Fullba nyomják – megnéztük Rákay Philip Petőfi-filmjét, minden idők legdrágább magyar produkcióját

Sok a sár Rákay Philip és alkotótársai 6,1 milliárd forintnyi állami támogatásból készült Petőfi-filmjében, belepi a korabeli pesti utcát, ráfröccsen arra, aki csak megfordul benne, és hát jó sokan megfordulnak benne, a sár pedig csak fröccsen a kissé díszletszerű, de azért dekoratív díszletvárosban. 

Jó kis sár ez, egyrészt igazinak tűnik, teljesen sárszerűnek, másrészt hazafias a természete, a gonoszokra többet fröccsen, mint a jókra. A forradalom fiaira fenekedő fikciós titkosrendőr például ki sem látszik a sártengerből, de hát ő nagyon gonosz, bemocskol mindent, amihez csak ér. Hozzá még kopasz is, ami külön fenyegető, hát még amikor Petőfinét hajkurássza, mert hol az asszonyt akarja levadászni, hol az urát, hol pedig mindkettőjüket, a lényeg, hogy teljesítse feljebbvalója, a szintén gonosz, de olyan osztrákosan, úri módra gonosz Lederer Ignác parancsát, aki nem akar rendbontást látni Pesten.

Ezzel máris belebonyolódtunk kicsit a történetbe, már abba a sztoriba, amit Rákay Philip és alkotótársai lelkes ötleteléseik során hozzáálmodtak március 15-e valódi eseményeihez, de hát a fantázia már csak ilyen, szárnyal, mint a szabad madár, és ha a költségvetés sem szab határt neki, a sok-sok állami milliárd pedig szinte korlátlan szabadságot ad a szerencsés alkotóknak, akkor lehet csak igazán nagyot álmodni. És e derék, bár a filmkészítésben nem olyan jártas, de lelkes legények álmodtak is, és máris került néhány zordon alak a márciusi ifjak nagy napjába.

Az egyik gonosz és kopasz (őt a Nemzeti Színházban nemrég súlyos sérülést szenvedett Horváth Lajos Ottó alakítja), a másik gonosz, és hülyén vigyorog (ő úgy fest, mint a magyar Dave Bautista), a harmadik pedig olyan furán és fenyegetően bámul a fél szemével. Kiárusítás lehetett valamelyik régi James Bond-film figuráiból, és az alkotók bátran le is csaptak három Bond-gonoszra. És milyen igazuk lett: a három marcona férfiú kissé eltévedve vicsorog a forradalmi pesti sárban, de hamar feltalálják magukat, és öntudatos filmes klisékként vicsorognak tovább, mintha csak a világra és annak filmes trendjeire nyitott alkotók válogatott moziélményeit tükröznék.

És a lényegről még nem is szóltunk, magukról a hősökről, akiket a míves karakterrajzoknak hála még esős időben is könnyű megkülönböztetni egymástól. Van köztük megfontolt és pödrött bajszú (Jókai), csajozós és piperkőc (Vasvári), kemény öklű és méla képű (Bulyovszky), a társaságból semmivel sem kitűnő (Irinyi), és vannak még alacsonyabb és magasabb ifjak, talán középmagasak is. Közös ismertetőjegyük, hogy mind derék legények, és könnyen elérzékenyülnek maguktól. Mindig pontosan megérzik a pillanat fontosságát, de érzi a nagyszámú statisztéria is. A csapathoz csaphatjuk a komikusi benyögésekre (angolosan: comic relief) tartott könyvkiadót, szegény Emich Gusztávot is, alakja erőteljesen hasonlít a Macskafogó egyik mellékszereplőjére.

Bátor húzás, hogy Petőfi alakja talán a legjelentéktelenebb valamennyiük közül, a szabadságharc költője, a sokat emlegetett szikra, aki lángra lobbantja az egész országot, egy halovány nézésből áll csupán, amit Berettyán Nándor kölcsönöz a papírvékony figurának. Ha ez alkotói szándék, annak igazán érdekes, talán nem is volt még ilyenre példa a Petőfi-ábrázolások hosszú sorában. Férjéhez képest Szendrey Júlia kész akcióhős, ami szintén új szín, a folytatásokban akár már sárkányokkal is megküzdhet, most amúgy is nagy a divatjuk, mármint a CGI-sárkányoknak. Olyan sok színész adta a nevét  e szuperprodukcióhoz, hogy igazságtalanság lenne egyet-kettőt kiemelni, sokféle színházból jöttek a Nemzetitől a Vígen át az Örkényig és más játszóhelyekig, de a színészi színvonal megnyugtatóan egyenletes, talán a Lederert alakító Lukács Sándort érdemes külön említeni, ő azért egy másik iskolát képvisel. 

A rendezést sem érheti egyetlen szó sem, pont olyan energia árad minden képsorból, mint egy energiaital-reklámból, ami megint csak azt bizonyítja, hogy a készítők mellett nem ment el a világ, látszik, hogy nyitottak a társművészetekre, és keresik a kapcsolatot a fiatalokkal, ami ugyancsak szép törekvés. És ha a fiatalok figyelme elkalandozna a pátoszos ide-oda vonulás során, netán a telefonjukkal babrálnának, vagy más fiatalos tevékenységet űznének a hazafias nézés helyett, a filmzene tesz róla, hogy az ilyen pillanatokban is tudják, mit kell érezniük, már ha helyén a szívük. 

Forradalmi hevület, elérzékenyülés, idegtépő feszültség, elérzékenyülés, vészjósló árnyak, elérzékenyülés – ez a szuperprodukció zeneileg sem hagy senkit az út szélén. Ha mégis elcsendesedne a főszerepbe tolakodó kísérőzene, akkor meg a Budára vonuló nép fakad dalra a biztonság kedvéért. Ha valaki mégis elveszítené a fonalat, ami szinte lehetetlen, akkor még mindig ott vannak a párbeszédek, amelyek a maguk üde együgyűségével hamar utat mutatnak a nagy forradalmi felfordulásban.

De a Most vagy soha! másban is tud újat mutatni, Rákay Philip filmjével (amibe Lóth Balázs rendezőként segített be) talán eljött az ideje annak is, hogy a kurzusfilm, ez a sokszor lenézett és megbélyegzett műfaj végre lerázza magáról a gaz kritikusok és mindenféle politikai ellenlábasok által ráragasztott negatív tartalmakat. Rákay Philip és alkotótársainak Petőfi-filmje büszkén vállalja küldetését, hogy kinek az örömére készült, milyen szándékokból kifolyólag. Korábban még érezhető volt valami tagadásféle a kurzus egyéb más alkotói részéről, hogy nem, nem, szó sincs arról, hogy a propagandát nyomnánk, de a Most vagy sohá!-n már nem érződik semmiféle görcs, hogy önálló alkotásnak láttassa magát. 

És a tetejébe mindez még önmérséklettel is párosul: persze, most is bántják a magyart, ez alap, de ezúttal azért nem Hahn Endrét tették meg főgonosznak, ami mégiscsak haladás. A sárral pedig tényleg telibe találtak az alkotók, sokkal meggyőzőbb, mint a korabeli CGI-városkép, de még az utóbbi is jobban fest, mint például egy lombkoronasétányról a kilátás. Ami pedig az elsőre bődületesen soknak tűnő állami pénzt illeti, a 6,1 milliárd csak akkor sok, ha filmes léptékben gondolkodunk, de nézhetjük onnan is, hogy ennyiből egy rongyos augusztus 20-át sem lehet kihozni. A guruló metálturul az aranyozott Szent Istvánnal plusz a tűzijáték ennek pont a kétszerese. És a Most vagy soha! ezen a pályán versenyez.

Nyitókép: Fórum Hungary