya (Csillagfalva) község környékén (itt 1866-ban valóságos meteoritzápor volt, közel ezer darabbal),
• Horvátországban, Slavetic község határában,
• a Temes megyei Zsadányban,
• és Erdélyben, Mócs és a szomszéd községek határában, ahol szintén nagy mennyiségű, 2-3 ezer meteorit ért földet.

Török József listáját a máig legfontosabb magyar meteorittal zárja: „A meteoritek negyedik osztályát a vasnélküli vagy széntartalmú meteoritek (carbonitek) képezik, mely osztályból egyetlen egy példányunk és kincsünk van, de a mely egyetlen is, úgynevezett „unicum” nemcsak hazánkban, hanem az egész föld kerekségén. Ez a kabai meteorit.”

A magyar meteoritok koronaékszere

Török, aki 1858-ban a Magyar Akadémiai Értesítőben mutatta be fotókkal a magyar tudományos életnek a kabai meteoritot, így írt a „kabai menykő”, vagy ahogy akkoriban nevezték, a „kabai lebkő” hullásáról a Természettudományi Közlöny 1882. novemberi számában:

„Kaba községnek egyik jómódú és értelmes lakosa, Szilágyi Gábor, a község szélén eső háza előtti folyosón az említett nap estéjén lefeküdt és álomba merült; álmából nagy és sajátságos zörej riasztotta fel, mely az ő szavai szerint a mennydörgéstől egészen különböző volt.”

Egészen felhőtlen ég és csendes idő mellett vakító fénynyel világító, szerinte kocsinagyságú tüzes tömeget látott, mely Földes község felől, tehát délkeleti irányból jőve, ővképü útját mintegy 4 másodpercz alatt bevégezvén, kialudt és a földre hullott. 

„A tüzes meteort több szomszédközség lakosai észlelték, nevezetesen Kardszagon és Debreczenben is. Szilágyi Gábor a tüneménynyel többé nem törődve, folytatta alvását. 

Másnap reggel korán lóra ült és tanyájára lovagolt. Útközben lova, nem messze a községtől, neki bokrosodott, elkezdett horkolni, s tovább menni nem akart. Ekkor látott a szekérjárta úton egy fekete követ, mely a kemény földbe annyira be volt nyomúlva, hogy felülete épen a földdel szinelt. A föld a kő körül be volt horpadva és megrepedezve. Szilágyi tovább folytatta útját: estefelé azonban, a tanyá­járól visszajővén, kiment a szomszédokkal, kapával meg ásóval, és a fekete követ kiásta. A sértetlen meteorkő Szilágyi szerint 7 fontot nyomott, de éleit és csúcsait a kiváncsi lakosok letördelték és tűzben izzították annak kikutatása végett, vájjon aranyat és ezüstöt nem tartalmaz-e? Végre az elöljárók értesülvén az eseményről, a debreczeni főiskola iránti kegyeletüket tanusítandók, azt a főiskolai múzeum részére hozzám küldötték. A gyűjteményünkbe került tömeg épen 5 ¼ fontot nyomott.”

A kabai meteorit afféle Szent Grálnak számít a meteoritokkal foglalkozó szakemberek és műkedvelők körében. Kereszty Zsolt is hatalmas lelkesedéssel beszélt róla az rtl.hu-nak:

1857 április 15-én hullott a Kaba, ami egy kis, cipó nagyságú, teljesen fekete, orientált, kúpos, gyönyörű meteorit. A Kaba volt a világon az első meteorit, amelyben szerves anyagot mutattak ki. Friedrich Wöhler professzor, aki a tizenkilencedik század közepének rendkívül elismert és igen nagy kémikusa volt Németországban, kapott belőle mintát. Wöhler a minta elemzésével igazolta az elméletét, ami szerint szervetlen anyagból is alakulhat ki szerves. Wöhler ugyanis kátrányt mutatott ki a magyar meteoritból kapott mintában. Ma már persze tudjuk, hogy nem kátrány, hanem szén és egyéb ásványok alkotják.

A kabai lebkő története bekerült a korabeli lapokba is, így számolt be róla például a Vasárnapi Újság:

A sajtóbeszámolóknak köszönhetően a hullás híre elért Bécsbe is. „Akkor még a kemény Bach-korszak volt, a bécsi ásványtani kabinet igazgatója rögtön ki is jelentette: einstand, tessék leadni a meteoritot. Mit válaszolt erre a magyar virtus? Nem adjuk! Bécs elkezdett fenyegetőzni, hogy csendőröket küldenek. Erre kaptak egy válaszlevelet, hogy elveszett a meteorit. Aztán ahogy meglett a kiegyezés, meglett a meteorit is. A bécsiek pedig megkapták azt a kis darabot, amit leütöttek a falusiak” – mesélte Kereszty Zsolt.

Török József a Természettudományi Közlönyben publikált beszámolójában erről azt írta, hogy a világ számos neves múzeuma és tudományos intézete érdeklődött a kabai kő iránt, tiszteletteljesen mintákat kérve a Református Kollégiumtól. Más hangnemet ütött meg azonban a bécsi természettudományi múzeum akkori igazgatója, Hörnes Mór, aki az egész meteoritot magának követelte, azt állítva, hogy az ilyen leletek az osztrák birodalomban csak a koronát illetik. 

Erre azt feleltük, hogy Magyarországon a koronának ilyen jogáról semmit sem tudunk, s annálfogva a meteoritet nem adjuk.

A nagy érdeklődést leginkább az váltotta ki, hogy a Kaba a világ legprimitívebb anyagú meteoritja. „Ez azt jelenti, hogy olyan helyről származik, ami nem nagyon melegedett föl. A Kaba összeállási kora, amikor gyakorlatilag lehűlt, megdermedt és szilárd testet alkotott, 4,6 milliárd év alatt van valamennyivel. Ez azt jelenti, hogy idősebb, mint a Föld” – magyarázta Kereszty, hozzátéve, hogy a Kaba annyira ősi, primitív meteorit, hogy „a Naprendszer ősi szoláris ködének az anyagait lehet benne kimérni”. 

Sőt, izotópos vizsgálat segítségével azt is meg tudták állapítani, hogy legalább három halott szupernóvává vált csillagnak a maradványaiból állt össze. Amikor 2019-ben a Holdraszállás évfordulóján Houstonban voltam előadást tartani, akkor miután megtudták, hogy magyar vagyok, mindenki jött oda, hogy tudok-e Kabát szerezni? Mert mérnék. De nem lehet, mert ez egy 3 kilós meteorit, ha elkezdik szétfűrészelni, akkor kész, vége.

A kabai meteorit, a magyar meteoritok királynője, koronaékszere, jelenleg is Debrecenben van, a Református Gimnáziumban, ahová az 1800-as évek közepén leadták. A felbecsülhetetlen értékű követ széfben őrzik, gyakorlatilag titkos helyen, megfelelően klimatizált körülmények között, a kollégium múzeum tárlójában a kő másolata van kiállítva (lásd nyitóképünket). „Magángyűjteményben gyakorlatilag lehetetlen, hogy legyen belőle, piacra soha nem került egy pici szilánkja sem” – mondta Kereszty ezzel kapcsolatban.

A kabai meteoritot máig vizsgálják a szakemberek, a legújabb módszerekkel kutatva összetételét, időről-időre újabb és újabb mintákat kérve belőle. A kabai meteoritot lényegében csak ilyen alkalmakkor veszik ki a széfből, a nagyközönség nem láthatja eredetiben. Aki szeretne mégis kicsit közelebb kerülni a nevezetes kozmikus látogatóhoz, felkeresheti Kaba határában a hullás helyét, amit egy emlékkő jelöl:

Az rtl.hu érdeklődésére a Református Gimnázium illetékesei annyit elárultak, hogy azt tervezik, 2027-ben, a hullás 170. évfordulóján a megfelelő biztonsági intézkedések megtétele után a Múzeumok éjszakáján egy napra kiállítják a kabai meteoritot.

Mike és az '56-os meteoritikai Trianon

A legutolsó magyarországi, tehát a jelenlegi határainkon belüli, szemtanúk által látott, vagyis dokumentált hullású meteorit a mikei meteorit volt, a II. világháború vége felé. Ez Kaposvártól nem messze, Somogy megyében hullott, 1944. május 3-án este fél hétkor. A leírások szerint többen is látták és hallották a tűzgömböt. „A gond az volt, hogy akkoriban ott húzódott Magyarországon az egyik védelmi vonalunk, a Margit-vonal. Akkoriban már be voltak oda ásva a magyar bakák és a haditechnika, konkrétan fölöttük szövetséges és német repülőgépek csatáztak egymással. Tehát nem volt olyan nagy szám nekik, hogy valami pukkant az égbolton, mert láttak olyat eleget” – mondta Kereszty Zsolt.

Nem sokkal a meteorithullás után kitelepítették Mike lakosságát a közeledő front miatt, és eközben kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy valamiféle meteorittal foglalkozzanak. Nem is tudták akkoriban, hogy ha látnak egy nagy tűzgömböt az égen, akkor érdemes elindulni keresgélni. A terület grófja, Somssich gróf szerencsére felismerte az észlelés jelentőségét, és jutalom fejében kerestetni kezdte a darabokat. Kempf Imre boltosnak be is hoztak metoritokat a helyiek. A háború végével jutott el a helyszínre Sztrókay Kálmán geológus professzor, a magyarországi meteoritikai kutatások vezető alakja. Interjúkat vett fel, és begyűjtötték a maradék darabokat is. Összesen 4 darabról van szó, a teljes mennyiség kétszázhuszonkét gramm, tehát nagyon kevés. Az ‚50-es, ’60-as években bevizsgálták, a Földtani Közlönyben külön cikk jelent meg róla.

Az öröm az ürömben az, hogy magyar emberek megtalálták, magyar kutatók leírták. Az üröm, hát az bizony a magyar metoritika Trianonja, mert nekünk ilyen is van

Ma már kevesen tudják, hogy 1956-ig Magyarország rendelkezett a világ egyik legjelentősebb meteorit gyűjteményével, Semsey Andor grófnak köszönhetően. Ő az 1800-as évek második felében olyan mennyiségű meteorittal és ásvánnyal gyarapította a Nemzeti Múzeum ásványtárát, hogy az világviszonylatban is párját ritkította. 1956-ban a legnagyobb meteoritokat kiállították a Természettudományi Múzeumban,  az összes többit – több ezer darabról beszélünk – raktárban tárolták. „A raktár sajnos nagyon közel volt a Magyar Rádió épületéhez, ezért találatot kapott a megszálló szovjet csapatok elleni harcok alatt, és leégett” – idézte fel Kereszty Zsolt a magyar meteoritika leggyászosabb napját.

A meteorit károsodik ugyan valamilyen szinten, de nem ég el egy ilyen épülettűzben. „Hogy mi lett a darabokkal, csak sejtjük. Valószínűleg a törmelék eltakarítása során fogták és egy bombakráterbe vagy valami ilyesmibe bedózerolták mindet. Könnyen lehet, hogy azóta oda már épületek épültek vagy leaszfaltozták. Ha valaki ezeket felkutatná és megtalálná, milliárd forint értékű kutatási célú meteoritot – köztük a mikei meteorit darabjait – lehetne onnan kibányászni, ha tudnánk, hogy hol kell keresni” – vélekedett Kereszty Zsolt.

A mikei meteoritnak egyetlen apró darabja maradt meg. Ez az ELTE Természetrajzi Múzeumában van kiállítva, egy félbevágott, kutatási célú minta, ami valószínűleg Sztrókay Kálmán professzor mintája lehetett, az eredeti kétszázhuszonkét grammból 2-3 grammnyi. Kereszty Zsolt bízik abban, hogy a közeljövőben jóra fordulnak a dolgok:

Nagyon szeretnénk, hogy a Magyar Meteoritikai Társaság által üzemeltetett, magánemberek által finanszírozott, hat állomásból összetevődő égboltfigyelő kamerarendszer segítségével észlelnék és találnánk meg a következő magyar meteoritot. Szeretnénk tehát az 1944-es mikei után az új magyar meteoritot megtalálni, ami elég nagy szenzáció, egy új nemzeti kincs lenne azonnal. 

Addig is, az alábbi galéria ízelítőt nyújt a meteoritok csodálatos sokféleségéből:

Nyitókép, galéria: Nagy Attila Károly / rtl.hu