„Ilyen van” – általában ennyivel intézik el a bántalmazást Magyarországon a szakértő szerint

Ahogyan arról múlthéten az rtl.hu is beszámolt, a Szolnoki Városüzemeltetési Kft. egy olyan felvételt rakott ki a közösségi oldalára, amin azt látni, ahogyan egy karateedző büntetésből felrúg egy 7 éves kisgyereket. Az eset az egész országot megrázta és rengeteg problémát is felszínre hozott a gyermekbántalmazás kapcsán. 

A bántalmazás a trauma jellegével köthető össze 

– mondta Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértő, a Hintalovon Alapítvány vezetője az esetről az RTL Reggeli című műsorában. A legtöbb áldozat saját magában keresi a felelősséget és a hibát az őt ért bántalmazások miatt, és akár tudatosan, akár tudat alatt azt gondolja, hogy egyedül saját magát okolhatja a történetekért. Egy gyereknél a szégyenérzet hatványozottabb, főleg a kisfiúknál, akiket bátraknak nevelnek, így sokszor azt hiszik, hogy megérdemelték a nem várt pofont. 

Ő azt hitte, hogy annyira rosszat tett, hogy ezt megérdemelte. És még szégyellte is

– idézte fel nemrég a beszélgetést kisfiával a bántalmazott gyerek, Roli édesanyja az RTL Híradónak. Az anyuka azt szeretné, ha a férfi a szeme láttára kérne bocsánatot a kisfiútól, az azóta sem történt meg. 

Gyurkó Szilvia szerint Roli azért sem beszélhetett a bántalmazásról, mert rettegett attól, mi történne, ha mégis beszélne. Amikor valaki elmondja, hogy bántalmazták, sokszor az élményeit nem ismerik el traumatikusnak. A bántalmazásokat sok esetben csak a szőnyeg alá söprik azzal, hogy „ilyen van”, nem kell ennyire érzékenynek lenni. Ettől azonban a probléma nem oldódik meg, az illető pedig csupán még inkább érvénytelennek és traumatizáltnak érzi a problémáit és magát. Így kezelhette a problémát a karateedző is. Az édesanya azt mesélte, hogy miután felrúgta, másfél liter vizet a gyerek fejére öntött és fölrángatta, hogy mi vagy te, lány?

A pszichológus szerint azért is maradnak sokszor titokban a hasonló esetek, mert a közösség tagjai lojalitást éreznek a felnőttel szemben. Éppen ezért bármennyire jó a gyereknek a szüleivel a kapcsolata kevés rá az esély, hogy beszámoljon otthon egy tényleges bántalmazásról. Gyurkó Szilvai szerint éppen ezért intézményi szinten kell megakadályozni a gyermekbántalmazást. A pszichológus szerint hiába tiltja törvény 2015 óta a gyerekverést, a magyarok 49 százaléka még mindig azt hiszi, hogy megengedett a testi fenyítés.

Egyre több áldozat szólal meg

A gyereket felrúgó karateedző egyre több feltételezett áldozata vállalta, hogy megszólal a férfi korábbi ügyeiről. A beszámolókban a közös pont, hogy egyikőjüket sem lepték meg a felvételen látottak. 

„Felállított, kaptál egy gyomrost, összeestél” – volt tanítványa szerint mindennapos volt a bántalmazás a gyerekfelrúgó edzőnél. Erről a Fókusz riportjában tudhatnak meg többet.

A karateedző volt barátnője egy monoklis fotóval bizonyította, hogy verte őt volt párja, miután a férfi azt állította, hogy nem bántotta.

Az edző egyik korábbi tanítványa pedig így beszélt az átéltekről az rtl.hu-nak:

Sokszor sírva és félve mentem edzésre, de otthon nem mertem róla beszélni. Nem mertem elmondani a szüleimnek, hogy a sok jó eredményem ellenére sorozatosan bántanak verbálisan és fizikálisan is.

Az edzéseken A. Tibor a beszámolók szerint rendszeresen alkalmazott testi fenyítést. Több volt tanítvány, akivel az rtl.hu beszélt, megerősítette, hogy a „Comb vagy gyomor?” kérdés valóban gyakran hangzott el a teremben, és az edző a választól függetlenül sújtott le.

Az rtl.hu-nak nyilatkozó volt tanítványok közül ketten újabb példákat is hoztak arra, milyen büntetésben részesültek. „Nem ez a legsúlyosabb eset, de számomra mindenképpen meghatározó volt – idézte fel egyikük. – Edzés közben maga alá fordult a lábujjam, szörnyen fájt ott edzésen is, és utána hetekig. Amikor az eset történt, odamentem a szenszeihez, hogy szóljak, mennyire fáj, és megkérdezzem, szerinte mit csináljak vele” – mondta. Majd hozzátette:

Megkérdezte, »melyik fáj?«. Mutattam, hogy a bal lábamon a lábujjak, erre olyan erővel csapott rá, hogy már nemcsak a lábujjak, de az egész lábfejem sajgott. Bicegve csináltam végig az edzést, könnyek között, mert nem akartam súlyosabb büntetést kapni.

Egy másik tanítvány pedig egy olyan edzésről mesélt, ahol új tagokkal kellett küzdeniük: „Összekerültem egy újonccal, és tekintettel arra, hogy tapasztalatlan volt, játékosan küzdöttem. Véletlenül a fiú az egyik rúgásomba belefordult, és orron találtam. Az edző a rá nem jellemző módon odament hozzá, és pátyolgatni kezdte. Én sűrűn elnézést kértem a fiútól, mert nem akartam bántani. A. Tibor rám se nézett, csak egy jokogerivel (oldalirányú rúgással) elrúgott” – számolt be a borzalmakról.

Gyomorszájon talált, és elég messzire repültem (gyerekszemmel legalábbis mindenképp). A földön fekve alig bírtam lélegezni, mert beszorult a levegő a mellkasomba. Ekkor fölém állt, és elkezdett üvölteni. Nem maradtak meg a szavai, de nem mertem felnézni rá, de még sírni sem

– tette hozzá, majd így folytatta: „Az edzés folytatódott, mintha semmi sem történt volna. A társaim jöttek oda hozzám később, ők segítettek fel. Nem értettem, miért érdemeltem ezt, de elfogadtam, mint büntetést.”

Több tanítvány is megfogalmazta, hogy az ilyenfajta fenyítés és büntetési módszerek az edző rendszeres eszköztárához tartoztak. „Ez volt a módszere a testi-lelki edzéshez kortól és nemtől függetlenül” – mondta egyikük.