Nindzsakormányunk már van, de kik voltak a nindzsák, és hogyan hódították meg a világot?

Múlt szombaton tartotta a Fidesz 30. tisztújító kongresszusát. A kormánypárt küldöttei az egyedüli jelöltet, Orbán Viktort választották ismét pártelnökké, és a korábbi alelnökök is a helyükön maradtak. Orbán Viktor beszédében azt ígérte, hogy Magyarországot gazdaggá, erőssé és zölddé teszik, de ahhoz, hogy elérhessék céljaikat, „nindzsakormányra” van szükség.

A Fidesz újraválasztott elnöke szó szerint a következőket mondta beszédében:

A mi kormányunk nindzsakormány. Mi úgy tervezzük, hogy a bevetés után nem mi, hanem az ellenség marad a földön, mi pedig épen és egészségesen visszatérünk a bázisra. Micsoda különbség! Persze egy nindzsakormánynak bátornak és akcióképesnek kell lennie, nem szabad visszariadnia a váratlan húzásoktól sem, és tudnia kell, hogy az ellenfél túlerejével szemben csak fegyelmezett akciók és pontos műveletek hozhatnak sikert. A dobócsillagot jókor, jó helyre kell hajítani. Nincs második esély.

Az, hogy a nindzsakormányt Orbán Viktor szövegírói hasonlóan széles körben bevethető buzzwordnek szánják, mint például 2014 körül a rezsidémont, abból is gyanítható, hogy a miniszterelnök Facebook-oldalán külön kis videót szenteltek neki, majd a hivatalos kormányfői TikTokon AI-generált képek segítségével be is mutatták a nindzsakormányt:

A leginkább talán az Assassin's Creed videójáték-sorozat karaktereire emlékeztető kormánytagok láttán és szinte hallva a miniszterelnök dobócsillagjának suhanását, bizonyára sokakban felmerül a kérdés, hogy valójában kik is azok a nindzsák, akik, úgy tűnik, mostanra felváltották a kormányzati kommunikáció szótárában a dakota indiánokat és utcai harcosokat? 

A válasz nem egyszerű. A nindzsa, a középkori, kora újkori japán egyik fegyverese egyfelől történelmi valóság, másfelől a japán mozifilmekből kinőtt világhódító popkulturális termék. A kétféle nindzsaalak pedig nagyon sok mindenben különbözik.

A tömegkultúra közkedvelt bérgyilkosa

A nindzsa mint popkult figura Magyarországon is jól ismert, aligha van olyan tévénéző, moziba járó, gyerekeinek játékot vásárló ember ebben az országban, aki ne találkozott volna már nindzsával. A magyar átlagember először a hatvanas-hetvenes években láthatott mozivásznon nindzsát a hazai filmszínházakba nagy ritkán eljutó japán szamurájfilmeknek köszönhetően. Ezekben a történelmi hűségre valamelyest azért törekvő drámákban lehetett látni néha-néha furcsa fegyvereseket, akik az éj leple alatt lopakodva hajtottak végre rájuk bízott feladatokat, főképp gyilkosságokat.

Az első itthon bemutatott nagy film, amiben a történet szempontjából lényeges szerepet játszottak nindzsák, Kuroszava Akira nagyszabású, háromórás történelmi tablója, az Árnyéklovas volt. A Magyarországra 1982-ben, két évvel a japán premier után behozott alkotásban két hadúr – Oda Nobunaga és Tokugava Iejaszu – küld egy ellenlábasukra három kissé szedett-vetett figurát, hogy kémkedjenek. A Kuroszava filmjében meglehetősen realistán ábrázolt kémek tulajdonképp nindzsák voltak, akikre 183 ezer magyar néző csodálkozhatott rá.

A második, itthon 1983-ban mozikba került, már kifejezetten nindzsás japán film, Szuzuki Norifumi Öld meg a sógunt!című kétórás alkotása volt. Ez a kalandfilm már kevéssé ragaszkodott a történelmi tényekhez, a készítők inkább a harci jelenetek látványosságára, a meseszerű elemekre helyezték a hangsúlyt, a nindzsák már-már emberfeletti képességekkel bírtak. Trükkös harci módszereik, különleges fegyvereik a magyar nézőket is lenyűgözték.

Nagyjából ez utóbbi film volt, ami után átszakadt a gát. A világ filmgyártása ekkor figyelt fel a japán mozgóképművészet különleges figurájára, és kezdte futószalagon gyártani a nindzsás filmeket. A nyolcvanas évek meghatározó mozis, majd képmagnós műfaja lett a nindzsafilm, legalábbis ami a B- vagy inkább ZS-kategóriás akciófilmeket illeti. Az Egyesült Államok, Kína, Tajvan, Hong Kong, Dél-Korea, a Fülöp-szigetek élen jártak a nindzsafilmek futószalagon való készítésében, de Ausztrália, Németország és Törökország is letett az asztalra néhányat.

A magyar mozikban nagy sikerrel vetítették az amerikai gyártású nindzsafilm-trilógia első darabját, a Nindzsa színre lép című alkotást. A filmben az olasz Franco Nero a jó oldalon harcoló fehér, míg a japán Koszugi Sóicsi (angolszász művésznevén: Sho Kosugi) az elvetemült fekete nindzsát játszotta. A magyarok ebben filmben már a huszadik században tevékenykedő nindzsákat láthattak, egzotikus eszközarzenállal: háton hordott, rövid pengéjű karddal, nuncsakuval, dobócsillaggal (suriken), mászókarmokkal, füstbombával, miegymással. 

Egyébként ha lehet egy valakihez kötni a nindzsaőrület világra szabadulását, akkor az az idén 75 éves Sho Kosugi. A japán karatebajnok 19 éves korában költözött Los Angelesbe, ahol miközben közgazdaságból diplomázott a Kaliforniai Állami Egyetemen, folyamatosan bővítette küzdősportos ismereteit, különféle stílusokban edzett és tanított. A nyolcvanas években forgatott filmjei sikerét látva írtak neki sztárszerepet A mester című tévésorozatba, ami az idősödő nindzsamestert játszó Lee Van Cleef főszereplésével amerikai tévénézők millióival ismertette meg a kortárs nindzsákat.

Nem túlzás, a nindzsák a nyolcvanas években már ott lopakodtak mindenütt. A magyar trafikokban nindzsás posztereket, kártyanaptárakat, kis képecskéket árultak, és a könyvkiadás is felfedezte a műfajt: már 1981-ben megjelent Wade Barker Ninja mester című ponyvatrilógiája, míg pár évvel később Gy. Horváth László Nindzsák című ismeretterjesztő könyve a tényekből kiindulva vizsgálta a nindzsák történelmét. 

A nyolcvanas-kilencvenes évek neves magyar ponyvaírója, Tótisz András is belekóstolt A nindzsaörökség című 1990-es regényével a témába, ami után kontrasztként Stephen Turnbull brit történész, Japán-szakértő Nindzsa című, a témában máig az egyik leghitelesebbnek tartott szakkönyvét vehették le 1992-ben a könyvesboltok polcairól a magyarok. A mozikon kívül a lelkesen csereberélt videófilmek hangalámondásos kalózkópiáit nyúzták a képmagnók, a legendás VICO kínálatában pedig a szamuráj- és nindzsafilmek alkották az egyik legnépszerűbb szekciót.

Mindeközben Magyarországra is begyűrűzött a nindzsucu, a nindzsák máig vitatott autentikusságú harcművészete, amiről minálunk elsősorban Szabó Pál Ninja - Történet - Alaptechnikák - Eszközök című kiadványából tudhattak meg egyet s mást a téma iránt érdeklődők. A régebb óta működő hazai dzsúdó, karate, kung-fu, tekvondó küzdősportklubok mellett megjelentek a magyar „nindzsaiskolák”, a gyerekek az iskolai farsangokon nindzsajelmezbe öltöztek, a pedellusok és napközis tanárok rekordszámú házibarkács nuncsakut és dobócsillagot koboztak el a diákoktól.

A kilencvenes, majd kétezres években aztán már végképp nem volt, ami megálljt parancsolhatott volna a nindzsáknak. A Tini Nindzsa Teknőcök pizzát zabáló rajzfilmes mutánsaitól kezdve számítógépes játékok generációin keresztül, a cuki Pucca plüssfigurákon, narutós ágyneműhuzaton át a Ninjago legókészletekig elfoglalták a gyerekszobákat a japán történelem, vagyis inkább a kalandfilmek híres-hírhedt maszkos alakjai.

Az igazi nindzsák ezzel szemben…

A mára kommersz popkulturális termékké vált nindzsákról kevés tökéletesen hiteles történelmi forrás áll rendelkezésre. A japán történetírásban, mítoszokban, legendákban a szerepük kevéssé tárgyalt, sokszor kiszínezett vagy éppen elnagyolt. Annyit azért lehet tudni, hogy a nindzsák elődei nagyjából a 12. században jelennek meg először a középkori Japán fennmaradt dokumentumaiban, képzőművészeti alkotásaiban. A nindzsa (az 1970-es években kreált japán kifejezés jelentése: „aki láthatatlan”), vagy ahogy a XX. század előtt nevezték, a sinobi („aki lopakodik”) afféle álcázott ügynök, kém, felbérelhető zsoldos, gerillaharcos volt, aki Stephen Turnbull történészi munkái szerint is meglehetősen távol állt a nindzsafilmek fekete (vagy vörös, fehér, szürke stb) kezeslábasba bújt, egész fejet betakaró maszkot viselő, villogó szemű, speciális keleti harcművészetet űző, sokszor természetfeletti képességekkel felruházott, bámulatos fegyver- és eszköztárral bíró szereplőitől.

A nindzsák sokszor szamurájcsaládokból kerültek ki, a valami okból becsületüket vesztett harcosok keresték így kenyerüket. Az alacsony társadalmi státuszú, katonai rang nélküli nindzsák gyakran szegődtek hűbérurak szolgálatába, 

akik olyan taktikai feladatokkal bízták meg őket, amiket a szigorú erkölcsi kódex, a busidó alapján élő és harcoló szamurájok méltóságukon alulinak tartottak. Ilyen taktikai feladatok voltak elsősorban a hírszerzés és kémkedés, szabotázsakciók végrehajtása, csapdák állítása, az ellenséges hadurak és szolgálóik tőrbe csalása, esetenként orgyilkosság is. 

Ha a korszak nagy harcosaival, a szamurájokkal állítjuk szembe őket, akkor rendkívül kontrasztos képet látunk: a nindzsa egyszerű, a parasztokéhoz hasonlatos praktikus öltözéke gyors rejtőzködést lehetővé tevő sötét színű darabokból állt, fő fegyverei egyszerű, gyakran földműves eszközökből átalakított szúró-vágó eszközök voltak, illetve orgyilkos megbízásokhoz különféle mérgeket is hordott magánál. Felszerelése kifejezetten szegényesnek mondható egy csatába induló szamuráj díszes páncélzatához és a kor kovácsmesterségének csúcsát jelentő, míves kardkészletéhez képest.

Ami az akciófilmek – és Orbán Viktor – nindzsáinak legendás dobócsillagait, a surikeneket illeti, azok elsősorban a szamurájok által használt dobófegyverek voltak. Kezdetben hosszúkás, tőr formájú, hegyes tüskéket vetettek harcban ellenfeleikre, majd később négyágú, pontosabb, hatékonyabb verzióik terjedtek el. A csillag formájú, lapos suriken (ami valahogy mindig az ellenfél homloka közepébe áll bele gyilkos pontossággal) leginkább csak a filmipar szerint számított széles körben elterjedt nindzsafegyvernek.

Hasonlóképp kétes eredetűnek számít az akciófilmekben látható rövid, egyenes pengéjű kard, a nindzsató, amit a hátukra kötözve hordanak a mozik nindzsái. Ilyen eredeti kardot egyetlen japán múzeumban sem őriznek, és nincs is rá semmiféle bizonyíték, hogy a XX. század előtti korokban hordtak volna ilyesmit a háztetőkön osonó, árnyékban bujkáló harcosok. 

A XX. század második felében elszaporodott, turistavonzó nindzsamúzeumokban persze akad bőven „hiteles replika”, ezek feltűnése után jelentek meg a filmekben is a hátuk mögül kardot rántó kortárs nindzsák. Valójában az a valószínűbb, hogy amennyiben hordtak is a középkori nindzsák valamiféle kardot, az a ruházatban jobban elrejthető, rövid szamurájtőr, a vakizasi lehetett. Ezek után talán már mondani sem kell, hogy a filmek leglátványosabb harci jeleneteiben feltűnő nuncsaku szintén nem tipikus nindzsafegyver, és az 1980-as évek óta a nindzsák harcművészeteként propagált nindzsucu is nagyrészt kitaláció, aminek csupán néhány eleme gyökerezik a középkori japán küzdőtechnikákban.

A nindzsák legaktívabb időszaka a 15. századra, a zűrzavaros Szengoku korszakra tehető, amikor az ellenlábas klánok magánhadseregei közt rendszeresek voltak az összecsapások és az egymás életére törő, eszközökben nem igazán válogató hadurak gyakran vették igénybe a „bérgyilkos céhek” szolgáltatásait is. A 17-18. századra aztán a Tokugava-sógunátus tartós békét és egységet hozott Japánra, és ezzel a nindzsák is kikoptak a történelemből. Hosszú időre feledésbe merült katonai, harci módszereikről, filozófiájukról ekkoriban keletkezett iratokból lehet többet megtudni.

A 19. században, a Meidzsi-restauráció idején már jószerével csak népmesékben és népszerű mondákban léteztek a nindzsák mint a japán folklór misztikus alakjai, akik olyan természetfeletti képességekkel is bírtak, mint a láthatatlanná válás, a természet erőinek uralása vagy a vízen járás. Alakjukat a huszadik században a japán filmgyártás élesztette ujjá, már a némafilmek korában, az 1910-20-as években is megjelentek a filmvásznon, a zárt, belpiacos japán közönség előtt. A nindzsamítosz jóval a II. világháború után, a japán filmipart felfedező nemzetközi filmgyártásnak köszönhetően hagyta el végleg a szigetországot, és vált a fentebb már tárgyalt kommersz termékké.

Nyitókép: Sho Kosugi nindzsaszerepre készül egy filmforgatás előtt – Fotó: Bill Nation/Sygma via Getty Images