Palotai Zsolt: Itt az kell, hogy haverkodj mindenkivel, aztán jól hátba b*sznak, amikor elfordulsz
2023. november 14. 6:01
A magyar elektronikus zene legendás alakjával, DJ Palotaival beszélgettünk karriermélypontokról, politikusokról, akiket elzavarna, fiatalokról, akik azt sem tudják, hogy ki ő, az új zenékről, amik között alig találni jókat, valamint új DJ-kről, akik csak felvillantanak számokat. És az idei év legnagyobb bulijáról, amikor a Depeche Mode tagjai is lementek a rakpartra meghallgatni, amit Palotai Zsolt játszik.
Egy interjúban azt mondtad, hogy a zenéből lehet a legpontosabban megérteni a kort. Most mit mond el a világról?
Hogy mi van most? Erre én azt mondom, hogy nézze meg mindenki a Woodstock 99-et. Most visszanézni döbbenetes volt. 1999-ben volt, 30 évvel az első után, ahol a zene mögött az üzenet a szeretet, béke, egység volt. Mi lett 30 évre rá, milyen zene volt, és mi volt mögötte az üzenet? Düh, rombolás. Döbbenet volt látni, hogy a közönség mennyire brutális volt.
Az utolsó koncertet a Red Hot Chili Peppers adta. Akkor már nagyon elege volt a közönségnek, mert egyre szarabb volt a helyzet. Nem volt víz, vagy szennyezett volt, minden bajuk volt már nekik. Azt találták ki, hogy az utolsó zene az Under the Bridge legyen, és akkor kiosztanak tízezer gyertyát, hogy az milyen szép lesz. Tényleg szépen nézett ki, de egyszer csak láttad, hogy hopp, ott is tűz lobbant, hopp, ott is tűz lobbant.
Akkor visszahívták a zenekart, hogy csináljanak valamit a közönséggel, mert nem tudják, hogy mi fog történni. Úgyhogy visszamentek a színpadra, és ráadásként eljátszották Jimmy Hendrixtől a Fire-t. Na, ott aztán teljesen elszabadult a pokol. Fölégették az egész fesztivált, összetörtek mindent, és mutatták másnap, hogy hogyan néz ki a fesztiválhelyszín. Gyakorlatilag elpusztítottak mindent.
Ez '99-ben volt, rá két évre ledőltek a tornyok. Azt kell mondjam, hogy azóta lassan sikerül elpusztítanunk a civilizációnkat is. És látva, ami most van akár az orosz-ukrán háborúban, de főleg most Izraelben, ez a brutalitás tényleg felfoghatatlan. Nem legyőzni akarják az ellenfelet, hanem elpusztítani. És a zene 1999-ben pontosan megmutatta, hogy mi következik.
És most mit mutat?
Most? Talán, hogy nincs jövő. Volt egy kimutatás, hogy mi a legnagyobb különbség a 2000-es évek zenéi meg a mostaniak között. Hát kérlek szépen, az, hogy
ma sokkal szomorúbbak a zenék. Nincs jövő. Ezt érzed.
Az ember azért ember, mert van együttműködés, de itt már semmilyen együttműködés nincs, csak a pusztítás és a düh. Mintha csak a rajongás lenne, vagy a gyűlölet. Pedig a szeretet sokkal erősebb.
Tavaly azt nyilatkoztad, hogy Magyarországon olyan a hangulat, mint 1989 előtt volt.
Egy kicsit rosszabb.
Miért rosszabb?
Én mindig azt gondoltam, hogy az én életemben három dolog sose fog megváltozni, a rendszer meg az oroszok és az időjárás. Amikor kérdezik, hogy mit csináltunk '89 előtt, akkor azt szoktam mondani, hogy vártuk, hogy teljen az idő. Mintha most is ezt érezném.
A különbség annyi, hogy akkor annak ellenére, hogy azt gondoltam, sose fog ez megváltozni, mindig egy kicsit jobb volt, tehát mentünk ki belőle. Most még mindig megyünk befelé, és nem a végét nem látjuk, hanem szinte semmit, tehát még a fényt sem az alagút végén. Akkor mindig egy kicsit jobb volt, most meg mindig egy kicsit még szarabb.
Semmi remény, hogy valaha jobb lesz?
Hát figyelj, ha röviden kérdezik, hogy mit gondolok erről, ami most itt van, akkor azt szoktam mondani, hogy Horthy, Rákosi, Kádár, Orbán. Az utolsó az előző háromnak a keveréke. Egy kérdésem maradt: mi lesz Orbán után?
Jön az ellenzék?
Nincs itt komolyan vehető ellenzék. Én már régóta azt gondolom, hogy itt csak annak lenne esélye, aki vagy ami kívülről jön. Tehát nem pártokból, hanem valahonnan a civil világból.
Igazából én a föld színéről is elzavarnám az összes politikust. Azt gondolják, hogy ők a társadalom csúcsa, aztán kiderül, hogy a legalja. Ráadásul a hatalom mindig deformálja a személyiséget.
Békén kéne hagyni az embereket. Engem, amikor először jöttek a fiúk, nem legelőször, hanem amikor visszajöttek, akkor az zavart a legjobban, hogy megmondják, hogyan gondolkozz, mit csinálj, hogyan csináld. Ezt 1989 után soha nem éreztem, csak náluk. Mindent meg akarnak mondani, hogy mit, hogyan csinálj, mit gondolj. Nem hagyják békén az embereket, és elfoglalnak mindent, ami más. Talán nem véletlen, hogy én már hat éve nem játszom semmilyen Sziget-rendezvényen, sőt szinte semmilyen fesztiválon. Be sem tudok kerülni.
Már a Petőfi rádióba se.
Hát látom, hogy most már senki sem.
Ha hívtak volna, mentél volna?
Amikor az Izil (Borcsik Attila) lett a főszerkesztő, engem is felkértek, hogy pályázzak, lehettem volna a főszerkesztő, de én az irodai munkára alkalmatlan vagyok, úgyhogy nem is pályáztam. De az Izilék elég jó munkát végeztek, főleg a magyar zenekarokkal kapcsolatban. Nekem is volt ott heti egy műsorom, aztán ez lecsökkent havi egyre, ebből lett a nulla.
Nem gondoltad úgy, hogy könnyebb lenne az életed, és mehetnél ezekre a helyekre, ha befognád a szád?
Az nekem nem nagyon megy, de amióta belső emigrációban és csöndben vagyok, már mindegy is, hiszen a Tilos Rádiót mindenki hozzám köti. Ellenünk még tüntettek is, hogy keresztényellenes rádió vagyunk. Szóval igazából onnantól, hogy van Tilos Rádió, nekem sok esélyem már nincs.
De voltak ilyen furcsa dolgok. Az A38 hajó felkért egy irodalmi rendezvénysorozatra, ahol volt egy zenekar, egy irodalmár, aki felolvasott, meg egy DJ. Akkor nem nagyon néztem utána, hogy mi is ez, aztán kiderült, hogy a PIM (Petőfi Irodalmi Múzeum) szervezte – akkoriban kezdtek nyomulni ott a fiúk –, és egyből rám is szóltak a túloldalról, hogy mit keresek én egy PIM-es rendezvényen. Mondtam, hogy nem a múzeum keresett meg, hiszen ők engem biztos hogy nem kértek volna föl, hanem a hajótól kaptak.
Az első rendezvény végén, amikor jöttem le a színpadról, jött velem szembe Bognár Attila (az A38 alapító vezetője), mellette Demeter Szilárd (a PIM igazgatója), és Attila elkezdett lelkendezni, hogy „bazdmeg Zsolt, ez a világszínvonal, abba ne hagyjátok”. Hazajöttem, és várt egy e-mail, hogy „köszönjük a közreműködést, a továbbiakban nem számítunk Önre”.
Visszaírtam nekik, hogy miért, és akkor azt írták, hogy „jaj, hát félreértés, így meg úgy”, és végül hagyták, hogy legalább a nyarat végigcsináljam. A szezon végén mindenki úgy búcsúzott el, hogy akkor találkozunk szeptemberben. Majd jött a szeptember, ez még a covid előtt volt, és újra jött egy email, hogy köszönjük szépen, továbbra is reméljük, hogy együtt tudunk majd működni, így meg úgy meg amúgy. Soha többet nem hívtak semmilyen rendezvényre.
Dicsérték, ami csináltál, aztán mégsem akartak?
Ez az, ami nagyon idegesít engem: itt halálos bűn, ha megmondod valakinek, hogy valami bajod van vele. Mert itt az kell, hogy haverkodj mindenkivel, aztán jól hátba basznak, amikor elfordulsz.
Volt például egy hely, egy kocsma, de vannak DJ-k is, ahol talán háromszor-négyszer játszottam. Oda is úgy kerültem be, hogy ha valakinek születésnapja volt, akkor engem kértek játszani a születésnaposok. A tulaj mindig odajött a buli után, hogy „juj, ez mennyire hiányzik innen, pont idevaló”, de aztán soha nem hívott.
És egyszer, amikor a covid alatt volt valakinek a születésnapja, és oda akarta szervezni, mondta, hogy megvan a dátum, minden le is van beszélve. Aztán pár nap múlva felhívott, hogy „amikor megmondtam, hogy te játszanál, lemondták az egész bulit”. Kiderült, hogy a tulaj úgy van vele, hogy „a Palotai oké”, de neki nem tetszik, amit csinál. Ez is rendben van, de akkor ne jöjjön oda veregetni a vállamat minden buli után, hogy „ez milyen jó”.
És ez így megy az egész országban. Szóval tudom, hogy nekem sok bajom van abból, hogy megmondom amit gondolok.
Most mennyit tudsz játszani? Több interjúban elmondtad, hogy már a covid előtt is egyre kevesebb volt a fellépés.
Nekem kilenc éve – amikor elment a lányunk Kanadába – elég nehéz dolgom van. Abban az évben még volt Rewind a Corvintetőn, és egy év alatt a közönség lement 600-ról 300-ra.
Egyszerűen kivándorolt külföldre a közönségünk fele.
Aztán a Corvintető is megszűnt, és megszűnt a Rewind is. Onnantól, hogy egyedül maradtam (se Zeek Peti, se Cadik Palkó), és nincs saját bulim, baromi nehéz, mert a bulik nagy része úgy szerveződik, hogy én elhívlak téged, és te elhívsz engem. Aztán már alig marad hely játszani, ahol meg lehetne, ott egyszerűen esélyem sincs. Toldi mozi? Életemben nem hívtak oda. Turbinába sem hívtak soha.
Az idei nyár milyen volt?
Elszórt események adódtak. Viszont júliusban, amikor megnyitották a rakpartot, és először játszottam ott, az brutális volt. Olyan volt, mint 10-15 évvel ezelőtt. Ráadásul másnap volt a Depeche Mode-koncert, és mint később elmesélték, ők ott laktak fönt a szállóban, és lejöttek. Pont akkor érkeztek, amikor három Depeche Mode-számot játszottam le, az emberek pedig teljesen megőrültek.
Mindenféle zene volt, de mégis olyan hangulat lett, ami nagyon ritka. Teljesen felszabadult mindenki, unikális buli volt. Ebben az évben nekem az volt a legjobb bulim, elementáris volt. Hat órát kellett volna játszanom, de tízkor az mondták, hogy „na, lécci, éjfél”. És annak ellenére, hogy nyolc órán át játszottam, nem lettem fáradt.
A hely miatt lehetett?
A hely miatt is, meg mert nagyon spontán volt. Nem volt nagyon meghirdetve, de amerre elláttál, emberek voltak. Mondták utána, hogy másnap jöttek le az emberek a rakpartra, és kérdezték, hogy „itt játszott tegnap a Palotai?”. És ennek a bulinak a hatására a következő pár napon is sokan voltak ott.
Akkor nem lehet, hogy mégis lenne közönséged, csak össze kell hozni őket egy helyre?
Egyrészt a fiatalok azt sem tudják, hogy ki vagyok. A rakparton sem fiatalok voltak, hanem idősebbek, ők pedig gyerek mellett egy hónapban egy bulira tudnak eljönni. De egy-egy ilyen alkalomra még összejönnek. Ott volt az A38 hajón például az EZ Rollers, ez volt idén az egyetlen bulijuk, amire elfogytak a jegyek. Az öregek, akik itthon ragadtak, még összejönnek, ha van egy ilyen buli.
A fiatalokat már nem tudod megszólítani? Egy interjúban elmesélted, hogy az egyik barátod közölte veled, hogy nemcsak ti voltatok jók, hanem a közönség is. A mostani annyira más lett?
Akkor a jelszó az volt, hogy mutass valami újat, ami még nem volt. Most a jelszó az, hogy lehetőleg ugyanaz legyen mindig.
Én azt szeretem, ha több órán át tudok játszani, hogy sokféle zenét mutathassak. Egy óra nekem kevés, éppen belemelegednék, amikor vége van. Az új generációs DJ-k pedig negyven percet játszanak, és azalatt hallasz 80 zenéből 20-30 másodperceket. Azt mondják, hogy ez azért van, mert nem azért jönnek az emberek, hogy meghallgassanak egy zenét, hanem elég csak felidézni. Mert úgyis egész nap ezt hallgatják, és nekik az a húsz másodperc bőven elég. Nagyon gyorsan kell játszani, és gyorsan vége is van, mert megunják az emberek.
Közben meg teljesen egysíkú minden, minden zene hasonló vagy ugyanolyan. Még a bulikon is, ha egy-egy előadót hallgatsz, ahol elkezdi, ott is fejezi be. Tehát mintha egy zenét játszana egy órán keresztül, nincsenek hullámhegyek és -völgyek.
Régebben egy zenei producer, ha csinált egy zenét, akkor még egy olyat nem készített, mert már csinált olyat. Most pedig addig klónozzák a zenéket, amíg csak lehet.
Undergroundban nincsenek olyan DJ-k, akik izgalmasakat játszanak? Nincsenek izgalmas zenék?
De, csak nehéz megtalálni. Régen az volt, hogy lementünk egy héten egyszer a boltba, amikor jöttek az új lemezek, és mindig azt gondoltam, amikor hallgattam, hogy most már lehetne egy szar is köztük. Most két-háromszor annyi időbe telik összeszedni a zenét a heti három óra rádióműsoromra – szerda egy, szombat kettő.
Napi 8-9 órát csak azzal foglalkozom, hogy hallgatom az új zenéket, és azon imádkozom, hogy csak egy jó legyen már végre, legyen már egy, ami tetszik.
Több a zene, de kevesebbet találsz?
A gépemen van most 180 ezer zene, ötször több, mint bakeliten. Sőt van egy olyan folder, ahol olyan zenék vannak, amit majd egyszer meghallgatok, ebből van 11 ezer, és ez még csak a rádió. Bulira lejátszani valót még neccesebb találni, még úgy is, hogy gyakorlatilag én bármilyen zenét játszom.
Külföldön az olyan nagy öregek, mint Carl Cox, vagy Sven Väth hatvanévesen is csinálják a bulikat.
És van, amelyik még mindig bakeliten. Most láttam három dokumentumfilmet. Az egyik Andy Warholról, a másik (Mark) Cavendishről szólt, a harmadik pedig David Beckhamről. Ami furcsa volt, hogy mind a háromnak a pályafutásában nagyon súlyos mélypontok voltak. Meg kell tapasztald azt is, hogy lent vagy, mert így van mélysége a karriernek. De nagyon furcsa volt ezeket az embereket eltemetve látni.
Most úgy érzed, hogy te is el vagy temetve, mélyponton vagy?
Az a rakpartos buli nekem körülbelül olyan volt, mint amikor Cavendish visszajött, és négy szakaszt megnyert a Touron.
Ha nincs mélypont, akkor nem teljes az a karrier, és senki nem hitte el, hogy ők vissza tudnak jönni.
Akkor bízol benne, hogy visszatérsz?
Nem nagyon hiszem ezt, hiszen a lányomék generációja volt az utolsó, akik még láttak színpadon. Úgyhogy a fiatalok nem tudják, ki vagyok, és nincs is sok esély, hogy megtudják.
Arra sose gondoltál, hogy ha már a közönség elment külföldre, akkor te is menj utánuk? Ha Magyarországon nincs elég nagy közönséged, külföldön nem találnál?
Most hívnának Rijádba és Dubajba. De ehhez is az kell, hogy lássanak. A dubaji buli azért lenne, mert egy esküvőn játszottam, és ott volt egy indiai csaj, aki Dubajban rendezvényszervező, és teljesen kész volt. A szaúdi meg úgy, hogy a hajón, vasárnap, amikor a legkevesebb ember volt, odajött egy fiatalember, hogy ő még ilyen DJ-t nem hallott sehol, és azt mondta, hogy mindenképpen el akar vinni oda. De ehhez az kell, hogy valahol halljanak. Mivel én nem írok zenét, ezért csak akkor van esélyem, ha hallanak játszani. De ha nem vagyok sehol, akkor abból nem lesz még egy buli.
November 19-én, vasárnap, az interjú megjelenése után öt nappal érkezett a hír, hogy meghalt Palotai Zsolt. 62 éves volt. A fenti beszélgetés így sajnos a vele készült utolsó interjú lett.
Hozzászólna?
Nyitókép: Dj Palotai Zsolt. Fotó: rtl.hu / Ignácz Péter