„Taylor Swift azt mondta nekem: már hogyne ismernélek, Jóbarátok-fanatikus vagyok, te pedig Mr. Geller vagy" – exkluzív interjú Elliott Goulddal

Idén 50 éves lett A hosszú búcsú (Robert Altman kiváló Chandler-adaptációjáról itt írtunk részletesen). A hollywoodi mendemondák szerint a Sterling Haydennel közös jeleneteik jó részét improvizálni kellett, mert a legendás hollywoodi színész vagy ittas volt, vagy be volt tépve.

Ezt határozottan cáfolom. Én már csak tudom, hiszen ott voltam mellette. A szöveget a forgatókönyvben leírtak szerint mondtuk. És Sterling Hayden csodálatos alakítást nyújtott, hát nem? Szeretném elérni, hogy az Oscar-díjakat odaítélő filmakadémia egy külön erre létrehozott kategóriában ismerje el azokat a nagy alakításokat, amiket a maguk idejében nem díjaztak. Amit Hayden A hosszú búcsúban csinált, az mindenképpen ebbe a kategóriába tartozik. A legjobbak között van.

Amikor dönteni kellett, ki játssza Philip Marlowe-t, a filmet gyártó stúdiónak mintha lett volna némi fenntartása önnel szemben…

Úgy volt, hogy Peter Bogdanovich rendezi a filmet, de Bogdanovich egyszerűen nem tudott elképzelni engem Marlowe-ként. Ezzel nem is tudtam vitába szállni. Bogdanovich Lee Marvint vagy Robert Mitchumot szerette volna. 

Mondtam a stúdiófőnöknek, hogy egy szavam sem lehet ellenük, olyanok ők nekem, mintha a nagybácsijaim lennének. Az egyedüli érvem az volt, hogy őket már láthatták hasonló szerepekben, engem viszont még nem. 

Végül elküldték Robert Altmannak a forgatókönyvet, aki épp Írországban tartózkodott, fel is hívott onnan. Mondtam neki, hogy mindig is el akartam játszani ezt a fickót. Mire Altman csak annyit mondott: te vagy ez a fickó. Hát, így kezdődött a mi kettőnk közös Chandler-vállalkozása.

Ez a Marlowe nagyon más, mint a korábbi és a későbbi próbálkozások, sem Humphrey Bogart detektívjére, sem Mitchum későbbi alakításaira nem hasonlít. Altman szabad kezet adott önnek?

Altmantól mindig nagy szabadságot kaptam, senki mástól nem kaptam ennyit. És ott volt velünk a nagyszerű operatőr, Zsigmond Vilmos is. Altman hagyta, hogy kitaláljam a saját Philip Marlowe-mat. Persze, nélküle nem ment volna. Akkor már mögöttünk volt a M*A*S*H, az volt az első közös filmünk. Altmannak köszönhetem, hogy nem játszanom kellett, elég volt léteznem a szerepben.

Legendás párost alkotott Donald Sutherlanddel a M*A*S*H-ben.  Amikor épp nem forgattak, akkor is hajlamosak voltak úgy viselkedni, mint a koreai frontkórház rebellis sebészei?

Ha már Donaldot és engem is említett, tegyük hozzá Tom Skerrittet is, hiszen ő volt a harmadik fickó a csapatunkban. Tom mindkettőnknél idősebb, ha nem tévedek, idén töltötte be a kilencvenet. Donald Sutherlandet már én előttem leszerződtették, amikor megkaptam a szerepet, Altman megkért, ebédeljek együtt Donalddal.  

Csak mi ketten a 20th Century Fox kantinjában. Így is tettem. És az első gondolatom az volt, ott az ebédnél, hogy szerintem Donald nem kedvel. De a forgatás összehozott minket. 

Az egyetlen problémám az volt, hogy korábban sosem improvizáltam a kamerák előtt. Színházban kezdtem a pályát, gyerekként pedig énekes-táncos dolgokban szerepeltem. Itt azonban improvizálni kellett. De Donald és én teljes összhangban dolgoztunk. Összesen három filmben játszottunk együtt. És azóta sem adtam fel, bármikor kész vagyok újra Donalddal dolgozni, csak meg kell találnunk a megfelelő projektet.

A hetvenes évek, amikor a leghíresebb filmjeit csinálta, nem csak az új-hollywoodi korszak beköszöntéről, a szelíd motorosokról és az ifjú titánokról, de a lázadó nemzedék drogfogyasztási szokásairól is elhíresült. Sok drog volt a forgatásokon?

Sosem drogoztam munka közben. Vicces a kérdése, elvégre ugyanúgy megkérdezhetné, hogy na és manapság? 

Rég felhagytam a drogokkal, ha valamit használok, azt a háziorvosom írja fel. Olykor orrcseppel is élek. 

Amit kipróbáltam, kipróbáltam, semmit sem tagadok. De forgatás közben, a kamerák előtt mindig tiszta voltam. Azt hiszem, válaszoltam a kérdésére.

Csak arra voltam kíváncsi, hogy milyen légkör uralkodott a hetvenes években Hollywoodban. Más volt-e nagyon a hangulat, mint manapság?

Ez a téma engem is érdekel. Mostanában egyre többet jegyzetelek is, az jár a fejemben, hogy írnom kéne egy könyvet az életemről és a munkámról. Meglátjuk. Ami biztos, ha írok is valamit, annak a saját hangomon kell szólnia. Vagy szívvel-lélekkel írom, vagy sehogy. Vannak gyerekei?

Hogy nekem? Nincsenek.

Mennyi idős?

50 éves vagyok.

Valóban? Nézze, az én életemet két dolog tette sínre. Mármint az anyámon kívül, aki a világra hozott, Az egyik a filmkamera, a másik a filozófia. 

Egyszer egyébként Ingmar Bergmannal is beszélgettem a tudattágító szerekről, Bergman azt mondta nekem, hogy nagyon érdekli a dolog, de már túl öreg ahhoz, hogy kipróbálja.

Ha Bergman a tudattágító drogokat nem is próbálta ki, azt azonban igen, hogy milyen egy pályája csúcsán lévő hollywoodi sztárral forgatni. Ez a sztár ön volt, a film pedig az Érintés. Egy David Kovac nevű alakot játszott.

Igen, ez volt az első alkalom, hogy Bergman hollywoodi színészt hívott.

Nem ütközött meg ez a két nagyon más világ?

Cseppet sem.

Ki keresett meg kit a közös munka ötletével?

Bergman egy amerikai színészt keresett a következő filmjéhez, a stúdió pedig besegített, színészeket ajánlgattak neki. Akkoriban kimagaslóan sikeres színésznek számítottam. Bergman elmélyült a munkásságomban és végül úgy döntött, nekem ajánlja a szerepet. Most, hogy szóba hozta, fel kéne vennem a kapcsolatot a svédekkel, nem tudom, hol van a saját forgatókönyvpéldányom. Ingmar egyébként két fotóalbummal is meglepett, a fotók a teljes forgatást dokumentálják, attól a perctől, hogy megérkeztem Stockholmba egészen a közös munka végéig. Minden időrendi sorrendben. 

De, amikor a forgatókönyvet kézhez kaptam, már a huszonkettedik oldalon erős fejfájás jött rám. Ott az a rész, amikor az általam játszott pasas kis híján megerőszakolja Bibi Andersson karakterét. De hát ki tenne ilyet Bibi Anderssonnal? 

Egyébként Liv Ullmann akarta eljátszani a szerepet, de Ingmar Bibinek adta. Mindegy is, a lényeg, hogy hezitáltam. Na, gondoltam, most mit csináljak, mégsem mondhatok nemet Ingmar Bergmannak…

Hogy vágta ki magát a szorongatott helyzetéből?

Úgy intéztem, hogy hívjon fel telefonon. New Yorkban laktam, a West Village-ben, ott hívott. Emlékszem a mély hangjára, azokra a bergmanosan mély „nemekre”. 

Kistestvérnek hívott. Felállt a szőr a hátamon. Mintha egy kölyökkutyához szólna. Egyébként imádom a kutyákat. Vagy mintha egy bébihez beszélne. A bébiket is szeretem, de nem szoktunk intellektuális beszélgetéseket folytatni velük. 

Annyit azért sikerült megtudnom, hogy a Getting Straight című filmem, annak is az egyik jelenete győzte meg Bergmant, hogy én vagyok a megfelelő ember a feladatra. Richard Rush rendezte, Candice Bergennel játszottam együtt, és magyar volt az operatőr, Kovács László. Gyerekként egyébként gyűjtöttem magyar bélyegeket. Jó nagyok voltak. És a kölykök a környékemről goulash-nak (gulyásnak) hívtak, a Gould miatt. Nem beszélve arról, hogy volt egy magyar freudiánus pszichológusom. De mindegy, végül igent mondtam Bergmannak. A maga idejében nem nagyon tudták elfogadni Ingmar első angol nyelvű filmjét, de azóta a kritika átértékelte némileg. Imádtam Ingmart, hatalmas megtiszteltetés volt vele dolgozni.

1971-ben az Érintés mellett egy másik filmjét is bemutatták: a Little Murders egyike a hetvenes évek méltatlanul elfeledett filmjeinek. Ma már, ha szűk körben is, klasszikusként emlegetik. Nagyon fontos film lehetett önnek, hiszen producerként is részt vett az elkészítésében.

Reméltem, hogy rákérdez!

Úgy volt, Jean-Luc Godard rendezi a filmet, végül a nagyszerű színész, az idén elhunyt Alan Arkin rendezte meg. Hogy történt a váltás?

Nem ismertem személyesen Godard-t, de írtam neki, ő pedig visszaírt. A Kifulladásig nagy kedvencem, épp ma Jean Seberg is szóba került. 

És persze imádtam Jean-Paul Belmondót. Szerettem volna Belmondo lenni. 

Szóval, Godard visszaírt, azt írta, Jules Feiffer, a Little Murders című színdarab szerzője az egyik kedvenc amerikai írója. A másik pedig az a fickó, aki a Peanuts és Snoopy képregényeket csinálta. Megbeszéltük, hogy a kaliforniai Berkeley-ben találkozunk, a feleségemnek ott volt koncertje. 

És miről beszélgettek Berkeley-ben?

A beszélgetésünk rövid volt. Jean-Luc: Miért akarod megcsinálni ezt a filmet? Én: Mert szerintem jó film lenne. Ennyi. A következő lépés az írók kiválasztása volt. Jean-Luc és a két forgatókönyvíró irodája New Yorkban, a Carnegie Hall épületében volt. Istenem, itt láttam Jacques Brelt fellépni! Nem ismertem nála nagyobb művészt! De visszatérve a Little Murders-re, ott vagyunk négyen a Carnegie Hall-beli irodánkban; én, vagyis a producer és főszereplő, Jean-Luc és a két író, Robert Benton és David Newman. És azt magyarázom nekik, hogy én vagyok a védőpajzsuk a stúdióval szemben. Én nagyon bírom őket, ellenben a stúdió rettegéssel figyeli, hogy mit csinálnak, úgyhogy adódhat olyan helyzet, hogy győzködnöm kell majd a stúdiót, és velem együtt nekik is. Nos, ennyi elég is volt Godard-nak, hogy lelépjen. Azt mondta, úgy nem tud dolgozni, ha bizonygatnia kell, hogy ő a megfelelő ember.

Szóval, Godard lelépett…

De először még lementünk sétálni, tettünk egy kört az épület körül. 

Miközben megkerültük a Carnegie Hallt, azt mondja nekem Jean-Luc: tudod, ha a feleségem azzal jön, hogy mondjam azt neki, szeretem, azt mondom neki, kapja be. Csak azt tudtam mondani erre, hogy azért ez elég erős, Jean-Luc, remélem, mi még nem tartunk itt. 

Ezután került a képbe Alan Arkin, aki az Off-Broadway-n már megrendezte a Little Murders-t. Leszerződtettük Arkint rendezőnek és leszerződtettük a darab íróját, Jules Feiffert is, hogy írja meg a forgatókönyvet. Nem olyan régen Clooney és én azt fontolgattuk, hogy újra meg kéne csinálni a filmet. Clooney és én 38 éve jó barátok vagyunk. Ezt ő mondja, nem én. És hát Clooney nagyszerű producer is. De ki lát a jövőbe?!

Sok tévésorozatban játszott, hol kisebb, hol nagyobb szerepeket, de a legtöbben mégiscsak a Jóbarátokból ismerik, hiszen ön volt Jack Geller, Monica és Ross apukája. Több generáció is így, Jack Gellerként ismerte meg…

Amikor a Saturday Night Live negyvenedik évfordulóját ünnepeltük, találkoztam Taylor Swifttel. És Taylor Swift azt mondta nekem: már hogyne ismernélek, Jóbarátok-fanatikus vagyok, te vagy Mr. Geller! Az unokáim szemében nagyot nőttem.

Nyolc évig élt házasságban Barbra Streisanddal, aki épp most adta a ki a memoárját. Két színész, ráadásul két ekkora sztár egy házasságban: szakmai rivalizálás nem volt önök közt?

Nem, nem, nem, nem és nem. Van egy közös fiunk. 

Bár már nem vagyunk házasok, a fiunk a mindenünk. Abban mindketten egyetértettünk és egyetértünk, hogy a legnagyobb dolog, ami ebben az életben ért minket, hogy lett egy fiunk.

Említette, hogy ön is dolgozik egy memoáron.

Nézze, elmúltam 85 éves. Kicsit már másképp nézem, ami mögöttem van. Ha szívvel-lélekkel tudom csinálni, ha bele tudom élni magam, akkor, de csak akkor, lehet, hogy lesz belőle valami. 

Nyitókép: Joseph Del Valle/NBCU Photo Bank/NBCUniversal via Getty Images via Getty Images