„Ha Jim Carrey megcsinálja ezt velem, faképnél hagyom” – exkluzív interjú Michel Gondryval, az Egy makulátlan elme örök ragyogása rendezőjével

A megoldások könyve főszereplője egy kellőképpen frusztrált és a kollégáit is egyre inkább frusztráló filmrendező, aki képtelen befejezni a nagy művet, amin épp dolgozik és ezzel nem csak a saját, a környezete életét is nagy mértékben megkeseríti. Valami hasonló történt önnel is a Tajtékos napok elkészítése során is. Sikerült kiakasztania a legközelebbi kollégáit?

Amit a filmben lát, az nagyjából meg is történt. Voltak a közelemben, akik megpróbáltak segíteni rajtam, de egy idő után ők is belefáradtak. Nem bírták tovább, a vége felé otthagytak. A vágóm azonban mindvégig velem maradt. Azt hiszem, egy vágó sosem tudna felállni, a rendező után talán ő érzi a leginkább sajátjának a filmet.

Ezek szerint igazi rendezői önvallomásról van szó és nem csak A megoldások könyve főszereplője, de ön is elszökött a be nem fejezett filmjével, és a vidéken élő nagynénijénél barikádozta el magát.

Így történt. Ez egy nagyon eldugott hely, sok időbe és nem kevés bátorságba telik eljutni oda.

Rendben, de miért szöktette meg a filmjét?

Mert a Tajtékos napok forgatása rendesen igénybe vette az idegeimet. Hatalmas stresszben éltem. Attól féltem, hogy a filmem nem fog felérni Boris Vian regényéhez, hogy mindenképpen rosszul jövök ki az összehasonlításokból. Kevésnek éreztem magam. Franciaországban mindenki olvasta a Tajtékos napokat, szóval, úgy éreztem, hatalmas elvárásokkal nézek szembe. És ez túl soknak bizonyult, beleroppantam. 

Szép lassan elkezdtem beleőrülni. 

Az, ahogy a rendező figurája A megoldások könyve elején viselkedik, én vagyok, nagyjából félúton a teljes kikészülés felé. Kezdtek kiütközni rajtam a paranoia enyhébb jelei is. Rengeteg bonyolult, látványos ötlettel álltam elő, de attól féltem, hogy ezeket rajtam kívül senki sem fogja értékelni. Meg akartam menteni a filmet, meg akartam védeni, hogy úgy fejezhessem be, ahogy azt elképzeltem. Úgyhogy titokban leléptem Párizsból és magammal vittem a filmet. Meg sem álltam a nagynénikém házáig.

A megoldások könyve terápiás gyakorlat volt e nyomasztó időszak feldolgozására? Túl van egyáltalán rajta?

Nem, nem vagyok túl rajta, legalábbis nem egészen. 

Azon agyalok még most is, hogy a Tajtékos napok végül is jó film vagy rossz film. 

Végül arra jutottam, hogy ha megkérdezik a véleményemet, rávágom, hogy jó film. Kollegiális tiszteletből a munkatársaim iránt. Amerikában ez úgy van, hogy ha egy film nem hoz elég pénzt, akkor azt a rendező is nyugodt szívvel bukásként értékeli, de ez szerintem bántó a stábra nézve. Egyébként abban a mentális állapotban, amiben A tajtékos napokat forgattam, szilárd meggyőződésem volt, hogy messze az átlag fölött állok, és épp valami elképesztő nagy dolgot alkotok. Hát, nem egészen így történt. De még mindig vannak kérdéseim a filmmel kapcsolatban, elsősorban persze magammal szemben. Nem, ez a dolog még nem jutott nyugvópontra bennem.

Marc, A megoldások könyve rendezőjének figurája gyógyszert is szed, gondolom, antidepresszánsokat, ami jól jelzi, hogy komoly problémái vannak.

Nekem is azok voltak, de én nem depressziótól szenvedtem, hanem a stressztől, amit a Tajtékos napok nehézségei váltottak ki. Nem tudtam kiengedni, túlpörögtem, kicsúszott a lábam alól a talaj, már nem láttam tisztán. Nagyjából ilyen állapotban találkozunk Marc-kal is a film elején.

Akkor sem javul sokat a helyzet, amikor Marc kis csapatával vidékre szökik a producerek elől: egy tragikomikus pillanatban, amit  még sok hasonló követ, Marc egy hangyát kezd követni, azzal a határozott céllal, hogy dokumentumfilmet készít az életéről. Mármint a hangyáéról. Ön is üldözött hangyát hasonló megfontolásból az említett nehéz időszakban?

Nem egészen így történt. Padlót cseréltünk a nappaliban, felszedtük a régit és az így feltárult koszrétegben tűnt fel a hangya, amit két órán át követtem, miközben kommentáltam az eseményeket. Sajnos, nem sokkal ezután elvesztettem a felvételt, amit szörnyű veszteségként éltem meg. Úgy éreztem, egy remekművet vesztettem el.

Mi lett volna a koncepció  a mestermű mögött?

Az ötlet az volt, hogy az erdőben fellelhető halott állatokról készítek egy sorozatot. A kamerát sokszor magam felé fordítottam és nevem is volt: Dr. Kilincs. 

Szóval, halott állatokat kerestem az erdőben, találtam is egy gyíkot. Megszagoltam, halszaga volt. 

Aztán találtam egy döglött békát, de amikor közel hajoltam hozzá, elugrott előlem, ami halott békától szép teljesítmény, ezek szerint nagyon is élt. Én viszont meglepetésemben sikoltottam egy nagyot. Majd üldözőbe vettem, és ami ezután történt, azt hívják a filmekben fokozódó feszültségnek. A többiek azt se tudták, hol vagyok, hallottam, ahogy a nevemet kiáltozzák.

Nem csak egy hangya köti le A megoldások könyve főszereplőjének kissé szerteágazó figyelmét, de Sting is, a legendás zenész, akit sikerül valahogy belerángatnia a filmjébe. Gondolom, önnek, aki a zeneipar legnagyobb sztárjainak készített videókat, megvolt Sting száma…

Stinggel korábban nem dolgoztam, de ismertem egy producert, aki a barátja volt, rajta keresztül értük el. És Sting nyitott volt mindenre. Elküldtem neki a dalt, amit elő kellett adnia, egy minimalista szerzeményt: nem kevés fantázia kell ahhoz, hogy valaki csupán ennyiből el tudja képzelni a végeredményt, hogy mi lesz belőle zenekari kísérettel, de Stingnek nem okozott gondot a dolog.

Dolgozott Björkkel, készített videókat a Daft Punknak, a White Stripes-nak, a Chemical Brothers-nek, Kylie Minogue-nak, de a Rolling Stones-nak és Paul McCartney-nak is. Björk jobban bevonódik a munkafolyamatba, mint például McCartney, vagy általában teljesen magára hagyják, hogy menjen a saját feje után?

Az ügyfeleknek két kategóriája van. 

Björk például rengeteg ötlettel érkezik, ráadásul ezek jó ötletek, tehát csak jól járok velük. 

Mások, például a White Stripes egyáltalán nem hoznak ötletet, ami szintén jó, mert ez esetben azt csinálhatok, amit akarok. Én mindkét helyzetben jól szoktam érezni magam.

A hollywoodi tapasztalatai azért távolról sem voltak ilyen fényesek, és most elsősorban a Zöld darázsra gondolok. Hatalmas költségvetés, nagy sztárok, álarcos szuperhősök – jelentős bukás.

Azért abban is voltak jó dolgok. Például amit a kocsival csináltam. Jó kis kaszkadőrmutatványok voltak. Jó kis kihívás volt egy szuperhősfilmbe azt a stílust átültetni, ami a szereplőimet szokta jellemezni. Nem biztos, hogy a műfaj hívei ezt várták. Azzal vigasztalódhatok, hogy a maga idejében nagy kedvencem, Tim Burton is kapott rendesen a szuperhősfilmek rajongóitól. 

Ma már úgy látom, a szabvány szuperhőstörténetek igazából fasiszta mesék, de minimum kacérkodnak a fasizmussal.

Mi lenne bennük fasiszta?

Hát, kezdjük azzal, hogy a világot a végromlás fenyegeti, de eljön egy hős, egyetlenegy mindenható alak, aki megmenti az emberiséget. Tőle, a megmentőtől függ minden és mindenki. A szuperhősök közelről nevetséges figurák. 

Nézze csak meg közelebbről, Mussolini szerintem pont úgy festett, mint egy képregényfigura, még köpenye is volt. 

A szuperhősfilmeknek az a rossz szokásuk is megvan, hogy a társadalmi problémákat végletesen leegyszerűsítve tálalják.

Ha létezik hollywoodi forgatókönyvíró, akit nem az egyszerű válaszok érdekelnek, akkor az Charlie Kaufman, akivel kétszer is dolgozott együtt. Az első filmjük a Human Nature (nálunk: Libidó – Vissza az ösztönökhöz címmel mutatták be), majd következett az Egy makulátlan elme örök ragyogása. Beszélő viszonyban vannak még? Lesz harmadik film is?

Épp most olvastam az emailjét, amit nekem írt. Rendszeresen levelezünk.

Szóval, lesz harmadik film?

Nem hiszem. Rajtam nem múlna, én szeretném, ő viszont inkább már maga rendezi meg, amit ír. Úgy látom, ezt eléggé élvezi is, és ezt nagyon is meg tudom érteni.

Hamarosan 20 éves lesz az Egy makulátlan elme örök ragyogása, amit a legjobb filmjeként szoktak emlegetni. Nemrég a film egyik producere azt nyilatkozta, hogy Jim Carrey, aki akkor még jócskán a világ egyik legnagyobb filmsztárjának számított, utálta a forgatást, mert nem azt kapta, amihez hozzászokott: egy számára kaotikusnak tűnő környezetbe került és ez elbizonytalanította. Elég kockázatos lehetett egy ekkora sztárt a komfortzónájából kimozdítani, különösen úgy, hogy ezek szerint nem szívesen mozdult ki onnan.

Jim Carrey egy zseni. Imádom a komikusi munkáit. A stand up-os kezdeteket, az imitációit. Totál absztrakt produkciók. Még egyszer mondom, egy zseni. 

Az egyik kedvenc filmem a Hantaboy, minden évben meg kell néznem egyszer. 

A Minden6ó forgatásán találkoztunk, láttam, hogyan változik vissza Jim Carreyvé a jelenetek között, nagyon megkedveltem azt az alakot, akit ott megismertem. Semmi megjátszás nem volt benne. Az a fajta fickó, aki hosszan beszél neked a testőréről, vagy a produceréről, csak saját magáról nem mond semmit. Ezért közelítettem hozzá úgy a forgatáson, ahogy. Azt akartam, hogy egy szelíd természetű, de sosem unalmas férfit játsszon. Nagyon szerettem Jim Carreyben, hogy nem játszotta meg meg magát, nem adta elő a menő sztárt.

Köztudott, hogy Jim Carrey nem minden forgatáson változott vissza Jim Carreyvé. A Jim & Andy: The Great Beyond című dokumentumfilm hitelt érdemlően bizonyítja, hogy mi történik, ha egy színészen elhatalmasodik a szerep. Az Ember a Holdon forgatását pokollá tette, hogy Carrey akkor sem bújt ki Andy Kaufman szerepéből, amikor nem volt jelenése a kamerák előtt.

Ha Jim Carrey megcsinálja ezt velem, faképnél hagyom. Szegény, Miloš Formanon (az Ember a Holdon rendezőjén) is látszott, hogy kész, nem bírja tovább. Látod, hogy teljesen ki van, amikor Jimmel kell szót értenie. Az biztos, hogy nem ez Jim Carrey legjobb oldala, de lehet, hogy épp erre volt szüksége, mert csodás alakítást nyújtott az Ember a Holdonban. Mi más módszerrel dolgoztunk. 

Mielőtt forgatni kezdtünk, Jim megkért, adjak neki házifeladatot a hétvégére, és én adtam is: arra kértem, vegyen egy jegyzetfüzetet, hívja fel a barátait és faggassa ki őket, a válaszokat pedig írja le a füzetbe. 

Azt akartam, hogy kilépjen egy kicsit magából.

Az Egy makulátlan elme… forgatásán könnyű volt kommunikálni vele?

Azt is nagyon bírtam benne, hogy nem kellett óvatos diplomáciai műveletekbe kezdeni, ha valamire meg akartam kérni. Nem kellett belekezdenem a „milyen nagyszerű vagy, de ha lehetne most egy kicsit másképp” mondókákba. Elég volt, ha odamentem hozzá és annyit mondtam, hogy szerintem ebben a jelenetben úgy nézel ki, mint egy gyilkos. Nem kellett több, Jim tökéletesen értette, mire célzok, és nem sértődött meg. Mi több, megcsinálta, amire kértem. Igaz, sokszor újra kellett venni a jeleneteit, mert ragaszkodott hozzá. Ami azért elég fárasztó. 

Ön is csinált már dokumentumfilmet, persze nem olyat mint mások: egy animációs dokut Noam Chomsky-val, a világhírű nyelvész-filozófus-aktivista-megmondóemberrel. Chomsky ismerte a munkáit, vagy teljesen nulláról kellett kezdenie a bemutatkozást?

Volt egy titkos fegyverem: Bev. Huszonöt éven át volt Chomsky titkárnője. És történetesen Bev nagy rajongója a munkáimnak. Mivel ő rendszerezte Noam Chomsky levelezését, a beérkező e-maileket, az enyémet mindig a sor elejére tette. A meghitt szó azért túlzás lenne, de mindenképpen közeli kapcsolat van köztük. Olyanok, mint egy mini család. Noam, Bev, Bev kutyája és Maurice, aki szintén tudós. Ugyanabban a kis egyetemi irodahelyiségben dolgoztak a Massachusetts Institute of Technology-n (MIT). 

Ha a saját szakterületén akarsz okoskodni, egy kíméletlen tudóssal fogsz találkozni, ezzel nem is igen próbálkoztam. 

Művészként viszonyultam hozzá, és mint művésszel, nagy tisztelettel bánt velem. Elégedett volt a filmmel is. Nem szokott dokumentumfilmeket nézni, de erre elhozta a családját is. Lerajzoltam a feleségével is, aki meghalt. Tele volt érzelmekkel, amikor róla beszéltünk. Sokkal érzelmesebb ember, mint amilyennek mutatja magát.

A bullet time technika a Mátrix akciójelenetei révén híresült el, de mintha bántotta volna, hogy mindenki a Mátrixot ünnepli az újításért, miközben ön már korábban kísérletezett ezzel a technikával.

Joel Silver, a Mátrix producere egyszer felhívott, hogy dolgozzunk együtt, aztán nem lett a dologból semmi. Azt azért még elmondta Silver, hogy épp most nyúljuk el, amit kitaláltál. Engem is meggyanúsítottak egyszer, egy francia fickó, hogy elloptam az ő találmányát. Nem loptam el, de hát így megy ez. 

És igen, frusztrált egy kicsit a Mátrix, hogy mennyi pénzből csinálták, és hogy mekkora siker lett, ugyanakkor volt bennem öröm is, úgyhogy már nem bánt.

Olvastam egy kritikát, a szerző A megoldások könyve főszereplőjében felismerni vélte Truffaut híres filmje, az Amerikai éjszaka kissé idegesítő, neurotikus szereplőjét, akit Jean-Pierre Léaud alakított. Ön is látja a hasonlóságot?

Nem szeretem az Amerikai éjszakát és nem nagyon szeretem Jean-Pierre Léaud-t. Ha az Amerikai éjszakával példálóznak nekem, mindig azt mondom, ne már; ha a filmkészítésről szóló filmre vágynak, ott van Tom DiCillo filmje, a Living in Oblivion (nálunk Csapnivaló címmel vetítették). Ez tényleg egy őszinte film a filmkészítésről. 

Nem olyan régen néztem újra, írtam is gyorsan Steve Busceminek, a Living in Oblivion főszereplőjének, hogy mennyire szuper ez a film. 

Régről ismerem, egyszer terveztünk egy közös filmet. Szóval, írtam neki, és rögtön válaszolt is. A Living in Oblivion minden túlzás nélkül egy csodálatos film. És ha érdekli, hogyan készülnek a filmek, ebből megtudhatja. Tiszta vidámpark az egész, a filmkészítés vidámparkja.  Mintha csak nekem és azoknak a haverjaimnak készült volna, akikkel együtt videójátékoztam régebben. Persze a Négyszáz csapás remekmű, a gyerek Jean-Pierre Léud-val, de a felnőtt Jean Pierre Léud-t színészként sosem szerettem.

Nyitókép: Frederick M. Brown/Getty Images