„Ha leütnek, felállok és nem hallgatok” – interjú Nagy Ervinnel

Susogós mackó, paróka, pisztoly, szotyi – csak néhány Zámbó Jimmy filmes alakjának külsőségei közül. Csábító helyzet a karikírozásra. Volt, hogy úgy érezted, ez már túl sok, ideje kicsit visszavenni?

Sokáig mániám volt, hogy csináljuk meg az orromat, magyarán műorrom legyen. Nagyon karakteres testrésze volt ez Jimmynek, úgy éreztem, műorr nélkül nagyon messze leszek tőle. Aztán meggyőztek a kollégáim, hogy elég lesz a paróka, az majd megteremti a kellő hasonlóságot. Hagytam magam, már csak azért is, mert negyven fokban felvinni az arcomra minden nap egy orrot, hát, nem tűnt a legvonzóbb alternatívának. 

Persze kipróbáltuk az orrot is, az egész arcomat, orrtól állig megcsinálták Zámbó Jimmynek. Baromi jól néztem ki, de érezni lehetett a műanyag hangulatot, olyan voltam, mint egy Madame Tussauds-viaszszobor. Valóban, a paróka elég volt, megtette a dolgát. 

Nem Zámbó Jimmy szobrát akartuk megalkotni, az életének árnyékosabb oldalait pedig nem lehet viaszbábuként visszaadni. Volt is ebből feszültség, hiszen a rajongók és a közelebbi érintettek egy idealizált képnek nyilván jobban örülnek. Minden, ami a kilencvenes években meg tudott történni Magyarország első és elsőszámú celebjével, az Jimmyvel megtörtént. Ideértve a bulvár darálóját is, amit pszichésen kibírni, és ezt a saját bőrömön én is megtapasztaltam, egy külön műfaj.

Egy korábbi interjúban elmondtad, hogy egy barátoddal voltál versenyben Zámbó Jimmy szerepéért. Megsínylette a barátság, hogy végül a tiéd lett a szerep?

Úgy érzem, csak erősebb lett ettől a barátságunk, de ezt soha nem dumáltuk ki. Azóta volt is egy közös színházi munkánk, ő volt a rendezőm. Egyébként nem titok, Szőcs Arturról van szó. Úgy csináltunk, mintha mi se történt volna, talán egy félmondat, ha elhagyta a számat ezzel kapcsolatban. Mi, színészek szerintem már hozzászoktunk a multik természetéhez, megszoktuk, hogy ezek a nagy cégek nem színészsimogató szakszervezetek. Aszerint döntenek, ahogy azt a minőségi és egyéb elvárásaik épp megkívánják. Amerikában is ugyanez a helyzet, a pénz nem moralizál sokat, és ez a mi szakmánkra is igaz. Ebben a viszonylatban bármi bármikor megtörténhet, ehhez hozzá kell szoknia egy színésznek is. Úgy vagyok ezzel, mintha egy igazán jó lengéscsillapító működne bennem. De ami a barátságot illeti, az Arturral töretlen azóta is.

Egészen más okból, de nem olyan régen te is elestél egy főszereptől az utolsó pillanatban.

Ebből aztán ügy is lett, mert Geszti Péterrel az élő tévéműsorában beszéltem meg, hogy politikai nyomásra kirakott a Szia, Életem! című filmből, aminek ő volt az egyik producere. Mielőtt igent mondtam volna a műsorra, beszélgettem erről Gesztivel, mondtam neki, hogy ez egy olyan ügy, amin nem tudok túllépni. Mire azt válaszolta, hogy ha akarom, megbeszélhetjük ezt a stúdióban. Szerintem hasznos volt, hogy mi ezt ott az adásban ki tudtuk tárgyalni, sokat elmondott magáról a rendszerről is. 

Azzal, hogy Geszti elismerte, hogy ez így történt, egy NFI-s pénzzel gazdálkodó producer ismerte el, hogy a Nemzeti Filmintézeten belül így mennek a dolgok. Addig ez csak a Nagy Ervin fantazmagóriája volt.

Vesztettél el korábban is fontosabb szerepeket?

Azt, hogy elestem a Szia, Életem! főszerepétől, nem úgy éltem meg, hogy hú, én nem kellettem, de olyan is volt, hogy nem kellettem. Előfordult ilyen is. Ma már hozzászoktam ehhez, ha nem én nyerek valamit, széttárom a kezeimet és megyek tovább. Egy dolog bántott egy kicsit, de az sem ma volt: a Szabadság, Szerelem. Én kaptam az egyik főszerepet, de egyeztetési problémák miatt felálltam. Először itt kapott gellert a nexusom Andy Vajnával, kellemesen rossz hangulatban telt az elkövetkező tíz év. 

Mindig elmondom Vajnával kapcsolatban, pláne úgy, hogy látom, milyen űrt hagyott maga után, pláne úgy, hogy látom, mi jött utána, hogy ma már áldásosnak látom azt a lobbitevékenységet, amit a magyar filmért kifejtett. A halála után ennél csak rosszabb lett a helyzet. 

Vajnának volt gyerekszobája, ami abból is látszott, hogy az ellentéteink dacára, ha nehezen is, de az ő regnálása alatt csinálhattam meg a Kincsemet, ami a magyar filmgyártás egyik legsikeresebb filmje lett.

A Királyban együtt játszol Thuróczy Szabolccsal, aki végül azután kapta meg a Szia, Életem! főszerepét, hogy téged felsőbb utasításra eltanácsoltak. Volt alkalmatok erről beszélni?

Persze, szívtam a vérét ezzel rendesen, csipkedtem és szurkálódtam. Miközben ő erről egyáltalán nem tehetett. Hívták, eljátszotta. Nyilván nem kötötték az orrára, hogy figyelj, az Ervint kitettük, mert nem szereti a politika, na, akkor játszd el. 

Van bennem azért egy nagy adag idealizmus, megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha mellém állna a szakma és senki nem vállalná a szerepet. Nagyon ritkán, de volt már rá példa, hogy ez a szakma kiállt valakiért. De ami ennél is fontosabb, hogy nagyon szeretem Szabolcsot, baromi jó színésznek tartom, és tudtam, hogy A Királyban nagyon jó kettőst fogunk alkotni mint Jimmy és a menedzsere.  

Amikor bejött a sminkbe a bajuszával és a megcsinált frizurájával, éreztem, hogy ez a páros működni fog. Ráadásul mindketten imádjuk a nyolcvanas-kilencvenes éveket. Mint egy bizarr vidámpark, olyan volt ez a rendszerváltás utáni, megvadult, zabolátlan, átmeneti Magyarország, a maga maffiózóival, abszurditásaival és minden mással együtt. Ment a bacchanália az éjszakában, a kultúréletben, a kettő találkozásában. Benne volt a szocializmusból való fellélegzés a levegőben, valami hurrá-hangulat, amire én is jól emlékszem és Szabolcs is. És persze arra is, hogy emberek tömegei alól csúszott ki a talaj, az én szüleim sem találták a helyüket ebben az új rendszerben. Minden az ügyeskedésről, a rafinériáról szólt, mindent átszőtt ez az egyszerre lelkesítő és korrupt zűrzavar, amihez hozzájött még a jól ismert operettország fíling. És ennek a korszaknak lett az ikonja Zámbó Imre.

A mai napig szerepelsz A bajnok című előadásban, ami körül a bemutatása idején politikai balhé kerekedett. „Azon azért fennakadtam, hogy jé, életem legfontosabb alakítását hogyan cseszi el a politika” – nyilatkoztad néhány éve. Ez volt a te közéleti beavatásod?

Már nem is tudom, mi volt az első ügy, ami mellett nyilvánosan kiálltam. Épp apámmal veszekedtem tegnap, miközben tűzifát szállítottam neki. Elkezdtünk politizálni, és mint mindig, most is baromira összevesztünk. 

Az alapkonfliktusunk, hogy szerinte nem kellene ilyen hangosan szidnom a rendszert, az én érvem pedig az, hogy egy demokráciában miért ne tehetném. Ilyeneken szoktunk veszekedni. Mondtam neki, hogy vagy tíz éven át szóltam kulturáltan, de jól hallhatóan, de van egy pont, amikor elég. 

Azt például nem látják az emberek, milyen hosszútávú hatása van az alternatív műhelyek kinyírásának, azt csak az látja, aki benne ül. De mi látjuk belülről, hogy ez tarthatatlan. Végül is nem történik más, csak annyi, hogy kinyírják a függetleneket és harminc év múlva nem lesz semmi, csak a hűlt helyük. Mindig ez megy Magyarországon: végignézzük, hogy valami elpusztul, majd hatalmas energiákkal újra fel kell építeni a nulláról. Ha felemeled a hangod, megkapod, hogy minek kiabálsz, nem kell itt hőzöngeni, jó minden, ahogy van. Valamikor A bajnok körüli balhé idején kezdődött, hogy kezdtem felemelni a hangomat. 

Egyértelmű politikai támadás volt az a Katona József Színház ellen. Mert mit hirdet a hatalom? Hát azt, hogy elöl csillog-villog minden, tiszta udvar, rendes ház, megy a magánélet szentségesítése, miközben mennyi ereszcsatorna van ebben az országban. 

És ha erre valaki, vagy történetesen egy darab, a maga művészi módján rámutat, az baromira tud fájni. És ilyenkor a politika, mint egy hisztis, durcás gyerek neked megy, rugdos, ahol tud. Miközben a mai napig telt házzal megy a darab, tegnap is játszottam.

Hosszú ideig voltál társulati tag a Katonában. Leszel még?

Nem. Társulati tag nem akarok lenni. Az együvé tartozás nagyon jó volt, de mindig egy picit kilógtam a sorból.

Milyen irányba?

Minden irányba. Bulvár irányba, zenés irányba, populárisabb irányba. Kilógtam gondolkodásban, alkatban, mindenben. Egyben nem: színházeszményben és ízlésben. Amit a Katona ebben képvisel, az nagyon az enyém. A Szabadság, Szerelmet elbukhattam, de a társulatot nem hagyhatja cserben az ember. Itt nőttem fel, bejártam velük az egész világot, csodálatos emlékek fűznek oda. Aztán eljött a pillanat, hogy annyira önjáró lettem és a filmezés már olyan nagy szerepet játszott az életemben, hogy lépnem kellett. Pont abban a pillanatban tudtam elválni a mentoromtól, Máté Gábortól, hogy ez még nem okozott különösebb feszültséget. Nem vártuk meg, hogy elmérgesedjen a családi helyzet. Szerintem ez így volt bölcs dolog. A mai napig imádok bemenni, megkérdezni, kivel mi van és meglapogatni Elek Ferit.

A Király Zámbó Jimmy erőszakos természetét is megmutatja, az egyik jelenetben Jimmy Pataky Attilára fog fegyvert egy koncertfellépés kulisszái mögött…

Vagy hat órán keresztül dolgoztunk ezen a jeleneten, nincs vágás ebben a néhány percben. Azt összehozni, hogy mindenki egyszerre jó legyen, a statiszta jókor jöjjön be, a Szalay Bence jókor menjen ki, jó legyen a kamera, jó legyen a világítás és így tovább, az nagyon nagy meló volt. Ha nincs megvágva a jelenet, akkor öt óra elteltével sem fáradhatsz el, nincs olyan, hogy az én irányom már megvolt, ki lehet engedni. 

Ott, jó három óra elteltével jutott eszembe, hogy Jimmy-nek szotyiznia kell, miközben pisztolyt fog Patakyra. 

Mert ez így lesz a leghatásosabb. Ez az egyik kedvenc jelenetem.

Te is kerültél már erőszakos helyzetbe: pisztoly ugyan nem került elő, de te magad meséltél arról, hogy egyszer a Katona előtt rúgtál meg egy férfit, mert fellökött egy anyát és a gyermekét.

Valaki úgy ellökte ezt a nőt és a kislányát, hogy felszántották a betont. Ilyet nem csinálunk. Nem csak én, négyen is odaléptünk, de én voltam a legvehemensebb, ezért én kaptam az első öklöst. Tizenkétszer lábbal eltartottam – így írtam le a helyzetet a kiérkező nyomozónak. De megütni nem ütöttem meg.

Ez azért elég éles helyzet lehetett.

Gyakorlatilag utcagyerekként nőttem fel, láttam ezt-azt, de nem voltam híres verekedő. Pont most halt meg az a barátom, akivel életemben először verekedtem össze. A tornaöltözőben történt, ötödik osztályban.

Miután a nyáron kiálltál a tanárok mellett, nyilatkozatháború alakult ki közted és Rákay Philip között. Azóta jó néhány hónap eltelt – hogyan látod ezt az epizódot?

Semmit nem bántam meg belőle. Amikor udvaroncok és mindenféle megmondóemberek szereptévesztésből személyes támadást intéznek ellenem, akkor lépni kell. Tehetünk úgy is, mintha mi se történt volna, anyám és apám szerint is jobb lenne, ha nem hangoskodnék, de valakinek csak fel kell emelnie a hangját. Azért nem vagyunk olyan sokan, akik kinyitjuk a szánkat. 

Vannak, akik úgy érzik, mindent megengedhetnek maguknak, mert Orbán Viktor engedélyét tudhatják a zsebükben és becsmérelhetik például a tanárokat. Nekem kutya kötelességem ilyenkor visszaszólni, hogy ne már. 

Nem azt mondom, hogy minden nap tűzbe kell menni, hogy minden nap hallatnom kell a hangomat, de azt gondolom, hogy néhanapján, pláne amikor megszólítanak, hadd üssek már vissza. Ha leütnek, felállok és nem hallgatok.

Biztos sokan azt hiszik, hogy a Balatont bámulom könnyes szemmel, mert Árpa Attila a Sztárboxban szájba vert, de csalódást kell okoznom, nem így van. Nem fogom befogni a számat. 

Ez nem győzelem vagy vereség kérdése. Azért szólalok meg, mert a szakadék széle felé tart a magyar kultúra, a magyar közoktatás, a magyar társadalom. Én ilyen mintákat kaptam a tanáraimtól, szóval nem fogom befogni.

Hogy végződött a tegnapi veszekedés az édesapáddal?

Miközben veszekedtünk, röhögve mondta apám, hogy ő is ilyen volt, egyszer ki is kapta a párttitkárt az asztala mögül, mert már nem bírta.

Nyitókép: RTL