A hajózás 19 fenséges csodája: íme a világ legöregebb, még javában szolgáló vitorlásai

Amikor a közlekedési eszközök történelmére, fejlődésére gondolunk, legtöbbünknek a kerék feltalálása ugrik be elsőre, mint olyan fordulópont, ami alapjaiban változtatta meg az emberek és áruk mozgását. A történészek szerint nehéz pontosan belőni, hogy hol és mikor használt az ember először valamiféle tengelyre rögzített kerek fadarabot egy személy vagy teher helyváltoztatására. A fennmaradt képi és tárgyi ábrázolások arra utalnak, hogy valamikor i.e. 3500-3000 körülre tehető az első szekérféleségek bizonyított megjelenése Európában (a kiemelkedő régészeti jelentőségű budakalászi négykerekű szekérmodell egyértelműen jelzi, hogy a késő rézkori Baden-péceli kultúra emberei már használták a kereket).

Pedig a kerék mellett van egy hasonlóan fontos, sőt, jobban belegondolva sokkal fontosabb találmány, ami nagyjából vele egy időben forradalmasította a közlekedést: a vitorla. 

Mivel az őskori ember első települései jellemzően vízpartok közelében jöttek létre, a kezdetleges csónakokkal meginduló vízi közlekedés, valamint halászat és kereskedelem, később hadviselés jó pár lépéssel megelőzte a szárazföldi közlekedési eszközöket. A kerékhez hasonlóan a vitorlánál sem állapítható meg pontosan, mikor jöttek rá az emberek arra, hogy a szél erejét felhasználhatják hajóik hajtására. A legkorábbi képi ábrázolások az ókori Egyiptomból származnak (i.e. 3100 körüliek az első vitorláshajót ábrázoló ábrák), de a történészek szerint az őskori emberek már jóval a kerék feltalálása előtt állatbőrből készült primitív vitorlákat raktak fatörzsből vájt csónakjaikra, nem sokkal később pedig már fonott gyékényből készült vitorlák hajtották az egyre szofisztikáltabb vízi járműveiket. 

A szövés feltalálásával, a vászonból készült vitorlák megjelenésével a vízi közlekedés robbanásszerű fejlődésnek indult, különböző folyó- és tengerparti kultúrákat kötve össze az évezredek folyamán, az emberiség egyik legfontosabb civilizációs vívmányaként. 

Az egyre nagyobb, egyre gyorsabb és egyre bonyolultabb vitorláshajók egészen a 19. század közepéig, az első gőzhajók megjelenéséig uralták a világtengereket. Az egyre hatékonyabb gépekkel felszerelt hajók a 20. század első felében szorították ki szinte teljesen az utasszállítás, a kereskedelem és a hadviselés területeiről az impozáns vitorlásokat, olyannyira, hogy manapság vitorlázni leginkább csak sport- és rekreációs céllal szokás. Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljesen eltűntek volna a szelek erejét használó fenséges hajók.

A világ haditengerészetei kiképzési céllal manapság is üzemben tartanak vitorlásokat, sőt még a 20. század második felében is épültek ilyenek szép számmal a hajógyárakban. Ezeken kívül egész sok vitorlás van valamilyen alapítvány vagy múzeum tulajdonában, megőrizve eredeti állapotát és hajózóképességét. Ezek a kortárs és muzeális vitorlások rendszeresen megfordulnak regattákon, hagyományőrző találkozókon, és évente nagy távolságokat tesznek meg a világ tengeri útvonalain. Igazából olyan sok van még ezekből a valósággal élő, lélegző szépségekből, hogy mindet felsorolni, bemutatni képtelenség, görcsöt kapna az olvasó ujja a rengeteg görgetéstől.

Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy az alábbiakban csak a legidősebbekre koncentrálunk. Következzen hát egy híján húsz fenséges vitorlás, amik a II. világháború előtt kezdték a szolgálatot. (Az évszámok a vízre bocsátás évét jelölik.)

Mircea (1938)

A Mircea egy háromárbocos bark, nevét I. Mircea havasalföldi fejedelemről kapta. A matrózképző iskolahajót 1938-ban Hamburgban építette a Blohm & Voss hajógyár a román haditengerészet megrendelésére. A második világháború után ideiglenesen a szovjet flottához került, de később visszakapta Románia. A 82 méter hosszú, 23 vitorlával felszerelt hajót először 1966-ban újította fel a Blohm & Voss, majd 2002-ben újabb renováláson esett át, és azóta is járja a tengereket. 

Santa Maria Manuela (1937)

A Santa Maria Manuela a portugál Jerónimo Martins élelmiszer-kereskedelmi cégcsoport tulajdonában lévő négyárbocos szkúner. Eredetileg halászhajónak épült a lisszaboni CUF hajógyárban, a nyolcvanas évek végéig tőkehalat halásztak vele. Több tulajdonosváltás után a kilencvenes években részben elbontották, majd a 2000-es évek elején restaurálták. Manapság vitorlásoktatásra, vitorlás vakációra, környezetvédelmi expedíciókra és csapatépítő programokra használják. 

UAM Creoula (1937)

Az UAM Creoula négyárbócos lugger jelenleg a portugál haditengerészet iskolahajója, amelyet 1937-ben építettek a lisszaboni Companhia União Fabril (CUF) hajógyárban a Parceria Geral de Pescarias halászati vállalat megrendelésére. 1937 és 1973 között 37-szer hajózott ki Új-Fundland és Grönland térségébe tőkehalat fogni, összesen 300 ezer tengeri mérföldet téve meg. A hetvenes évek végén múzeummá akarták alakítani, de kiderült, túl jó állapotban van ahhoz, hogy egy kikötőben rostokolva töltse hátralévő éveit, ezért 1987-ben a portugál haditengerészet gyakorlóhajójává alakították át, és azóta is büszkén szeli a világtengerek hullámait.

Christian Radich (1937)

A Christian Radich egy norvég teljes szerelékes vitorlás hajó, a „Nagy Norvég Trióként” emlegetett három vitorlás legfiatalabbika. A háromárbócos, 73 méter hosszú, acéltestű hajót a Framnæs hajógyárban építették Sandefjordban, a norvég haditengerészet megrendelésére, és Christian Radich norvég hajótulajdonosról nevezték el. 1999-ig szolgált mint iskolahajó, majd a kétezres években magánkézbe került, és azóta utasszállítóként járja a világot. A magyar tévénézők leginkább Az Onedin család című BBC-s sorozatból ismerhetik, amiben James Onedin hajózási cégének 11 vitorláshajója közül a Christian Radich volt az egyik. 

NRP Sagres (1937)

Az NRP Sagres egy háromárbócos, acéltestű bark, a portugál haditengerészet iskolahajója 1961 óta. Ez a vitorlás a hamburgi Blohm & Voss hajógyárban épült a náci Németország haditengerészete számára, és eredetileg Albert Leo Schlageter néven bocsátották vízre. A Sagres a fentebb bemutatott román Mircea iskolahajó testvérhajója. 1944-ben Sassnitz mellett szovjet aknára futott, de nem süllyedt el. A háború végén az Egyesült Államok elkobozta, 1948-ban a brazil haditengerészet vette meg, majd a hatvanas évek elején került a portugál flottához, ahol a mai napig szolgálja a matrózok kiképzését.

USCGC Eagle (1936)

Az USCGC Eagle az Egyesült Államok parti őrségének büszkesége, egy háromárbócos bark. A 90 méter hosszú Sas az Egyesült Államok katonai erejének két aktív vitorlása közül az egyik (a másikat e lista végén keressék). A jelenleg iskolahajóként szolgáló vitorlást Horst Wessel néven bocsátották vízre, a német haditengerészet kiképzőhajójaként. A II. világháborúban légvédelmi fegyverzettel szerelték fel, és katonai célokat szolgált. 1945 után került az Egyesült Államok tulajdonába háborús jóvátételként.

Palinuro (1934)

A Palinuro egy háromárbocos, vastörzsű barkentin, az olasz haditengerészet iskolahajója. Nevét a trójai Aineiasz híres kormányosáról, Palinuro Palinurusról kapta. A Palinurót eredetileg tőkehalhalász szkúnerként bocsátották vízre a nantes-i Anciens Chantiers Dubigeon hajógyárban, és 1948-ban bővítették, építették át barkentinné. Az olasz haditengerészet 1951-ben vásárolta meg és alakította át kiképzőcéljainak megfelelően. Eddig története során majdnem 15-ször kerülte meg a Földet.

Danmark (1933)

A Danmark a Dán Tengerészeti Hatóság tulajdonában lévő teljes szerelékes vitorláshajó, amit ugyancsak láthattak a magyar nézők Az Onedin család című brit tévésorozatban. A 77 méter hosszú, háromárbócos iskolahajót a lollandi Nakskov Hajógyárban építették, a dán kereskedelmi flotta megrendelésére. 1939-ben ellátogatott a New York-i világkiállításra, és a II. világháború kitörésekor azt a parancsot kapta, hogy maradjon amerikai vizeken, nehogy a németek elfoglalják vagy elsüllyesszék. A Pearl Harbor elleni támadás után Knud L. Hansen kapitány felajánlotta a hajót az Egyesült Államoknak kiképzőhajóként. Ezt az ajánlatot el is fogadták, és a parti őrség több ezer matrózát a Danmark fedélzetén oktatták a tengerhajózás tudományára. 1945 után a vitorlás visszatért hazájába, és azóta is ott szolgál.

Amerigo Vespucci (1931)

Az Amerigo Vespucci az olasz haditengerészet teljes szerelékes iskolahajója, amelyet a híres olasz felfedezőről neveztek el. A 101 méter hosszú, acéltestű, háromárbócos vitorlást a nápolyi Castellammare di Stabia hajógyárban építették a 18. századi hadihajók mintájára. Feketére festett törzsén két fehér csík jelzi a két ágyúfedélzetet, ami azonban csak imitálja a régmúlt tengeri haditechnikáját, valójában nincs annyi löveg a hajón, mint ahány lőrés látszik. Az Amerigo Vespucci a II. világháború éveit kivéve folyamatosan szolgálatban állt és áll ma is. Legutóbb 2016-ban újították fel.

Capitán Miranda (1930)

A Capitán Miranda az uruguayi haditengerészet háromárbocos szkúnere. A spanyol Sociedad Española de Construcción hajógyárban építették, 1930-tól 1976-ig mint térképészhajó szolgált, némi átalakítás után a dél-amerikai ország flottájának iskolahajójaként járja a tengereket 1978 óta.

Sørlandet (1927)

A Sørlandet ugyancsak egy norvég teljes szerelékes vitorlás hajó, a „Nagy Norvég Trió” második tagja. A háromárbócos vitorlást a kristiansandi Høivolds Mek hajógyárban építették, és a norvég kereskedelmi flotta kiképzőhajójaként szolgált a II. világháborúig. A németek 1940 áprilisában elfoglalták, tengeralattjárók legénységét szállásolták el rajta. 1948-ban felújították, és azóta – pár év kihagyással – ismét iskolahajóként szolgál. 

Juan Sebastián de Elcano (1927)

A Juan Sebastián de Elcano egy négyárbocos, acéltörzsű barkentin, a spanyol haditengerészet iskolahajója. A hajó a cadizi Echevarrieta y Larrinaga hajógyárban épült a spanyol haditengerészet számára. Nevét Juan Sebastián Elcano spanyol felfedezőről kapta, aki Ferdinand Magellan flottájának kapitányaként az elsők között kerülte meg a Földet. A hatalmas, 113 méteres vitorlás eddigi pályafutása során több mint 3 700 000 kilométert hajózott a világ tengerein és óceánjain, amivel abszolút rekordtartó. 

Kruzenstern (1926)

A Kruzenstern (Крузенштерн) egy négyárbocos bark, amelyet Padova néven a németországi Geestemündében bocsátottak vízre. A II. világháborúig teherhajóként funkcionált, majd 1946-ban háborús jóvátételként került a Szovjetunió flottájába, és az orosz szolgálatban álló 19. századi balti német felfedező, Adam Johann von Krusenstern admirális után nevezték el. Jelenleg az orosz flotta oktatóhajójaként szolgál.

Szedov (1921)

A 101 éves Szedov (Седов) egy négyárbocos, acéltörzsű bark, amely a Krusensternhez hasonlóan eredetileg német teherhajó volt. Még Magdalene Vinnen II néven a kieli Friedrich Krupp hajógyárban épült a brémai F. A. Vinnen, a kor legnagyobb német hajózási társasága számára. A II. világháború után ez a vitorlás is a Szovjetunióhoz került háborús jóvátételként, és iskolahajóvá alakították át. Nevét az 1914-ben egy északi-sarki expedíció közben elhunyt Georgij Szedov orosz sarkkutatóról kapta. A Szedov jelenleg a kalinyingrádi, a szentpétervári és az asztraháni egyetemek kadétjait képezi ki, miközben rendszeresen válik az orosz államadósságot behajtani akaró hitelezők céljává – emiatt nem is nagyon merészkedik például francia kikötőkbe.

Statsraad Lehmkuhl (1914)

A Statsraad Lehmkuhl egy norvég háromárbócos bark, a maga 108 évével a „Nagy Norvég Trió” legidősebb tagja. A jelenleg alapítványi tulajdonban lévő iskolahajót a geestemündei C. Tecklenborg hajógyár építette a német kereskedelmi flotta számára Grossherzog Friedrich August néven. Az első világháború után a vitorlást az Egyesült Királyság foglalta le, majd 1921-ben a norvég kabinetminiszter, Kristofer Lehmkuhl vásárolta meg (innen a hajó jelenlegi neve). A második világháború idején német kézre került, és Westwärts néven szolgált a Harmadik Birodalom flottájában. 1945-ben Norvégia visszakapta, és 1978-ban alapítványt hoztak létre fenntartása érdekében.

Großherzogin Elisabeth (1909)

A Großherzogin Elisabeth (Erzsébet nagyhercegnő) egy háromárbócos német szkúner, az Elsfleth Tengerészeti Iskola iskolahajója. Eredetileg San Antonio, majd Ariadne néven teherhajóként szolgált, jelenlegi nevét Elisabeth Alexandrine Mathilde, Herzogin zu Mecklenburg oldenburgi nagyhercegnőről kapta 1982-ben, amikor iskolahajóvá alakították. 

Star of India (1863)

A 159 éves Star of India (India Csillaga) egy vastörzsű, háromárbócos teljes szerelékes vitorlás hajó, amit a Man-szigeti Ramsey-ben építettek Euterpe néven. 1906-ban az Egyesült Államokba került, és lazacszállító hajóként szolgált, barkká alakítva. 1926-ban nyugdíjba vonult, majd 1962–1963-ban múzeumhajóként restaurálták, és a San Diegó-i Tengerészeti Múzeumba szállították. Az India Csillaga a legrégebbi, ma is rendszeresen közlekedő vitorlás, és egyben a legrégebbi vastörzsű kereskedelmi hajó, amely még mindig vízen van. A hajó Kalifornia és az Egyesült Államok regisztrált és védett történelmi nevezetessége is egyben.

USS Constitution (1797)

A 225 éves USS Constitution (vagy más néven: Old Ironsides), az Egyesült Államok haditengerészetének háromárbocos, fatörzsű nehéz fregattja. Ő a világ legrégebbi, még mindig vízen lévő hajója, ami időnként útnak is indul, hogy megmutassa magát a világnak. A USS Constitution egyike annak a hat fregattnak, amelyek építését az 1794-es haditengerészeti törvénnyel rendelte el George Washington elnök. A USS Constitution és társai nagyobbak, masszívabbak és erősebben felfegyverzettek voltak, mint a korszak szokásos fregattjai. A USS Constitutiont Edmund Hartt hajógyárában építették Bostonban, és első nagy feladatait az Egyesült Királyság elleni 1812-es háború során kapta: öt kisebb brit hadihajót legyőzött, és több kereskedelmi hajót is elfoglalt. Az amerikai polgárháborúban az Egyesült Államok Tengerészeti Akadémiájának kiképzőhajójaként szolgált. 1881-ben vonták ki az aktív szolgálatból, majd 1907-ben múzeumhajóvá alakították, és azóta is a haditengerészet legfontosabb történelmi büszkeségeként tartják hatalmas becsben, rajta szolgálni komoly megtiszteltetésnek számít.

Nyitókép: NRP Sagres – Fotó: Gustavo Enzo Masini /VWPics/VW Pics/Universal Images Group via Getty Images