A 25 éves mérnöknő, akire rábízták a NASA 11 milliárd dolláros, gigantikus holdrakétáját

Nemrég számoltunk be arról, hogy a NASA floridai űrkikötőjében kigördült az összeszerelő-csarnokból az Egyesült Államok új holdrakétája. Az Artemis-program első teljesen elkészült SLS-rakétája egy 11 órás út végén március 18-án hajnalban érte el a Kennedy Űrközpont 39B startállását, ahol ezekben a napokban átfogó tesztek zajlanak. A rakétát az április elején tartandó nagy, kétnapos tesztre – az úgynevezett nedves főpróbára (Wet Dress Rehearsal) – készítik elő.

A főpróbán teljesen feltöltik a rakéta üzemanyag-tartályait folyékony oxigénnel és hidrogénnel, majd lezongoráznak minden rendkívül összetett folyamatot, ami a fellövéshez szükséges, a hajtóművek üzemanyag-ellátó rendszereinek ellenőrzésétől a számítógépes rendszerek beüzemelésén és az Orion űrhajó integrációján át a visszaszámlálásig – épp csak a hajtóművek begyújtása és maga a start nem történik meg. Ha ezzel megvannak, a rakétát visszaszállítják az összeszerelő-csarnokba, ahol további alapos tesztek várnak rá, a várhatóan még idén lezajló, pilóta nélküli Hold-kerülő tesztrepülés, az Artemis-1 küldetés előtt.

Van tehát egy 98 méter magas, 2600 tonnás rakéta, aminek kifejlesztése és megépítése mostanáig több mint 11 milliárd dollárba került (ha nem számoljuk a csúcsán csücsülő, több mint 9 milliárd dollárba kerülő Orion űrhajót és az Artemis-program egekbe szökött bruttó költségeit). Hogyan jutott el ez a méregdrága monstrum az összeszerelő-csarnokból a startállásig, és hogyan viszik vissza? A válasz röviden: a világ egyik legnagyobb, leglassabb és lassan 60 éves hernyótalpas járművén, amit egy 25 éves mérnöknő és csapata vezet.

Mi fán terem a hernyótalpas rakétaszállító?

A NASA 1969. július 20-án juttatott először embert a Holdra. Az Apollo-programban Saturn-V-ös rakétákat használtak a Hold eléréséhez, ezek a mostani SLS (Space Launch System) hordozóeszközökhöz hasonló gigászok voltak, nagyobbak bármely korábbi rakétánál. Háromlépcsős szerkezetük, valamint méretük és tömegük miatt csak függőlegesen összeszerelve lehetett a startállásra vinni, ehhez pedig speciális járműre volt szükség. A NASA két darab, egyenként csaknem háromezer tonnát nyomó, nyolc lánctalpon guruló transzportert (angolul: Crawler-Transporter) építtetett. Az első ilyen jármű építése csaknem hatvan éve, 1963 márciusában kezdődött meg Ohio államban, megépítéséhez kevesebb mint két évre volt szükség, és 1967-ben meg is kezdte üzemszerű működését, a floridai NASA-központ 39-es starthelyeire szállítva az első Saturn-V rakétákat. 

A NASA baseballpálya méretű lánctalpas szállítói kiszolgálták a teljes Apollo-programot, majd a rákövetkező Skylab-programot, és végigdolgozták az űrsiklókorszak 30 évét is, összesen több mint 5500 kilométert téve meg az összeszerelő-csarnok és a startállások között ingázva. És most, hogy 2022 márciusában ismét útnak indult hatalmas terhével az egyik (az Artemis-program igényeihez átalakított Crawler-Transporter 2, CT-2), elmondható, hogy a folyamatos korszerűsítésnek és modernizálásnak hála, a crawlerek több mint 55 éve állnak az amerikai űrhajózás szolgálatában. A NASA új, a Hold, majd a Mars elérését célzó mélyűri terveinek megalkotásakor ki is jelentette, hogy a CT-2 a fellövési műveletek egyik kritikus eleme lesz, szerves részét képezi majd a Holdra ismét embereket juttató Artemis programnak.

A világ legnagyobb teherszállító járművének teherbírása elképesztő: egyrészt hordozza a több mint 4000 tonnás mobil rakétafellövő platformot, másrészt a platformon álló 2600 tonnás rakétát és annak 500 tonnás szerviztornyát. Mindezt a súlyt csigalassúsággal, centiméterre pontosan egyensúlyozva kell eljuttatni a startállásig, a külön a mocsaras floridai talajhoz tervezett, kétméteres mélységig folyami kavicsokkal feltöltött úton. A március 17-18-án lezajlott út 11 órája így néz ki két percben összefoglalva

A 40 méter hosszú és 35 méter széles jármű nyolc lánctalpon cammog előre, minden egyes lánctalpat két elektromos motor hajt. Áramellátásukról négy darab 1,5 megawattos generátor gondoskodik, a generátorokat pedig két irdatlan dízelmotor hajtja. Ezen kívül külön nagy teljesítményű generátorok és motorok felelősek azért, hogy a crawler emelői, kormányzása, elektromos és hidraulikus rendszerei is működjenek, minden egyes pillanatban vízszintesen tartva a rakéta alatti platformot, miközben a crawler az egyenetlen talajon halad előre.

Csapatmunka a javából

Senki nem gondolhatja, hogy egy ilyen gépszörnyet egy ember vezet, és ez természetesen nincs is így. A crawlert körülbelül harminc mérnök és technikus üzemelteti, az ő végletekig összehangolt munkájuk eredményeképp lendül mozgásba és araszol hosszú órákon át, külső szemlélő számára idegőrlő lassúsággal a lenyűgöző gépezet. A headsetekkel, adóvevőkkel felszerelt csapat tagjai állandó rádiós összeköttetésben állnak egymással és az irányítóközponttal, a gépezet minden egyes moccanását kontroll alatt tartva. 

Mindannyiuk közül a legnagyobb felelősség – egy százméteres, 11 milliárd dolláros holdrakéta formájában – kétségkívül a crawlert kormányzó sofőrök vállát nyomja.

A lánctalpas hordozó vezetésére jelenleg kilenc ember alkalmas a Kennedy Űrközpontban, nem is ülhet akárki a kétszemélyes vezetőfülke székeibe: kétéves szakképzésen kell átmenni, hogy valaki tagja lehessen a speciális csapatnak. A rangidős sofőr Sam Dove, ő a crawler vezető operátora. 1987-ben kezdett dolgozni a NASA-nál, és a crawler egyik kezelőjeként csaknem végig ott dolgozott az űrsiklóprogram ideje alatt. Hogy milyen érzés a behemótot vezetni?

Mindent ural, ami körülötte van. Érezni lehet a hatalmas gépet, ahogy elhalad, egy kicsit megrázza a talajt. Egyszerűen lenyűgöző a világ egyik legnagyobb lánctalpas járművének mérete és összetettsége

– nyilatkozta a Tech Timesnak Dove.

A gépész és a szörnyeteg

Sam Dove egyik társa a 25 éves Breanne Stichler, a CT-2 egyes számú gépészmérnöke. Stichler a NASA legfiatalabb crawler-sofőrje, és azon kevés nők egyike, akik valaha a CT-2 lánctalpas szállítót vezethették. A fiatal nő a Közép-Floridai Egyetemen töltött évek alatt a NASA-nál volt gyakorlaton, és a repülőgép- és űrmérnöki diploma megszerzése után a Kennedy Űrközpontban kapott munkát a lánctalpas szállítókon.

Stichler NASA és a crawler iránti elkötelezettsége messze túlmutat a fiatalságán és azon, hogy a világ legnagyobb hernyótalpas szállítógépén dolgozó nők egyike. Számára minden crawlerrel töltött munkaóra a tanulási folyamatról, a géppel való eggyé válásról és a földöntúli kalandok eléréséről szól.  

„Minden nap más és más a crawleren. Rengeteg alkatrészt és darabot kell megtanulni és a kezelésüket elsajátítani” – magyarázta Breanne Stichler a Tech Timesnak. „Minősített crawlersofőrnek lenni nem csak azt jelenti, hogy megtanuljuk, hogyan kell vezetni a gépet. Meg kell értened és tudnod kell kezelni a crawler más fontos alrendszereit is.”

Hogy miképp dolgozik a CT-2 csapata? 

Néhány órával az indítóállásba való gurulás előtt összeülünk, hogy átnézzük a műveletet, a biztonsági kérdéseket, és hogy ki a felelős az egyes feladatokért. A gurulás során váltogatjuk a pozíciókat, hogy friss szemmel lássuk a rendszereket, és mindannyian együtt dolgozunk a sikeres gurulás érdekében.

„A crawler mozgatta az Apollo rakétákat és az űrsiklókat az indítóállásig, így a NASA elkötelezettsége több generációra nyúlik vissza” – mondta Sam Dove Tech Timesnak. „Mindannyian egy olyan csapat tagjai vagyunk, amelyik hisz abban, amit csinál. Minden erőfeszítésünkre, tapasztalatunkra, tudásunkra és energiánkra szükség lesz, hogy csapatként sikeresen visszatérhessünk a Holdra. Teljes mértékben számítok arra, hogy Breanne és a többi fiatal mérnök tanulni fog, kitűnően teljesít majd, és érdemben hozzájárul majd ehhez a programhoz, miközben visszatérünk a mély űr felfedezéséhez. Mindannyian az előttünk járó óriások vállán állunk.”

Történelmi feladat

„Ritka lehetőség, hogy vezethetem a lánctalpas járművet, mert csak kettő létezik belőle” – nyilatkozott Stichler korábban a NASA honlapján megjelent cikkben. „Hatalmas mérete miatt nagyon ijesztő is.”

Mint fentebb már említettük, a lánctalpas szállítójármű vezetése speciális képzettséget igényel, aminek része a vezető és a többi mérnök és technikus közötti kommunikáció: az emberi léptékkel nehezen felfogható méretű jármű irányításához szükséges beállítások, a szintmérések és a motorok kezelése rendkívül komplex, összehangolt és precíz csapatmunkát igénylő feladat, amiben nem szabad hibázni.

A pálya egyenes szakaszai meglepően nehezek. A lánctalpas méretéből adódóan nem érzi az ember, hogy mennyire tér le az útvonalról, csak ha már késő

– magyarázta Stichler, akinek, miután elsajátította az egyenes vezetés művészetét, azt kellett megtanulnia, hogyan kell a kanyarokat bevenni. Mivel a járművet csak hatfokos kanyarokra tervezték, a járművezetőknek jóval előbb el kell kezdeniük a manővert, még mielőtt a lánctalpas monstrum a kanyarhoz érne.

„A lánctalpast vezetni kicsit olyan, mint egy nagy hajót kormányozni” – mondta Stichler. 

És amikor a rakéta a fedélzeten van, olyan, mintha egy nagy hajót kormányoznánk, amelynek a tetején egy felhőkarcoló áll. 

 – magyarázta a mérnöknő, aki szerint fantasztikus dolog az Artemis-program részének lenni. 

Mindig is az volt az álmom, hogy itt dolgozhassak, és annyira izgalmas, hogy ez az álom a NASA-nak e történelmi időszakában válhat valóvá.

Nyitókép: Ben Smegelsky/NASA