„Ha két hónapon át csókolsz egy csodaszép nőt, az könnyen összezavarhat” – exkluzív interjú Guillaume Canet-vel

Új filmjében egy sikeres, de kiégett színészt játszik, aki egy tengerparti üdülőhelyen keres menedéket, de még a masszőrnél is szelfiért nyaggatják. Mi mást tehetne, engedelmesen mosolyt erőltet az arcára. A valóságban is ilyen megengedő?

Állandó élményem, hogy olyankor lépnek oda hozzám a szelfikérelemmel, ami finoman szólva sem a legmegfelelőbb pillanat. Legalábbis számomra. Emlékszem, egyszer épp a gyerekeinkkel ebédeltünk egy étteremben, amikor odalépett hozzánk egy nő, hogy csináljunk egy szelfit. A gyerekek elég nyűgösek voltak, mert aznap már volt egy hasonló helyzetünk. 

Udvariasan elmagyaráztam a szelfikérőnek, hogy ez most nem a legalkalmasabb pillanat, de ha befejeztük az ebédet, persze, szívesen. Majd kimegyünk az étterem elé, és megcsináljuk. 20 percet kellett volna várnia, a nő azonban nem engedett. 

Ez volt az a pillanat, amikor kitört a tiltakozás a fiamból, aki 7-8 éves lehetett ekkor. Hogy nem látja, hogy ez most a mi együtt töltött családi időnk? De a nőt ez sem érdekelte. Odahajolt hozzánk, és elkészítette a szelfit. A fiam teljesen kiakadt, elsírta magát, és elkezdett ordítani a nőre, akinek csak ekkor esett le, hogy nem volt helyes, amit csinált.

Visszasírja a szelfik előtti boldogabb időket?

Az okostelefonok előtti időkben még volt egy kis párbeszéd, mielőtt rátértünk volna a közös fotóra. Valami kis felvezetés, hogy helló, láttam a filmedet, vagy valami hasonló, de ma már ez sincs, semmi beszélgetés, csak annyi, hogy gyerünk, csináljuk meg azt a szelfit. 

És még csak nem is rólam szeretnének fotót, hanem magukról, de mellettük én is rajta legyek. Sőt az sem kell, hogy teljesen rajta legyek a képen. Sok ilyen fotó született az arcom felével. 

Ezt mindig viccesnek találtam, bele is tettük a filmbe. De ez nem az én életem filmje, kitalált történet. Persze színészt játszani könnyebb, mint mondjuk tűzoltót. Fogalmam sincs, milyen egy tűzoltó élete, el kellene mennem hozzájuk, hogy avassanak be a mindennapok rutinjába, de mivel én magam is színész vagyok, nem kellett más színészeket kérdezgetnem, hogy te figyelj, hogy megy ez meg az.

Rendben, de ez a színész, akit játszik, épp szakmai válságban van. Erről is vannak saját tapasztalatai?

Volt egy pillanat az életemben, amikor besokalltam, torkig lettem ettől az egész biznisztől. Ebből az érzésből született a Rock'n Roll című filmem. Amit azért írtam, mert belefáradtam abba, ahogy a média bánt velem. Hogy milyen kép él az emberek fejében rólam, az a sajtó kreálmánya, és ezt a képet kedvük szerint, meglehetősen önkényesen alakítgatták. Vagyis össze-vissza írtak rólam mindenfélét, amiből egyszer csak elegem lett, és azt mondtam magamnak: oké, ha ők játszhatnak az image-emmel, akkor miért ne játszhatnék én is. 

Kedvem támadt egy csomó kitalált baromságot összehordani az életemről – ezért csináltam meg a Rock’n’Rollt. 

Ha már így alakult, akkor legalább hadd játsszak el én is a saját életemmel (a celebszatírában Canet és élettársa, Marion Cotillard önmagukat alakítják).

Stéphane Brizé, az Őszi sanzon rendezője szeret úgy dolgozni, hogy nincs minden beleírva a forgatókönyvbe. A színészeken múlik, mivel töltik meg a felvázolt szituációkat.

Én és Alba (Alba Rohrwacher olasz színésznő) mindig az előző nap kaptuk meg a szövegeinket, és még az sem a teljes szöveg volt. Volt, hogy csak a jelenet vázlatos leírása szerepelt a forgatókönyvben. Körülbelül ennyi: »megérkezel a bárba, megérkezik Alba is, megkérdezed, inna-e valamit, ő azt feleli, hogy igen, egy kólát, te megrendeled a kólát a pincértől…« Oké, eddig rendben, majd jön a forgatás, bár, párbeszéd: »– Iszol valamit? – Nem, semmit…« A kamera forog, ott helyben kellett valahogy feltalálnom magam. Mert Stéphane nem egészen ugyanazt a jelenetet adta nekem és Albának, de ez már csak akkor derült ki, amikor élesben mentek a dolgok. Szeret így dolgozni. A reakcióm nem betanult volt, kínban éreztem magam, de csak kiszenvedtem valamit magamból. Persze, ez került a filmbe. Stéphane-tól nem idegenek az ilyen húzások, de ettől telik meg élettel a film.

Ma már bevett gyakorlatnak számít intimitáskoordinátort alkalmazni, ha azt a jelenet megkívánja. Éltek ezzel a lehetőséggel?

Én még sosem éltem ezzel a lehetőséggel. Sosem szerettem az intim jeleneteket, utálok meztelen lenni a kamera előtt, kényelmetlenül érzem magam, és ez mit sem változott az évek során. Persze most nem a saját életemről beszélek, ott nagyon is kedvemre van az ilyesmi. 

De ha húsz ember figyelő tekintete és egy kamera előtt kell csinálnom, ráadásul egy olyan nővel, akit nem ismerek, az azért nagyon más. 

Nagyon egyszerű egyébként a módszerem. A forgatás előtt mindig felkeresem a partneremet, és kikérdezem, hogyan képzeli a jelenetet, mit és hogyan szeretne csinálni. Tulajdonképpen magam végeztem el mindig, ami manapság az intimitáskoordinátor feladata. Megbeszéltünk a jelenet előtt mindent, és a rendezővel is mindig tisztáztuk, pontosan mit is akar filmre venni belőlünk. Ma már erre ott van a koordinátor.

Mivel oldja a hangulatot ezekben a jelenetekben?

Viccekkel. Igyekszem elhitetni a másikkal és magammal is, hogy nem kell komolyan venni, amit csinálunk.

Fontos ilyenkor a kölcsönös rokonszenv, amit kémiának szokás emlegetni?

Nem árt, különösen egy love storyban, mint amilyen az Őszi sanzon is. Ez nem azt jelenti, hogy bele kell szeretni a partnernőbe, csupán azt, hogy nem árt, ha kedveljük egymást. Ha működnek a viccek a felvételek között, ha megvan a kölcsönös szimpátia, ha szót tudunk érteni a forgatási szünetekben. 

Előfordult olyan is, hogy nem igazán akartam beszélni a partnernőmmel. Nem tudtam az okát, csak azt éreztem, hogy nagy a távolság közöttünk. 

Hogy miattam vagy miatta, nem tudom, mindenesetre a kémia nem volt meg. Rémálom az ilyen helyzet. És ez mindig meglátszik a kész filmen is.

És mi van, ha épp túl jól működik a kémia? Egy esetről mindenki tud, hiszen régóta együtt él Marion Cotillard-ral. Okozhat féltékenységet egy-egy jól sikerült szerelmi jelenet?

Okozhat, persze, de ha jól ismered azt, akivel együtt élsz, nincs okod féltékenykedni. Tudod, hogy amit a vásznon látsz, az munka. Egy szerelmi jelenettől még nem kell szerelembe is esni. Ami nagy szerencse, máskülönben elég komplikálttá válna az élet, nem utolsósorban a színészek és színésznők gyerekei számára. Persze semmi sincs kizárva, meg is történhet a dolog. 

Ha két hónapon át csókolsz egy csodaszép nőt, míg a feleséged és a gyerekeid távol vannak, az könnyen összezavarhat. 

Elcsábulhat az ember az ilyen helyzetekben, de ettől még nem kell, hogy felrúgd az egész életedet. Persze ez azért elég veszélyes szituáció. Olyan is van, hogy elkíséred a feleséged a legújabb filmje díszbemutatójára, és mit látsz a hatalmas mozivásznon? Azt, hogy a partnerével szeretkezik, és ezt ötszáz másik emberrel kell végignézned. Ez sem a legjobb érzés. Ilyenkor azért elég magányosnak tudom érezni magam.

Az Őszi sanzon egyik kimondatlan nagy kérdése, hogy vajon azzal éljük-e le az életünket, akivel valóban érdemes leélni. Vagy elszalasztottunk valamit és valakit…

18 év együttélés után szerintem mi jól döntöttünk.

A kérdés nem feltétlenül a Canet-Cotillard párosra vonatkozott…

A film a maga módján valóban felteszi ezt a kérdést, ahogy a múltbeli énjével is szembesíti ezt a férfit. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, milyenek is voltunk évtizedekkel korábban. Ez az ember, akit játszom, például nem vett, vagy nem akart tudomást venni arról, mekkora fájdalmat okozott a régi szerelmének, akivel most ismét összehozta a sors. Én is sokszor agyalok a múltbeli döntéseimen, hogy vajon jól tettem-e, amit tettem, helyesen viselkedtem-e bizonyos emberekkel. Mindenki a saját hibáiból tanul, én is. Ezért is jó, ha az embernek vannak régi barátai, akik figyelmeztetni tudják, ha téved. Szerencsés vagyok, mert nekem vannak ilyen barátaim.

Az Őszi sanzont március 21-én mutatják be a mozik.

Nyitókép: Kristy Sparow/FilmMagic