„Az amerikai jobboldal isteníti Orbánt” – exkluzív interjú Michael Chabon világhírű íróval

Amikor ezt az interjút szerveztük, kiderült, hogy a keleti parton, Maine-ben tartózkodik. Maine-t a horrorkirály, Stephen King privatizálta, ha nem is szó szerint, de az olvasók képzeletében biztosan. Keresztezték egymás útját?

Nem is vagyok messze Bangortól, ahol Stephen King él, de itt Maine-ben még sosem futottam össze vele, dacára annak, hogy ismerjük egymást. Azt azért nem mondanám, hogy barátok lennénk, de levelezni már leveleztünk. Többet láttam akkoriban, amikor még többet utazott. A San Francisco-öböl a fő otthonom, főleg akkor találkoztunk, ha útba ejtette, de már jó ideje nem láttam. Igaz, ő sem lett fiatalabb, ha jól számolom, közelebb lehet a nyolcvanhoz, mint a hetvenhez.

Az ön Sherlock Holmes-a, aki A végső megoldásban egy eltulajdonított papagájjal súlyosbított gyilkossági ügyben nyomoz, még inkább benne jár a korban. Nem kell találgatni, egy ponton ki is jelenti, hogy 89 éves. Olvasás közben igyekeztem elképzelni, ki játszhatná filmen; Clint Eastwood és a megboldogult Christopher Lee alakja sejlett fel…

Vannak, akik néhány ecsetvonással is remekül le tudnak festeni egy-egy szereplőt, Elmore Leonard például nagy mestere volt ennek, míg másoknál hosszú bekezdéseken át tart a jellemzés, vegyük csak a klasszikusokat, Dickenst vagy Proustot. Így vagy úgy, bármi is legyen a technika, a főhős alakja valahogy mindig homályban marad a számomra, akármilyen mélyen járok olvasóként egy történetben. Sosem látom tisztán, sosem jelenik meg előttem úgy, mint például a filmeken. Nem nagyon különbözik ettől, ahogy íróként látom a szereplőimet. Látom őket, de csak egy pontig. Ezen a ponton túl valami álomszerű homály veszi körül őket. 

Ennek ellenére kétszer is megesett, hogy egy-egy színészt használtam modellül az írás során. Amikor a Kavalier és Clay bámulatos kalandjai című regényem főszereplőjén, Sam alakján dolgoztam, John Garfieldet, a negyvenes évek nagy amerikai színészét láttam magam előtt. 

A másik alkalom, amikor ez előfordult, a Jiddis rendőrök szövetsége írása volt. Meyer Landsman, a zsaru alakját nagy vonalakban A hosszú búcsú Elliott Gouldjáról mintáztam (interjúnk Goulddal itt olvasható). De az én Meyeremnek vöröses haja van. Volt egy pillanat, nem tartott sokáig, amikor úgy tűnt, a BBC megfilmesíti A végső megoldást. A forgatókönyv elkészült, olvastam, tetszett. Mielőtt meghiúsult volna az egész, Christopher Plummert szerették volna felkérni. Ebből is láthatja, nem egy mai történet, mindenesetre Plummer tökéletes lett volna a szerepre.

A végső megoldást a Kavalier és Clay után és a Jiddis rendőrök előtt írta. Egy 140 oldalas kisregény két jóval terjedelmesebb könyv között. A Sherlock Holmes-szal való játék egy kis lazítás, kellemes műfaji kirándulás volt két nagyobb lélegzetű munka között?

Amióta az eszemet tudom, olvasó ember vagyok, már négyéves koromban olvastam. Ezért is lettem író, mert imádok olvasni. Ugyanaz a vágy hajtott, ami később a fan fiction művelőit: ha valamit nagyon szeretsz, de véges a kínálat, mohó olvasóként többet szeretnél belőle. Még-még! Az első írásom, amit komolyan vettem, és nem csak én, hanem a tanáraim, a szüleim is, egy Sherlock Holmes-sztori volt, amit 12 évesen írtam. Kivégeztem az összes Conan Doyle-történetet, az 56 novellát és a négy regényt, és többre vágytam. 

Ekkoriban, a hetvenes évek közepe táján jelent meg Nicholas Meyer könyve, A hétszázalékos megoldás. Sherlock Holmes kokainfüggősége olyan méreteket ölt, hogy Watson Bécsbe csalja, azzal a céllal, hogy ott egy helyi pszichiáter, bizonyos Sigmund Freud vegye kezelésbe. 

Ez egy csodálatos, játékos regény, de ennél is fontosabb volt az a felismerés, hogy nahát, lehet ilyet is csinálni? Fogod magad és megírod a saját Sherlock Holmes-sztoridat? Amit ma fan fictionként ismerünk, akkoriban még nem nagyon létezett, bár a hatvanas évek végén már születtek rajongói Star Trek-sztorik. Ezekről azonban akkor még nem tudtam. Úgyhogy nekiültem és megírtam a saját Sherlock Holmes-történetemet. A tanáromnak is tetszhetett, mert ötössel jutalmazta, és a szüleim elismerését is elnyertem. Ezek után teljesen világos volt, hogy ezt akarom csinálni.

Végül is, csak húsz évre volt szüksége, hogy valóban ezt csinálja, profi íróként is kipróbálja magát Sherlock-szerzőként.

Engem is elkapott a realizmus, ezért vártam ennyit. Lehet, hogy a Kavalier és Clay nyomokban mágikus realizmust is tartalmaz, de az én szememben ez egy realista regény, még ha itt-ott feszegettem is a valóság határait. Emlékszem, ha valaki akkoriban megkérdezte tőlem, hogy miről írok, és elővigyázatlanul elmondtam, hogy két srácról, akik a harmincas évek végén bekerülnek a New York-i képregénybizniszbe, zavart csend állt be a beszélgetésben. A kilencvenes évek vége felé jártunk, egyáltalán nem úgy volt, mint ma, amikor a Marvel elhozta a képregények uralmát. 

Komolyabb irodalmi körökben eléggé furcsán néztek rám, ha elmondtam, min dolgozom. 

Végül jól sült el a dolog, a Kavalier és Clay bámulatos kalandjai siker lett, díjat is kaptam érte (a Pulitzert), minden nagyon szép és jó volt, de egy pillanatra megtorpantam. Oké, ez most bejött, gondoltam, kockázatot vállaltam és kifizetődött, felvállaltam magamból valamit, bejártam egy engem szenvedélyesen érdeklő világot, történetesen a képregények világát, de ott motoszkált bennem a kérdés, hogy vajon nem cenzúráztam-e magam még így is? Lehetséges, hogy közben sok minden mást elzártam magamban, csak hogy komolyan vegyenek? Egy csomó olyan dolgot, amiért tizenéves fejjel írni kezdtem? És ezzel lassan elérkeztünk oda, hogy mi vezetett A végső megoldás megírásához.

Miről szólt a 12 évesen írt saját Sherlock Holmes-történet?

A hétszázalékos megoldásból vettem az ötletet; ott Holmes Freuddal találkozik, nálam pedig Némó kapitánnyal. Moriarty professzor egy páncélos cirkálóval akarja elpusztítani a világ hajóállományát, Holmes, Némó és Watson hármasának ezt kell megakadályoznia.

Felhasznált bármit is a gyerekkori dolgozatból a felnőttként megalkotott Holmes-sztorihoz?

Nem, nem, semmit!

A végső megoldást nem is kisregénynek, hanem novellának szánta…

A nyolcvanas években, amikor elkezdtem novellákat írni, a realizmus volt az uralkodó divat. A Raymond Carver-i valóságábrázolás, a dirty realizmus, vagy az Ann Beattie-féle realista történetek. Novellában alig létezett, amit zsánerirodalomnak szokás nevezni. A nyolcvanas évekre kihaltak ezek a történetek. Akadt egy-két kivétel, de az elismert szerzők közül szinte senki sem írt ilyen novellákat. 

Én is a realizmussal voltam elfoglalva, írtam az egyre súlytalanabb, többnyire cselekménymentes történeteimet. 

A Kavalier és Clay után nem szívesen kezdtem volna bele egy újabb nagy regénybe, úgyhogy átnéztem a korábbi novelláimat. Az addigi termés láttán és okulva a Kavalier és Clayből, fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy miért mindig válófélben lévő párokról írok, amikor Edgar Allan Poe novellái miatt akartam eredetileg író lenni. Innen már csak egy ugrás volt Conan Doyle és Sherlock Holmes. Elhatároztam, hogy Sherlock Holmes-szal oldom meg a novella-problémámat. Írás közben aztán a novella nyúlni kezdett, kisregény lett a végére.

A holokauszt a Kavalier és Clay bámulatos kalandjaiban, A végső megoldásban és a Jiddis rendőrök szövetségében, vagyis három egymást követő regényében is döntő hatással van a szereplők sorsára. Megkerülhetetlen, de inkább csak a távolból érezteti a hatását, egyik történet sem kimondottan holokauszt-regény. Sosem akart közelebb menni a borzalmakhoz, fő témává tenni a holokausztot?

Nem szeretném megpróbálni, ebben egészen biztos vagyok. Főleg azért nem, mert annyi a klisé, hogy könnyű ebbe a csapdába beleesni. Giccset sem szívesen írnék és ebbe is könnyű belesétálni. Elcsépelt idézet, amit Adornótól szoktak emlegetni, hogy Auschwitz után nem lehet többé verset írni, és az élet bebizonyította, hogy nagyon is lehet. Nem is ezzel van a bajom. De mivel én magam nem éltem át a holokausztot, ez óvatosságra int mint regényírót. Olyan vállalás ez, fikciót írni, kitalálni dolgokat a holokausztról, ami túl van azon a határon, ameddig íróként elmennék. De ami leginkább visszatart, az a klisék és a giccs veszélye. Hogy a végén valami olyasmi kerülne ki a kezemből, mint A csíkos pizsamás fiú. De Benigni filmje, Az élet szép is kellőképpen elrettentő példa.

Ismer jó példákat is?

Ilyennek gondoltam például az Érdekvédelmi területet, Jonathan Glazer filmjét, ami Martin Amis regényéből készült. Amit nem lehet megmutatni, azt tette a középpontba, és csak azt mutatta meg, hogy milyen az élet a széleken. Valami hasonlót csináltam én is abban a három regényben, amiket említett. A Kavalier és Clay-ben Joe Kavaliernek sikerül Amerikába menekülnie; azt, hogy mi történt a családjával, akiket hátrahagyott, levelekből vagy a levelek hiányából tudjak csak meg. A borzalmak kívül esnek a cselekményen, ezzel könnyebb volt kivédenem a giccset és a kliséket. 

Ismert fogás ez, hatást elérni azzal, hogy nem mutatsz meg valamit. 

Ott van például H.P. Lovecraft, nagy kedvencem, a mai napig elő-előveszem, nála a szörnyeteg összes nyálkás csápja és mind a 47 szemgolyója jól látható, amivel nem leszólni akarom, nagyon is fontos író a számomra. Ennek épp az ellenkezőjét művelte M.R. James, a kísértethistóriák angol mestere, ő aztán soha nem mutatott meg semmit, egy gyűrődés a lepedőn, neki ennyi is elég volt, hogy a frászt hozza rám. Hiszen tudod, hogy annak a gyűrődésnek nem szabadna ott lennie azon az átkozott lepedőn. M.R. James tudta, hogy azzal érheti el a legtöbbet, ha nem mutatja meg a szörnyűséget.

Abban az alternatív valóságban, amiben a Jiddis rendőrök szövetsége című regénye játszódik, számos dolgot nem mutat meg, csupán tényként közli, hogy a náci üldöztetés elől a zsidók Alaszkában telepedhettek le, és hogy Izrael nem létezik; a zsidó állam néhány hónapot élt meg csupán, mielőtt megsemmisült. Közkedvelt műfaj az alternatív valóságokkal való játék,  komoly írók is művelik, de mit gondol, mi történne, ha most állna elő egy ilyen történettel, az Izrael-Hamász háború közepette? Nem hőkölne hátra a kiadója? Hogy azért ez így egy kicsit meredek, Mr. Chabon, hogy Izrael nem létezik…

Merem remélni, hogy nem történne ilyesmi, de az biztos, hogy az emberek sokkal jobban félnek, mint korábban, hogy megsérthetnek valakit. Leginkább persze a nagyvállalatok félnek, és az én kiadóm is nagyvállalat, ahogy az minden nagyobb amerikai kiadó. Ebben a helyzetben az igazi veszélynek az öncenzúrát látom. Hogy nem mondok ki, nem írok le valamit, mert attól félek, hogy támadni fognak érte. Nem fizikai erőszakot értek ezen, hanem verbális, online támadást. 

A regény 2007-ben jelent meg, és voltak, akik megsértődtek. 

A felháborodottak egyik fele azzal vádolt, hogy Chabon egy olyan világról fantáziál, ahol Izrael nem létezik, úgyhogy biztosan ez a vágyam, a másik fele meg azért volt dühös rám, mert szerintük egy cionista disztópiát vázoltam fel, csak hogy bemutassam, milyen szörnyű dolgok esnének meg a zsidókkal, ha Izrael nem létezne. Végül arra jutottam, hogy ha egyszerre vádolnak azzal, hogy anticionista és cionista vagyok, akkor nincs semmi baj.

Két évvel ezelőtt Salman Rushdie kis híján az életét vesztette, amikor egy késes merénylő egy irodalmi rendezvényen rátámadt. Nincs olyan félelme, hogy valami hasonló más irodalmi rendezvényeken más írókkal is megtörténhet? Akár önnel is?

Nincs ilyen félelmem. Talán kellene hogy legyen, de nincs. Ha félnék, hogy valami hasonló velem is megtörténhet, akkor attól is félnem kéne, hogy átmenjek az utca másik oldalára. Ami Salmannal történt, azért is volt olyan sokkoló, mert azt lehetett hinni, hogy elhárult a veszély, amellyel sokáig számolnia kellett. 

Azt lehetett hinni, hogy Salman biztonságban van. 

Olvastam a könyvét, amit a merényletről írt, tudom, hogy ő is így gondolta. Úgy érezte, a veszély a múlté. Azt lehetett hinni, hogy megúszta, hiszen több mint egy évtized is eltelt már azóta, hogy az író, aki a fatva miatt bujkálni kényszerült, visszatért a nyilvánosságba. És Salman volt mindenhol; sokféle nyilvános fellépést vállalt, felbukkant Larry David sorozatában, a Félig üresben is, szóval folytatta a nyilvános életét. Amikor megtörtént a merénylet, az olyan volt, mint derült égből a villámcsapás. Egy ilyen támadás bármilyen körülmények között sokkoló, de úgy még inkább az volt, hogy Salman már egy ideje biztonságban érezte magát.

Az interjú a Donald Trump elleni merényletet előtt készült, így arról nem tudtuk kérdezni Michael Chabont – a szerk.

Javában zajlik az amerikai választási kampány, megtartották az első Biden-Trump tévévitát, amelyben Biden az általános vélekedés szerint nagyon rosszul teljesített. Nem kell ahhoz írói fantázia, hogy az ember elképzelje, milyen lehet egy második Trump-korszak, de gondolom, azért segít. Milyennek képzeli azt a világot, amiben Trump másodszor is elnök?

Nem kell nagyon képzelődni, hiszen ott a Project 2025, részletesen benne van minden, hogy mire készül az amerikai szélsőjobb Trump győzelme esetén. A képzelőerőmre semmi szükség. És hát maga Trump sem fogta vissza magát, sok mindent elmondott arról, hogy mit tenne, ha ismét ő lenne az elnök. Bizarr és kaotikus idők ezek, teljesen kiszámíthatatlanná vált minden, és ennek a káosznak, legalábbis itt, a mi országunkban Trump a fő okozója. Gondolhatok én bármit, hogy mi történne, ha másodszor is megválasztanák, de ismerve, mennyire kiszámíthatatlan, teljesen fölösleges jóslatokba bocsátkozni. És Trumppal még nincs is vége az őrületnek. 

Egy Kennedy is indult a választáson, Robert F. Kennedy Jr., aki amellett, hogy oltásellenes és mindenféle összeesküvés-elméleteket terjeszt, még azt is elmondhatja magáról, hogy egy halott féreg van az agyában. 

Egy Kennedy féreggel az agyában, aki szintén szereplője a 2024-es elnökválasztási versenynek – hogy mi van? És ez a Kennedy a minap épp arról beszélt, hogy embert azért nem enne. Ki gondolta volna, hogy itt fogunk tartani? Talán csak George Saunders.

Egy külföldi szövetségesére Trump mindig számíthat, és ő történetesen nem más, mint Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke. Az amerikaiak mennyire vannak tudatában ennek a szoros barátságnak?

Akik követik a politikát, tudnak róla. Mindkét oldalon. Az amerikai jobboldal isteníti Orbánt, a konzervatívok egymás után zarándokolnak Magyarországra, hogy meghajoljanak előtte és megmártózzanak nagysága és ereje tündöklő fényében. A baloldal számára ijesztő és aggodalomra ad okot ez a jelenség. Orbán azonban csak egyike azoknak a politikai erős embereknek, akikkel Trump szívesen pózol, és akik szívesen tartoznának egy klubba vele. Van belőlük még jó néhány a világban.

Azzal kezdtük, hogy épp Maine-ben tartózkodik. Úgy tudom, nem nyaral, hanem az új regényét írja.

Az utolsó regényem, a Ragyog a Hold 2016-ban jelent meg. Sok minden közbejött azóta, például két évet elvett az életemből, hogy igyekeztem sorozatot csinálni a Kavalier és Clay-ból, és én voltam a Star Trek: Picard első évadjának a showrunnere. Utóbbi is felzabált két évet. Sok könyvbe belekezdtem a Ragyog a Hold óta, és mindet abbahagytam. Más-más okból, de egyikkel se jutottam messzire, de az idei év elején végre rátaláltam valamire, amit nem hagytam abba. Most már látom a végét, és nagyjából azt is, hogyan jutok el odáig. És végre semmi mást nem csinálok, csak ezen dolgozom.

Ezek szerint jó néhány regénykezdeményt tárol a számítógépén, amelyek az elmúlt években születettek. Mekkora kezdemények ezek? 20-40-60 oldalas szövegek?

Vagy még hosszabbak. Van néhány, amiben tovább jutottam. Ha elkezdek valamit írni, még semmi sincs kőbe vésve. Nincs terv. Ami van, az jobbára csak egy miliő. Egy helyszín, egy korszak és néhány lehetséges szereplő. És akkor elkezdek tapogatózni. Megpróbálom beleásni magam ebbe a világba, anélkül, hogy tudnám, hova fogok kilyukadni. Ilyenkor még fogalmam sincs, hogy miféle könyv lesz, ha egyáltalán lesz valami a dologból. Azt se tudom, ki lesz a főszereplő, mi a fő cselekményszál. Sokszor csak a szerencsén múlik, hogy megtalálom-e a főszereplőmet. És azon, hogy épp mennyi más dolgom van, például egy film vagy egy tévésorozat. 

Volt, hogy több száz oldal megírása után jöttem csak rá, hogy nem az lesz a főszereplőm, akit annak gondoltam addig. Végül teljesen ejtettem az alakot, be sem került a könyvbe. 

Kell idő, hogy elbukjak, szükségem van ezekre a zsákutcákra. Ha szűkében vagy az időnek, nem engedheted meg magadnak, hogy kísérletezz. Kell az idő, hogy elveszhessek és hogy kiverekedjem magam a labirintusból. Ha kijutottam, azt úgy hívják, első változat. Most már ismerem az utat, visszamehetek az elejére, hogy újra végigmenjek rajta és kidobjam, ami nem oda való. Ez pedig időbe telik. Jut eszembe, volt egy covid is, az is hátráltatta a regényt.

Az említett Star Trek-sorozatból finanszírozza az írói működését? A tévés munkáiból származó pénz teszi lehetővé, hogy kellő időt szánjon az írásra?

Igen. Az egyenlet pontosan így fest. Üzlet az ördöggel. Szükségem van ezekre a munkákra, már csak az egészségügyi ellátás miatt is. Az amerikai egészségügy egy kegyetlen és igazságtalan rendszer, mindannyian azon aggódunk, hogy miként tudjuk kifizetni az orvost. A forgatókönyvírás jól fizet, de ami ennél is nagyobb előny, az az orvosi ellátás, ami azzal jár, hogy én és a feleségem a forgatókönyvírók céhének a tagjai vagyunk. A tagsághoz azonban folyamatosan írni kell, nem úgy van, hogy ha egyszer bekerülsz, hátradőlhetsz, mert az életed végéig benn is maradsz.

A Kavalier és Clay bámulatos kalandjaiból miért nincs még sorozat? A regény 2000-ben jelent meg és szinte azonnal szó volt a megfilmesítéséről. Akkor még mozifilmet terveztek, később sorozatot, és néhány éve mintha már nagyon közel jártak volna a forgatáshoz.

Nem ez az egyetlen könyvem, ami elakadt Hollywoodban. Eredetileg úgy volt, hogy a Jiddis rendőrök szövetségéből a Coen testvérek csinálnak mozifilmet, de nem lett belőle semmi. Később a feleségem és én egy hatrészes minisorozatot akartunk csinálni belőle, meg is írtuk a pilot epizódot, de azt a választ kaptuk több helyről is, hogy „túl réteg”. Amit mi úgy fordítottunk le magunknak, hogy túl zsidó. Ami a Kavalier és Clayt illeti, már majdnem elkezdődött a forgatás, amikor beütött a hollywoodi sztrájk. És mire a sztrájk véget ért, a mi projektünk is meghalt, sok más sorozattal egyetemben.

Ryan Gosling a Kavalier és Clay melyik meg nem valósult változatában akart szerepelni?

Ez még akkor történt, amikor Scott Rudin producer és a Paramount akart filmet csinálni a könyvből. Valamikor a kétezres évek közepén. Ryan Goslingot is behívták próbára. Már nem volt ismeretlen, de nem is volt túl ismert. A próbákon egy egész generáció felvonult: Ryan Gosling, Ben Whishaw, Andrew Garfield…  Mindegyikük remek lett volna.

Michael Chabon A végső megoldás című kisregényét a 21. Század Kiadó jelentette meg. Fordította Pék Zoltán.

Nyitókép:  Albert L. Ortega/Getty Images