Hét őrült tudós, akik brutálisabbak voltak, mint bármelyik filmes főgonosz
2022. január 23. 15:53
A kétfejű kutyától a halottak feltámasztásáig ezek a tudósok elvetemült kísérleteket hajtottak végre, amelyekben számtalan ártatlan ember és állat lelte halálát.
1. Vlagyimir Demihov, a kétfejű kutya megalkotója
Vlagyimir Demihov 1916. július 18-án született orosz paraszti családban, Volgográd régió északi részén. Már tinédzserként érdeklődni kezdett az emlősök keringési rendszere iránt, és Pavlov kutyás kísérletei is lenyűgözték. 1934-ben a Voronyezsi Állami Egyetemen kezdett tanulni, harmadévesen létrehozta a világ első mesterséges szívét, és sikeresen beültette egy kutyába, amely a műtét után még két órán át életben maradt. Beiratkozott a Moszkvai Állami Egyetem Biológiai Karára, ahol 1940 augusztusában kitüntetéssel diplomázott.
A második világháborúban besorozták, patológusként is szolgált, majd a háború után visszatért a Moszkvai Állami Egyetemre, ahol folytatta kutatásait, végül 1946-ban sikeres szív- és tüdőtranszplantációt hajtott végre melegvérű állatokon. Kutatásainak az volt a célja, hogy a szervátültetéseket embereken is alkalmazni lehessen.
1950-ben azonban egy őrült ötlettől vezérelve létrehozta a kétfejű kutyát. Demihov és asszisztensei legalább 24 ilyen műtétet hajtottak végre. Az egyik ilyet a LIFE Magazin dokumentálta, a szörnyű végeredményt látva sok kritika érte az orosz orvost.
Egy Savka nevű kiskutya fejét és nyakát egy Brodjaga nevű, nagy kóbor németjuhászkutya nyakánál egyesítette. Demihov amputálta Savka alsó testét a mellső lábak alatt. Ezután Savka felső testét hozzáillesztette a bemetszett nyakú Brodjagához. A műtét három és fél órán át tartott.
Bár mindkét kutya látott, hallott, a szaglásuk működött és nyelni is tudtak a műtét után, a beavatkozás korántsem nevezhető sikeresnek. Mindketten elpusztultak négy nap múlva, egy kulcsfontoságú verőér sérülése miatt. Emésztőrendszerük nem volt összekötve, vagyis amit Savka ivott és evett, az áthaladt egy külső csövön és a szabadba távozott.
Egy másik, hasonló műtéten átesett kutyapár egy hónapig élt a beavatkozást követően, de ők is gyötrelmes halálra voltak ítélve.
Demihovnak nem volt ismert célja ezzel a projekttel, pusztán annyi, hogy megnézze, sikerülhet-e.
2. Isii Siró: A barbár orvos, aki a hírhedt japán 731-es egységet vezette a II. világháborúban
Isii Sirót a hírhedt náci orvos után a japán Mengelének nevezik számtalan szörnyű emberkísérlete miatt.
Isii Siró 1892. június 25-én született Csiba prefektúrában, Japánban, egy helyi földtulajdonos és szakékészítő negyedik fiaként. Középiskola után orvosi szakra ment a Kiotói Császári Egyetemre. 1921-ben katonai sebész lett a japán császári hadseregben. Isii gyakran tenyésztett Petri-csészékben baktériumokat, amelyeket a „háziállatainak” nevezett. Kollégái már ekkor furcsának találták, de ez a karrierjét nem befolyásolta, 1925-ben előléptették elsőosztályú katonaorvossá, 1927-ben pedig megbízták a japán biofegyverprogram létrehozásával.
Feladat teljesítéséhez kétéves nyugati tanulmányútra utazott, hogy megismerje az első világháborús kémiai és biológiai hadviselés tapasztalatait. 1936-ban nevezték ki a 731-es egység élére. Ez a Japán Császári Hadsereg titkos biológiai és vegyifegyver alakulata volt. Páratlan brutalitással folytattak tömeges emberkísérleteket és népirtást a második kínai–japán háború (1937–1945) és a második világháború alatt Mandzsúriában.
Több mint tízezer emberen végeztek rettenetes kísérleteket, közülük legalább hatezren meghaltak. Az áldozatok túlnyomó többsége kínai vagy koreai civil és katona volt. Feláldoztak gyermekeket, időseket és terhes asszonyokat is.
A hírhedt egység működése ép ésszel szinte felfoghatatlan. A „kutatások” során érzéstelenítés nélkül, élve boncoltak fel embereket. Megfertőzték őket különböző kórokozókkal, majd eltávolították szerveiket, hogy azokon a fertőzés folyamatát tanulmányozzák. Élő embereken vizsgálták a gránátrobbanás és a lángszóró hatását különböző távolságokról és testhelyzetekben, foglyokat fertőztek pestissel, kolerával, fekete himlővel, és mérgeztek botulinnal. Tesztelték, hogyan bírják az emberek a fagyasztást, nagynyomású kamrákkal pedig azt vizsgálták, hol van az emberei szervezet tűréshatára.
A még a meg nem született gyermekeket sem kímélték. A női foglyokat gyakran megerőszakolták, erőszakkal teherbe ejtették. Az áldozatot ezután vegyszerekkel kezelték, szándékosan megfertőzték betegségekkel, hogy felmérjék, mennyire károsodik ezektől a magzat.
Megfertőzték a mezőgazdasági növényeket, a kutakat, víztározókat lépfenével, hastífusszal, kolerával, és más halálos kórokozókkal. Fertőzött élelmiszert és édességet osztogattak gyerekeknek. Az így előidézett kolera-, lépfene- és pestisjárványba legalább 500 ezer polgári lakos halt bele.
Mindezen szörnyűségek miatt Isii Siró soha sem állt bíróság elé. Mentelmi jogot kapott az amerikaiaktól a kísérleti eredményeinek átadásáért cserébe.
3. Robert Liston: A villámkezű brit sebész, aki showműsort csinált műtétjeiből
Robert Liston abban az időszakban volt sebész, amikor a fájdalomcsillapítás és altatás még nem létezett, ezért a beteg érdekében alapvető fontosságú volt, hogy a különböző beavatkozásokat, például amputációkat a lehető leggyorsabban végezzék el. Liston ebben jeleskedett. Korabeli beszámolók szerint két és fél perc alatt elvégzett egy komplett lábamputációt.
1794. október 28-án született egy ősi skóciai falu, Ecclesmachan parókiáján. Apja a helyi pap és feltaláló volt. Liston 1808-ban az Edinburghi Egyetemen kezdte orvosi tanulmányait, majd elvégzése után anatómiát tanított az intézményben. Miután 1833-ban hiába pályázott az anatómia professzori címre, elhagyta Edinburgh-ot, és Londonba költözött.
A „West End leggyorsabb késeként” emlegetett Liston tömegeket vonzott műtétjeivel. Nem volt barbár, sem őrült tudós, mint az összeállítás számos alakja, de showműsort csinált a nézők előtt zajló műtétekből, és feltűnően vidám volt, miközben levágta az emberek végtagjait. És persze ilyen körülmények között nem csoda, hogy meglehetősen nagy hibaszázalékkal dolgozott. Egyszer mindössze 28 másodperc alatt majdnem amputált egy lábat, de olyan gyorsan dolgozott, hogy véletlenül a páciens heréit is levágta. Egy másik súlyos tévedésébe pedig egy fiatal fiú halt bele. Kidudorodó nyaki ütőerét bőrkinövésnek nézte és levágta.
Hozzá fűződik a leghalálosabb műtét is, 300 százalékos halálozási aránnyal: a páciens mellett a műtőssegédje és egy néző is meghalt. Kollégájának az ujját vágta le véletlenül, őt vérmérgezés vitte el, egy néző pedig, akinek a kabátjába vágott bele, annyira megijedt, hogy a sokkba halt bele.
4. Jack Parsons: A deviáns, okkultista szexmániás, a rakétatudomány megalapozója, akiről krátert neveztek el a Hold túloldalán
Regénybe illően sokrétű és izgalmas volt Jack Parsons élete, ami mindössze 37 évig tartott, mégis annyi minden történt vele, amely már szinte követhetetlen és sokszor megmagyarázhatatlan.
John Whiteside Parsons néven 1914. október 2-án született Los Angelesben, egy tehetős család gyermekeként. Gyerekkorában sok sci-fi irodalmat olvasott, innen jött a rakéták iránti vonzódása. 14 évesen már amatőr rakétakísérleteket végzett. A neves kaliforniai műszaki egyetemre, a Caltech-re járt, de nem végezte el.
Ez nem akadályozta meg, hogy csatlakozhasson a Guggenheim Repülési Laboratórium Rakétakutató Csoportjához, ahol kormányzati pénzből sugárhajtású hajtóműveken dolgoztak. Úttörő szerepet játszott a rakéta hajtóanyagok fejlesztésében.
Parsons annyira sikeres volt a rakétaüzemanyag előállításában, hogy keverékének változatait később a NASA is felhasználta.
Különcsége és vonzódása az okkult hiedelmekhez azonban megakadályozta abban, hogy elismert tudós válhasson belőle. A hidegháború hisztérikus légkörében az FBI végig figyelte, kommunista ügynöknek tartották, ráadásul Izraelnek való kémkedéssel is gyanúsították. Az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság több eljárást indított ellene, a vádak alól végül felmentették, de örökre eltiltották a rakétatechnológiával kapcsolatos munkáktól.
Az Ordo Templi Orientis (OTO) tagja is volt, amelyet a brit Aleister Crowley vezetett. A „világ leggonoszabb embereként” ismert Crowley fő tanítása a hedonista „tegyél, amit akarsz” életmód, amely elsősorban az élvezetek mindenáron való hajszolását jelentette. Parsons hamarosan az OTO nyugati parti részlegének vezetőjévé vált
Jövedelmének jelentős részét arra fordította, hogy megvásároljon egy Los Angeles-i kastélyt, ahol aztán okkult drogos szexorgiákat tartottak. A szcientológia leendő alapítójával, L. Ron Hubbarddal is kapcsolatban állt, aki végül elcsábította barátnőjét – aki amúgy a sógornője, felesége húga volt – és ketten összefogva becsapták, szinte mindenéből kiforgatták.
Miután eltiltották hivatása gyakorlásától, egy filmstúdióknak dolgozó pirotechnikai céget alapított. Ez vezetett a halálhoz. 1952. június 17-én megrendelést kapott egy filmes robbantáshoz, amelyen egyből dolgozni kezdett otthoni laboratóriumában, ám tisztázatlan okból robbanás történt, amelyben halálos sebeket szenvedett. Még élt, amikor bevitték a Huntington Memorial Kórházba, de nem sokkal később meghalt. Voltak, akik gyilkosságot, mások öngyilkosságot emlegettek, ezt azóta sem sikerült tisztázni.
A rakétatechnológia egyik úttörőjeként, a szuperszonikus repülés atyjaként emlegetett magyar származású Kármán Tódor később az első helyre sorolta Parsonst azok listáján, akiket a modern rakétagyártás és az amerikai űrprogram megalapozása szempontjából a legfontosabbnak tartott.
Parsons életéről film is készült, 2017-ben a CBS All Access két évadot megért sorozatot forgatott Strange Angel címmel.
5. Giovanni Aldini: Az őrült tudós, aki hozzájárult Frankenstein megszületéséhez
Giovanni Aldinit zseninek tartották az 1800-as évek elején, mivel mozgásra bírta a halottakat. Nem kell azért természetfelettire gondolni, kísérletei közben arra jött rá, hogy Volta-elemek és sós víz felhasználásával eltorzul, görcsbe rándul egy halott ember arca. Abban az időben ez igencsak figyelemreméltó eredménynek számított.
Volt honnan merítenie: fiatalkorában ámulattal nézte nagybátyja, Luigi Galvani kísérleteit, aki rájött, hogy a levágott békacomb összerándul az elektromos áram hatására. Galvani úgy gondolta, hogy ugyanez a módszer alkalmas lehet az emberek feltámasztására is. Ez beégett unokaöccse gondolkodásába, később ezt próbálta megvalósítani.
Giovanni Aldini az olaszországi Bolognában nőtt fel, és kezdetben, nagybátyjához hasonlóan, békákon kísérletezett. Orvosnak tanult a Bolognai Egyetemen, de kutatásai során később nagyobb állatokkal, juhokkal és tehenekkel is kísérletezetett. Végül őrült tudóshoz méltó célt tűzött ki maga elé, és megpróbált újraéleszteni egy embert.
Aldininek azt sikerült elérnie, hogy az elhullott állatok elektromos impulzusok hatására megmozduljanak. Egy ponton elhatározta, hogy ugyanezt megpróbálja emberen is, ezért friss hullákat kért a helyi hóhértól.
Ám volt egy kis probléma: Olaszországban a foglyokat úgy végezték ki, hogy lefejezték őket, ami azt jelentette, hogy a holttestekből kiürült a vér, emiatt nem vezették olyan jól az áramot. Aldini ezért Angliába ment, ahol a foglyokat akasztófán végezték ki, így sikerült megfelelő, friss holttestekhez jutnia, amelyekkel a Királyi Sebész Kollégiumban kísérletezett.
1803. január 17-én a londoni Newgate börtönben gyilkosság miatt felakasztottak egy George Forster nevű fiatal férfit. Kivégzése után, ahogy ez gyakran megtörtént, holttestét ünnepélyesen átvitték a városon keresztül a Királyi Sebész Kollégiumba (Royal College of Surgeons), azonban most nem boncolás történt, hanem átadták a hullát Aldininek, hogy elvégezhesse rajta kísérletét. A The Times így számolt be:
„Az eljárás arcon történő alkalmazásakor először a bűnöző állkapcsa remegni kezdett, a szomszédos izmok szörnyen eltorzultak és egyik szeme kinyílt. A kísérlet további szakaszában a jobb karja felemelkedett és összeszorult, a combok és lábszárak mozgásba jöttek.”
A hátborzongató kísérlet híre eljutott egy Mary Shelley nevű fiatal lányhoz, akit mindez annyira lenyűgözött, hogy komoly lökést adhatott a Frankenstein alakjának – irodalmi – megteremtéséhez.
6. Andrew Ure: Az őrült tudós, aki Aldini nyomdokain járt
Szintén Frankenstein-kísérletek, halottak feltámasztásának kísérlete miatt vált ismertté a skót Andrew Ure, aki ezzel kiérdemelte az őrült tudós kategóriát. Az 1778-ban, Glasgow-ban született Ure glasgow-i és edinburghi egyetemeken tanult, majd az Anderson's Institute természetfilozófia professzora lett.
Ure a kémia és a mechanika ismert és kedvelt előadója volt, és lelkes hallgatók tömegeit vonzotta. Kémiai szótárt adott ki, geológiát tanult, a Garnethill Obszervatórium igazgatója lett, és segített megalapítani a Pharmaceutical Societyt, a Gyógyszerészeti Társaságot. Mindezek mellett halottak feltámasztásával is próbálkozott, ami 1818-ban került nyilvánosságra.
Az időzítés nem véletlen. Ebben az évben jelent meg A Frankenstein, avagy a modern Prométheusz, Mary Shelley regénye.
Ure szintén ebben az évben jelentette be, hogy halottakon kísérletez. November 4-én James Jeffray anatómia professzorral közösen egy akasztófán kivégzett gyilkoson hajtottak végre ilyen kísérletet. Ure úgy gondolta, hogy a phrenicus ideg stimulálásával az élet helyreállítható fulladás, vízbefulladás vagy akasztás esetén. A phrenicus egy kevert motoros-érző ideg, amely a nyaki gerincvelő idegeiből származik. Lényegében ez a légzésért felelős ideg.
Egy korabeli beszámoló így írta le a kísérletet:
„A test minden izma azonnal összerándult görcsös mozdulatokkal, majd olyan remegésbe kezdett, mint akit a hideg ráz. A második lépcsőben a csípőtől a sarokig vezetett áramot a testbe, a térd behajlított állapotban volt, de az elektromosság hatására akkorát rándult, olyan erővel, hogy majdnem fellökte az egyik segédet, aki nem tudta megakadályozni a láb kinyújtását. A testet légzés végrehajtására is késztették a phrenicus ideg és a rekeszizom stimulálásával. Amikor a (homlok és a szem környékén található) szupraorbitális ideget ingerelték, arca minden izma egyszerre félelmetes mozgásba lendült: düh, iszonyat, kétségbeesés, gyötrelem és hátborzongató mosolyok váltakoztak. A nézők közül ezt már többen nem tudták elviselni és kirohantak a bemutatóról, volt, aki elájult.
Ure, az őrült tudós természetesen tévedett, nem volt sikeres az újraélesztés, de kitartott elmélete mellett. Mivel Nagy-Britanniában akkoriban körülbelül évente 300 halálbüntetést hajtottak végre, Ure-nek nem okozott gondot holttesteket szerezni az újabb próbálkozásokhoz.
Lelkes közönségben sem volt hiány, mindig talált több tucatnyi embert, akik érdeklődve figyelték, hogyan készteti elektromossággal mozgásra a halottakat. Noha Ure valójában nem tudott életre kelteni halottakat, a látvány így is nagy benyomást tett a közönségre.
Az ekkor nagy befolyással rendelkező egyház követelésére Ure vonakodva ugyan, de felhagyott ezekkel a kísérletekkel. Így más tudományterületekre tudott összpontosítani, ahol valódi sikereket ért el, például forradalmasította a térfogatmérés módját és kifejlesztett egy működő termosztátot.
7. Robert Nelson: Az őrült tévészerelő, a krionika úttörője
(Krionika: állatok vagy emberek lefagyasztása a későbbi felélesztés céljából.)
Az 1936-ban, Bostonban született Robert Nelsonnak nem volt tudományos háttere, még felsőfokú végzettsége sem, ennek ellenére dolgozhatott őrült szenvedélyén – emberi lények haláluk utáni lefagyasztásán, annak reményében, hogy a jövőben újraélesztheti őket.
Nelson már a középiskolából is lemorzsolódott, mégis az élére állhatott a születőben lévő mozgalomnak, amikor 1967-ben lefagyasztotta első, már halott „alanyát”. Ez valóban megdöbbentő siker volt egy szakmája szerint tévészerelő számára, akit Robert Ettinger 1962-ben megjelent, A halhatatlanság perspektívái című könyve inspirált.
A krionika atyja, Ettinger azt állította, hogy a halálos betegségeket a jövőben az orvosok képesek lesznek gyógyítani, ezért az örök élethez vezető egyetlen kulcs a hibernálás, a lefagyasztás. Robert Nelson úgy döntött, hogy kipróbálja ezt az elméletet. 1962-ben megalapította a kaliforniai Cryonics Society-t, amelynek elnöke lett, majd 1966-tól ő vezette a Los Angeles-i Life Extension Society-t is.
Nelson nemsokára megtalálta első önkéntesét. James Bedford 73 éves volt, és úgy döntött, megpróbálja meghosszabbítani életét a krionika segítségével. Beleegyezett, hogy Nelson és csapata hibernálja halála után. Ez 1967-ben jött el, miután veserákban meghalt.
A halál beállta után Nelson fagyállót fecskendezett és egy vasszív nevű géppel oxigént pumpált a holttestbe, majd egy szárazjéggel teli kapszulában eltemette. 1970-ben Nelson vásárolt egy trezort Bedford és a későbbi önkéntesek tárolására, akiket hasonló módon tervezett hibernálni.
A Los Angeles melletti chatsworthi Oakwood Memorial Park temetőben helyezte el a föld alá Bedford kapszuláját, és hamarosan ide temette a csoport első női alanya, Marie Phelps-Sweet és egy rákban elhunyt nyolcéves kislány holttestét. Végül pénz és a tényleges szakértelem hiányában a projekt 1979-ben leállt.
Magát a trezort végül gyeppel borították be, az elhunytak rokonai pedig 800 ezer dollárra perelték Nelsont és élettársát.
Az egykori tévészerelő bukásával azonban nem állt le az üzlet. Bedford testét például átvette az 1972-ben Fred és Linda Chamberlain által alapított Alcor Life Extension Foundation. 1991-ben megnézték a kapszuláját és jó állapotban találták benne a hibernált holttestet. Az Alcornál jelenleg 182 lefagyasztott holttestet, vagy ahogy ők fogalmaznak, pácienst tárolnak, de van, akinek csak a fejét hibernálták. Háziállatokat is őriznek lefagyasztva, összesen 33-at.
Nyitókép: Wikimedia Commons/Wellcome Library, London
Cikkünk nagyrészt az allthatsinteresting.com összeállítása alapján készült.