Húsz évvel ezelőtt veszett oda hét gyanútlan űrhajós a Columbia űrsikló fedélzetén

Húsz évvel ezelőtt az amerikai űrhajózás elszenvedte harmadik súlyos veszteségét. Az 1981 óta szolgáló Columbia (OV-102), az USA első igazi űrrepülőgépe 2003. február 1-jén, a 16 napig tartó STS-107 küldetésből hazatérve semmisült meg Texas állam fölött a légkörben, fedélzetén hat amerikai és egy izraeli űrhajóssal.

Az amerikai űrügynökség (NASA) ezekben a napokban gyászolja az Apollo-1 küldetés három űrhajósát, akik indítóállási tűzben vesztek oda (1967. január 27.), a start után felrobbant Challenger űrsikló hétfős személyzetét (1986. január 28.), valamint a küldetés végeztével a Földre visszatérés közben a légkörben darabjaira hulló Columbia hét asztronautáját. Mindhárom katasztrófa egyformán sokkolta az Egyesült Államokat és a világot, de tény, hogy a Columbia tragédiája volt az, ami végképp és alapjaiban megváltoztatta a NASA hozzáállását az emberes űrrepüléshez.

Időzített bomba

Amikor a Columbia útnak indult 2003. január 16-án a Kennedy Űrközpont LC-39A startállásából a 28. küldetésére, senki nem sejtette, hogy a Florida ragyogó kék egén egyre zsugorodó űrsikló soha nem tér haza. A rutinszerű űrsiklójáratokhoz hozzászokott világ nem is figyelt oda különösebben Rick Husband parancsnok, William McCool pilóta, Michael Anderson, David Brown, Kalpana Chawla és Laurel Clark küldetésszakértők, valamint Ilan Ramon rakományfelelős feladatára (bár az izraeli űrhajós, Ramon jelenléte a 2001-es terrortámadások után, a közel-keleti válság újfent kicsúcsosodó kríziséveiben kiváltott némi nemzetközi érdeklődést). 

A startról felvételeket készítő robotkamerák szalagjait visszanézve a küldetés második napján derült ki, hogy a hatalmas narancssárga üzemanyagtartály szigetelőhabjának egy darabja a start utáni 81. másodpercben levált, és nekicsapódott a 20 kilométeres magasságban, a hangsebesség kétszeresével száguldó űrsikló bal szárnyának. A videón jól látszott, hogy a sérülékeny hőálló csempékkel borított belépőél porrá zúzta a Föld felé visszahulló, aktatáska méretű szigetelőanyag-darabot.

Az űrisiklók hőálló borításának sértetlensége létfontosságú volt az űrből való visszatérés során. A Föld légkörébe lépő, landolásra készülő űrsiklókat ugyanis a speciális csempék védték meg a légköri súrlódás közben keletkező forró, csaknem 1500 Celsius-fokos plazmától. 

Hasonló szigetelőanyag-leválások rendszeresen történtek már korábbi fellövéseknél is, egy alkalommal az Atlantis űrsikló hővédő burkolata komoly mértékben meg is sérült, de végül nem okozott gondot. A NASA ezúttal külön bizottságot állított fel a lehetséges sérülés kivizsgálására, kockáról-kockára elemezték és modellezték a Columbia startját is.

A szakértők végül arra jutottak, hogy a szigetelődarab becsapódása valószínűleg nem eredményezett olyan mértékű sérülést a szárny belépőélén, ami miatt aggódni kellene:

Láttunk már hasonló jelenséget korábbi küldetéseken, és semmi kétségünk nincs a visszatérés biztonságát illetően.

Tévedtek.

Esélyük sem volt

A NASA illetékesei elküldték a Columbia hét űrhajósának is a startról készült felvételeket, de biztosították őket, hogy nincs veszélyben az életük. Az asztronauták ebben a biztos tudatban dolgozták végig a küldetés két hetét az űrsikló rakterében felvitt SpaceHab kutatómodulban, és készültek a rutinszerű hazatérésre.

Mindeközben a Columbia bal szárnyának belépőélén egy 41 centiméteres lyuk tátongott.

2003. február 1-jén Rick Husband parancsnok megkapta az engedélyt a Föld körüli pálya elhagyására és a hazatérésre. William McCool pilóta végrehajtotta az ehhez szükséges manővereket, és a hét űrhajós székeikhez szíjazva, izgatottan, vidáman csevegve készülődött a hazatérésre.

Ahogy az űrsikló egyre mélyebbre süllyedt a légkörbe, egyre nőtt a súrlódási hő, ami az ilyenkor szokásos módon forró plazma képződéséhez vezetett, és amitől normális esetben az űrrepülőgép hőpajzsa megvédte volna a bent ülőket. Laurel B. Clark űrhajósnő szinte végig videózta a visszatérést, többször is ablak felé fordítva a kis kézi kamerát, csodálva a vakítóan villódzó plazmát. A plazmát, ami 8 óra 50 perc körül a szigetelődarab által ütött lyukon át behatolt a bal szárnyba, és elkezdte megolvasztani annak alumíniumból készült tartószerkezetét.

A Columbia már az Egyesült Államok fölött, San Franciscótól északra száguldott a Kennedy Űrközpont leszállópályája felé, amikor a végzetesen sérült bal szárny leszakadt. Az ettől teljesen instabillá vált űrsikló irányíthatatlanul pörögni kezdett, majd délelőtt kilenc óra körül a rá ható erők Texas fölött szétszaggatták, szinte azonnal megölve a gyanútlan űrhajósokat. A hatvan kilométeres magasságban darabjaira hulló űrsikló roncsai és a szerencsétlenül járt személyzet maradványai Texas dél-keleti és Louisiana állam déli része közt hatalmas területen szóródtak szét a katasztrófa utáni fél órában.

A Columbia odaveszett

A nagy magasságban vakító csillagként áthúzó, majd fokozatosan darabjaira szétváló űrsikló utolsó perceinek tévékamerák és magánemberek is szemtanúi voltak. A közönség a csodálattól a hitetlenkedésen át a teljes kétségbeesésig eljutva figyelve, ahogy nyilvánvalóvá válik: hét űrhajós épp a szemük láttára veszíti életét egy fehéren izzó dobozban. Ahogy 17 évvel korábban a Challenger űrsikló start utáni, sokkolóan gyors megsemmisülése, úgy a Columbia percekig tartó agóniája is generációkra kiható traumához vezetett.

Ajtókat bezárni.

Ezek LeRoy E. Cain repülésigazgató vérfagyasztó szavai voltak negyed tíz körül a NASA houstoni küldetésirányító központjában. 

Ajtókat bezárni – a parancs az után hangzott el, hogy aggasztó adatok kezdtek érkezni az űrsikló szenzoraitól, majd végül elveszett a rádiókapcsolat a Columbiával, és mindezzel párhuzamosan befutottak az első vészjósló hírek a tévék rendkívüli híradásaiból. 

Ajtókat bezárni – ez a NASA szabályzata szerint annyit tesz, hogy életbe lép a vészhelyzeti protokoll, senki nem hagyhatja el munkaállomását és a termet, az irányítóközpontba nem léphet be senki, minden jelenlévő alkalmazott az utasítás szerint menteni köteles az adatait, és átadni azokat a későbbi kivizsgálás céljából. 

Ajtókat bezárni – ez azt jelentette, hogy a Columbia odaveszett.

A Columbia fellelhető maradványainak összegyűjtése májusban ért véget. A baleset körülményeit kivizsgáló bizottság (Columbia Accident Investigation Board – CAIB) utasítására a roncsokat egy hatalmas hangárban, az űrsikló körvonalait követő ábrában helyezték el, minden egyes darabot alaposan megvizsgálva. A bizottság márciustól júniusig nyilvános meghallgatásokat tartott a felelősségi kérdések tisztázására, és külön fizikai kísérleteket rendelt el annak kiderítésére, hogy milyen sérüléseket okozhatott a szárnyon az üzemanyagtartályról leváló szigetelőhab. 2003-ban nyilvánosságra hozták a Columbia katasztrófájáról készült jelentést.

Columbia post mortem

A baleset legvalószínűbb, közvetlen kiváltó okaként a bal szárny sérülését jelölte meg a jelentés. A bizottság emellett lesújtó megállapításokat tett a NASA szervezeti kultúrájával kapcsolatban, a Challenger tragédiájához is vezető állapotokat téve közvetetten felelőssé a hét űrhajós és az űrsikló elvesztéséért. A jelentés szerint miközben költségvetési megszorítások korlátozták a hatékony működést, a kitűzött célok és tervek feszített ütemterv szerinti elérését a biztonsági megfontolások elé helyezték több döntéshozatali szinten is, szőnyeg alá söpörve a szigetelőhab-leválások régóta ismert problémáját.

A NASA vezetői mindezek után nemigen tehettek mást, mint hogy elkötelezték magukat amellett, hogy soha többé nem fordulhat elő a Challenger és a Columbia elvesztéséhez hasonló, értékes emberéleteket követelő incidens (ahogy egyébként már az Apollo-1 háromfős legénységének tragédiája után is égre-földre megesküdtek, hogy nem halhat meg több amerikai űrhajós). A Columbia megsemmisülése kétségkívül drámai csapást mért az amerikai űrprogramra.

Első lépésként földre parancsolták az űrsiklóflotta megmaradt három tagját, a Discovery, Atlantis és Endeavour űrrepülőgépeket. Ez azt jelentette, hogy egészen 2005. július 26-ig nem repülhettek az űrsiklók, fel kellett függeszteni az 1998-ban építeni kezdett Nemzetközi Űrállomás bővítését, illetve korlátozni az ISS-en végzett kísérletek, tudományos munkák végrehajtását is. Amerikai asztronauták ebben az időszakban csak az orosz Szojuz űrhajókkal juthattak az űrállomásra. 2004-ben George W. Bush elnök bejelentette, hogy 2010-re az Egyesült Államok befejezi az ISS építését, és nyugdíjazza az űrsiklókat, a Hold és a Mars elérését helyezve az amerikai emberes űrrepülés új szakaszának fókuszába.

Hosszúra nyúlt korszakváltás

A Discovery 2005-ös startjával, az STS-114-es küldetéssel kezdődően a NASA-nál bevezették, hogy az űrsiklók csak külön erre a célra kifejlesztett hőpajzsjavító-készlettel indulhatnak útnak, és dokkolás előtt az űrállomáson tartózkodó űrhajósok alaposan körbefényképezik az űrsiklót esetleges sérülések után kutatva. Egy új protokollt is bevezettek: szükség esetén külön űrsiklót indítottak volna az ISS-en rekedt űrhajósok visszahozatalára (erre az űrsiklóprogram végéig egyszer sem került sor).

Hátborzongató módon egyébként a „Return to Flight” STS-114-es küldetéssel is gondok adódtak: a start során a külső üzemanyagtartályról ezúttal is levált egy csaknem egyméteres darab, ráadásul az orrfutómű borításáról is leesett egy hővédő csempe. Szerencsére a Discovery visszatérésével nem volt gond, de az űrsiklókat egy szűk évre ismét letiltották a repülésről. Az űrsiklóprogram 2011-re halasztott törléséig hátralévő 21 küldetés során hasonlóan komoly incidens már nem történt.

Azt merész dolog lenne állítani, hogy a NASA mint adódollárokból fenntartott kormányzati ügynökség szervezeti kultúrája gyökeresen megváltozott a Columbia tragédiája óta eltelt húsz évben. Az viszont tény, hogy gyakorlatilag a média és az internet teljes nyilvánossága előtt, a kereskedelmi szektor szereplőivel (SpaceX, Boeing) együttműködve zajló amerikai űrkutatási programok láthatóan a lehető legóvatosabb tempóban, a fontolva haladás jegyében valósulnak meg, az emberélet elsőségét szem előtt tartva. 2020-ig kellett várni, hogy a SpaceX Crew Dragon űrhajóinak köszönhetően ismét menetrendszerűen mehessenek az ISS-re amerikai űrhajósok, és csak 2022-ben, hosszú-hosszú csúszás és súlyos dollármilliárdok elégetése után történt meg a Hold és a Mars elérését célzó Artemis-program első személyzet nélküli tesztrepülése.

Az amerikai emberes űrrepülés tehát nagyon lassan nyeri vissza a lendületét, bár a NASA és az amerikai kormány kétségkívül egyre magabiztosabb és eltökéltebb. Erre mondjuk a rohamléptekkel haladó, már saját űrállomással rendelkező, fő konkurenciává előlépett kínai űrkutatás láttán szükségük is van. Hogy a tervek szerint sikerül-e 2025-2030 körülre működő űrállomást és bázist kialakítani a Holdon, hogy aztán 2040 körülre amerikai űrhajós léphessen a Marsra, nehéz megjósolni. Husband, McCool, Anderson, Brown, Chawla, Clark és Ramon űrhajósok szelleme egészen biztosan ott kísért a NASA irányítóközpontjainak termeiben ma is.

Nyitókép: a Columbia űrhajósai (balról jobbra – David M. Brown, Rick D. Husband, Laurel B. Clark, Kalpana Chawla, Michael P. Anderson, William C. McCool és Ilan Ramon) – Fotó: NASA