Van, aki forrón szereti – a világ egyik legjobb vígjátéka, amire a magyarok is büszkék lehetnek

Nőnek öltözött férfiak megjelenése a filmvásznon ma valószínűleg dühödt politikai vitákat váltana ki, de 1959-ben ezt a közönség elképesztően viccesnek találta. Olyannyira, hogy az abban az évben bemutatott Van, aki forrón szereti című zenés vígjáték zajos sikert aratott: tódultak az emberek a mozikba, ez lett minden idők legnézettebb vígjátéka és akkoriban elképesztő összegnek számító 25 millió dolláros bevételt hozott. A filmet hat Oscar-díjra jelölték, amiből egyet – a legjobb jelmezért járót – meg is kapott, de besepert három Golden Globe-ot is.

Természetesen ebben az esetben is igaz a kissé túlzó tétel, miszerint Hollywoodban soha semmi eredetit nem találtak ki. 

Billy Wilder rendező és I. A. L. Diamond forgatókönyvíró az ötletet az 1951-ben bemutatott Fanfaren der Liebe című német filmből vették át. A film elején látható jelenetekben pedig az 1930-as évek gengszterfilmjei előtt tisztelegtek.

Az örök koppintás aztán tovább gyűrűzött, hiszen Wilder filmjének nem csak remake-jei készültek, de zsánert is teremtett: a kényszerből nőnek öltözött férfi (megbonyolítva egy váratlanul felbukkanó férfi rajongóval) visszaköszön például az 1982-es Aranyoskámban (Dustin Hoffman) vagy az 1993-as Mrs. Doubtfire-ben (Robin Williams).

Bár 1958-ban már gond nélkül forgathatták volna színesben a filmet, sőt, így is kezdték a munkát, végül a fekete-fehér mellett döntöttek. 

Ennek oka prózai volt: Tony Curtis és Jack Lemmon ijesztően természetellenesen néztek ki női sminkben. 

Végül arra jutottak, hogy a szesztilalom korához jobban is illik a monokróm.

Micsoda nő ez a férfi

A történet szerint a két link, állandóan pénz szűkében lévő zenész, Joe (Tony Curtis) és Jerry (Jack Lemmon) véletlenül egy gengsztergyilkosság szemtanúi lesznek. Hogy elkerüljék a rájuk vadászó gengsztereket – és hogy enyhítsenek válságos pénzügyi helyzetükön – nőnek öltöznek, Josephine és Daphne néven csatlakoznak egy női zenekarhoz. Itt csöppen az életükbe a gazdag férfira vágyó, kelekótya Virág, akit a filmben Marilyn Monroe alakít. A zenekar tengerparti fellépésén ismerik meg a számos házasságot a háta mögött tudó, dúsgazdag Osgood Fielding III-t, aki az események közepette beleszeret Daphnéba – azaz Jerrybe. A film utolsó jelenetének köszönhetjük a filmtörténet egyik legkedvesebb zárómondatát. Osgood és Daphne egy jachton utaznak, amikor a milliárdos bejelenti, hogy el akarja venni Daphnét. Jerry nem bírja tovább, letépi a parókát, és színt vall: férfi. Mire Osgood rávágja:

Nos, senki sem tökéletes.

Marilyn Monroe utálta szerepét

A film abszolút sztárja természetesen Marilyn Monroe volt, aki ekkor már befutott színésznő, sőt, szexszimbólum volt. A stúdió eleve ragaszkodott hozzá, hogy az akkor még kezdő Tony Curtis mellé szerződtessenek egy igazi sztárt is. Monroe viszont utálta a szerepet, nem akarta a buta szőkét játszani. A forgatás Monroe lelkiállapota miatt nehézkesen haladt, a színésznő folyton késett, illetve gyakran összeomlott vagy épp elfelejtette a szövegét, rengetegszer kellett újravenni miatta a jeleneteket. Egy alkalommal összeveszett harmadik férjével, Arthur Millerrel, ezért rengeteg altatót vett be, kórházba is került.

Ajánló: Így nézett ki Marilyn Monroe az esküvőin – gyönyörű ruhákat választott

Ekkor derült ki, hogy Monroe állapotos. Ez különösen megbonyolította a munkát, úgy kellett felvenni a jeleteket, hogy ne látszódjon teste természetes változása, illetve testdublőrt is alkalmazni kellett. A helyzetet valószínűleg csak bonyolította, hogy a forgatás alatt viszonya volt Tony Curtisszel.

Bár a film nagy siker lett és Golden Globe-díjat is hozott Monroe-nak, a színésznő sorsa mégis tragikusan alakult. 1958 decemberében elvetélt, majd a következő évben egyáltalán nem dolgozott. 1960-ban forgatta utolsó befejezett filmjét, a Kallódó embereket, ekkor már elhatalmasodott rajta a gyógyszerfüggősége. A következő évben el is vált Millertől.

Élete végén annyira súlyossá váltak az egészségügyi problémái (többször műtötték, illetve pszichiátriára is került), hogy alig tudott dolgozni. A 20th Century Fox megelégelte ezt és szerződést bontott vele, így utolsó filmje, a Valamit adni kell sosem készült el. 1962. augusztus 5-én hajnalban holtan találták a saját házában. A halál oka gyógyszer-túladagolás volt, minden bizonnyal öngyilkosságot követett el. 

Tony Curtis és Magyarország

A lehetséges szereplők keresése már a forgatókönyv írása idején elkezdődött. Legkorábban Tony Curtisszel állapodtak meg, ő Joe (illetve Josephine) szerepét kapta meg. A parádés szerep magyarhangját az első, máig legismertebb szinkronban is egy igazi sztár, Sztankay István kölcsönözte.

Ajánló: Kiderült, miért magázta Sztankay István élete végéig a feleségét

Bár a színészt a világ Tony Curtis néven simerte meg, valójában Bernard Schwartz néven született New Yorkban. Apja, Schwartz Manó (Emanuel Schwartz) Mátészalkáról származott, míg édesanyja Klein Ilona (Helen Schwartz) a mai Szlovákia területén található Nagymihályon, későbbi elmondása szerint viszont Válykón született. Innen vándoroltak ki New Yorkba.

Tony Curtis pályafutása során két Golden-Globe díjat is kapott, a világhírt egyértelműen a Van, aki forrón szereti hozta meg. Gazdag pályát épített fel, több mint 140 filmben szerepelt, de sokan a Minden lében két kanál című sorozatból ismerték meg. A színészlegenda sohasem felejtette el magyar gyökereit és anyanyelvét sem. Egy hazánkat Amerikában népszerűsítő kampány reklámfilmjében is szerepelt. 2010-ben, 85 éves korában hunyt el szívinfarktusban.

Tony Curtis utoljára halála előtt egy évvel járt Magyarországon:

Jack Lemmon, akinek Kevin Spacey mondott köszönetet

A főszereplők közül harmadikként csatlakozott Jack Lemmon, aki számára a rendező-producer-forgatókönyvíró Billy Wilder személye jelentett garanciát. Jól tette, a film igazi áttörést és gyümölcsöző munkakapcsolatot eredményezett: a Van, aki forrón szereti után még hat közös filmet készítettek Wilderrel. Amikor Wilder megszerezte őt filmjébe, Lemmon már Oscar-díjas volt. A Harvard Egyetemen diplomázott, majd katonai szolgálata után a színészet mellett döntő Lemmon első filmszerepét 1954-ben kapta meg, egy évvel később pedig Oscar-díjasnak mondhatta magát, a Mr. Roberts című filmben nyújtott mellékszerepéért. A díj után szakmailag csendesebb időszak következett, ezt szakította meg a Van, aki forrón szereti, ami nem csak kritikai és nézői sikereket hozott, hanem Lemmon számára egy második Oscar-jelölést is. Érdekesség, hogy harmadik jelölését is egy Wilder-filmben nyújtott alakításáért kapta, az egy évvel a Van, aki forrón szereti után bemutatott Legénylakásban nyújtott alakításáért látta erre érdemesnek az Amerikai Filmakadémia.

Sokan azonban egy másik Wilder filmjéből ismerhetik: Walter Matthau partnereként az 1966-os Sógorom a zugügyvéd című filmben arattak nagy sikert, ezután nevük úgy összeforrt, mint a Buda Spencer-Terence Hill párosé.

1973-ban kapta meg a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat a Mentsük meg a Tigrist! című filmben nyújtott alakításáért. Jack Lemmont nagyon szerették Hollywoodban. Egyik legnagyobb szakmabéli tisztelője Kevin Spacey, akit pályája elején támogatott is. Spacey a 2000-es Oscar-díjátadón, második szobra átvételekor hosszan, külön is köszönetet mondott neki. Elmondta: az Amerikai szépség főszereplőjét Lemmon ihlette, aki barátja és apja helyett apja volt. 

Kevin Spacey körülbelül 1:52-től beszél Jack Lemmonról:

2001-ben vastagbélrákot diagnosztizáltak Jack Lemmonnál, még abban az évben, 76 évesen hunyt el. Kaliforniában temették el, örök barátja, Walter Matthau mellett.

Joe E. Brown, aki már hős volt

A három főszereplő mellett a többi karakter sem maradt árnyékban. Aki látta a filmet, valószínűleg a szívébe zárta a jólelkű milliárdost, Osgood Fielding III-t, azaz Joe E. Brownt. A skót felmenőkkel rendelkező, 1891-ben született színész a film bemutatásakor 68 éves volt és egyike annak a két civilnek, akik a II. világháborúban mutatott morális kiállásukért megkapták a Bronzcsillagot.

A színész 50 éves volt, amikor az Egyesült Államok belépett a II. világháborúba, így katonaként már nem szolgálhatott, más utat választott. Rengeteg időt töltött azzal, hogy saját költségén utazgatott a Csendes-óceán déli részén, többek között Guadalcanalban, Új-Zélandon és Ausztráliában, valamint a Karib-tengeren és Alaszkában állomásozó csapatokhoz, hogy szórakoztassa őket. Ő volt az első, aki így turnézott. Az Egyesült Államokba való visszatérésekor Brown zsákszámra vitte magával a leveleket, és gondoskodott arról, hogy a posta kézbesítse azokat. Sem az időjárás, sem egyéb körülmények nem számítottak, ha a katonák szórakoztatásáról volt szó. 

Sokszor kórházakban, néha egyetlen haldokló katonának adta elő az egész műsorát.

Mindkét vér szerinti fia a hadseregben szolgált a háború alatt, Don E. Brown százados 1942-ben vesztette életét.

1939-ben Brown tanúskodott egy olyan törvényjavaslat mellett, amely 20 ezer, Németországból kimenekített zsidó gyerek Egyesült Államokba engedéséről szólt. John E. Brown később két kislányt fogadtak örökbe feleségével. A színész három héttel 81. születésnapja előtt, 1973-ban hunyt el a kaliforniai Brentwoodban lévő otthonában.

Legendás szálloda – vagy mégsem?

A filmet 1958 augusztusától november elejéig forgatták. A forgatás fő helyszíne a Hotel del Coronado és környéke volt a kaliforniai Coronadóban, ahol a Floridában játszódó jeleneteket vették fel. A szálloda területén csak külső felvételeket rögzítettek, az épületben nem forgattak, de a szállodabelsőt olyan hitelesen ábrázolták, hogy többen azt hitték, hogy a felvételek ott készültek.

A Hotel del Coronado 2012-ben:

Nyitókép: Hulton Archive/Getty Images