„A pártház helyén gyorsétterem nyílt” – interjú Krusovszky Dénessel a Budapest Nagyregényről, bohémságról, irodalomról és néhány kamu füves cigiről

Rögtön a novellád legelején eltemetsz egy Vasedény szaküzletet és vele együtt a virágmintás zománclábasokban főző késő Kádár-kort. ’82-es születésű vagy, a Vasedény-boltok virágkorát a korodnál fogva nem élhetted meg.

Azért a Vasedény, mint olyan megvan a gyerekkoromból. Írás közben azon gondolkodtam, hogyan lehet valamilyen egyszerű dolgon keresztül megmutatni, hogyan változott, hogy mire használtak bizonyos helyeket a rendszerváltás idején, a hajdani Moszkva tér környékén. A tér változásait is be lehetett volna mutatni, de én valami kisebbet akartam, így ugrott be, hogy talán egy Vasedény bolt is elég, hogy világos legyen, nagyjából hányban járunk. Ez egyébként egy fiktív Vasedény bolt, de a márka és a zománclábos túlélt, itt a közelben, a Margit körúton még most is létezik egy Vasedény.

Hajdúnánáson nőttél fel, a te környékeden hogyan változtak a boltok a rendszerváltás utáni években?

Voltak vicces mellékzöngéi a rendszerváltásnak Hajdúnánáson. Általános iskolás korom elejéig a város belső részén, egy társasházban laktunk, mellettünk volt a pártház, a város legfeltűnőbb modern épülete. 

Gyerekkori emlékem, hogy jönnek-mennek a munkásőrök, mint valami biodíszlet. Az volt a mondás nekünk, gyerekeknek, hogy nem szabad rálépni a pártház előtti fűre, mert elkapnak a munkásőrök. 

Aztán kiürítették az épületet, majd a pártházból diszkontáruház lett. Már ez sem nélkülözte az iróniát, de később a pártház helyén gyorsétterem nyílt; egy Kentucky Fried Chicken Hajdúnánáson! Ezzel a helyiek végképp nem tudtak mit kezdeni, hiszen ott minden második embernek voltak csirkéi. Egy év alatt be is csődölt, de az emléke a mai napig él: ’91-ben Hajdúnánáson volt Kentucky Fried Chicken. Azóta sincs rendes gyorsétterem, ami persze nem feltétlen baj.

Fontos helyszíne a második kerületi történetednek a pesthidegkúti mozgássérült-lakótelep, írtál is róla egy riportot a Magyar Narancsba. Gyakorló újságírójaként gyakran bespájzolsz témákat, hogy ez vagy az majd milyen jó lesz regénybe, novellába, netán versbe?

Az újságírói meló elég jól jön ahhoz, hogy ötleteket szedjek föl. A lakótelep úgy jött, hogy Hidegkútra költöztünk, mint kiderült, egy sarokra a teleptől. Az első séták során szúrtam ki, mondjuk nem volt nehéz. Feltűnő jelenség, egy kis sziget szűk utcákkal a környékbeli kertes házak között. Megírtam a cikket a Narancsba, de annyira izgalmasnak tűnt a telep, hogy már akkor azt gondoltam, tök jó lenne ehhez egyszer akár szépirodalmi formában is hozzányúlni. És amikor jött a felkérés, hogy lehetne írni a kerületről, rögtön beugrott ez a hely. Annyira jellegzetes, szerintem nincs is még egy ilyen telep az egész országban. És nem is lesz már valószínűleg, mert ami jó ötletnek tűnt a hetvenes-nyolcvanas években, az ma már nem igazán felel meg a kor követelményeinek, de úgy látom, ettől még a telep jól működik.

Az újságírói működésed jó részét a hazai irodalmi élet és könyvkiadás zűrös, sőt olykor botrányos ügyeinek feltárása teszi ki, legyen szó a Libri kormányzati kézbe kerüléséről, a könyvfóliázásól vagy Demeter Szilárd NER-en belüli kultúrpolitikai tevékenységéről. Vagyis nemcsak íróként, de újságíróként is jól ismered ezt a terepet. Mi volt számodra az elmúlt évek legörömtelibb és leglelombozóbb irodalompolitikai húzása?

Számomra a legörömtelibb, hogy a külföldi irodalmi közvéleményhez elég sok magyar író eljut. Ez a folyamat persze már a kilencvenes években elkezdődött, de a mai napig is tart. Mindenféle nehezítő tényező ellenére a magyar irodalom külföldi ismertsége szerintem elég jó.

Ilyenkor Kertészt, Nádast, Esterházyt, Krasznahorkait és Dragománt szokták sorolni, az ő könyveik valóban fellelhetők a külföldi nagyvárosok nagyobb könyvesboltjaiban és antikváriumaiban. Bővült ez a kör az utóbbi időkben, vagy nagyjából ez a külföldön is ismert kortárs és majdnem kortárs keretünk?

Tovább bővült, de ez már így is egy szép lista egy úgynevezett kis irodalomtól. Amikor nemzetközi írótalálkozókon vettem részt, visszatérő élményem volt, hogy sok környékbeli országból érkező szerző szinte irigykedve beszél arról, hogy a magyar irodalom, a méretéhez képest mennyire erőteljesen van jelen a nemzetközi diskurzusban. Ez persze főleg a fordítókon múlik és szerencsére sok jó magyar fordító dolgozik a világban.  

És a rossz?

És akkor itt jön a rossz is, mert azt látom, hogy ehhez ma nem kapcsolódik semmiféle átgondolt koncepció. Amikor volt átgondolt koncepció, akkor meg pénz nem akadt. Volt anno egy fordítástámogatási iroda, amit jó szakemberek vezettek, de nagyon kevés pénzből. Ami viszont a mostani rendszerben van, az olyan, mint egy látványpékség, egy rengeteg pénzzel felduzzasztott valami, de ez nem az a látványműfaj, ahol szalagokat lehetne átvágni. Beletoltak egy csomó pénzt, de nincs távlati koncepció, és olyanok csinálják, akik nem értenek hozzá. Még a jó ötletek is kiaknázatlanok maradtak. 

És persze a fordítási biznisz mögött is ott van a politikai szándék, hogy na akkor nyomjuk a mieinket, azokat például, akik állandóan arra panaszkodtak, hogy miért mindig csak ezeket a kozmopolita szerzőket fordítják. 

De ez nem így működik, nem tudod itthonról befolyásolni, hogy egy külföldi kiadó mit akar csinálni. Most pedig ott tartunk, hogy egy éve nem írtak ki fordítástámogatási pályázatot. Ha arról beszélünk, hogy Nádas vagy Krasznahorkai esélyes a Nobel-díjra, az olyan, mint Karikó Katalin vagy Krausz Ferenc díja kapcsán a magyar oktatást dicsérni. Ilyenkor a harminc-negyven évvel ezelőtti magyar oktatást dicséred, nem a mait, híres íróink nemzetközi jelenléte is több évtized alatt épült fel. És akkor a könyvfóliázásról, vagy a Nemzeti Kulturális Alap borzalmas működéséről nem is beszéltünk.

2018-ban jelent meg az első regényed, az Akik már nem leszünk sosem. Kiadták külföldön?

A Covid előtt több fordításról is volt szó, de a pandémia miatt ezekből nem lett semmi. A kiadók a túlélésre rendezkedtek be, de most mintha kezdene oldódni a hangulat. Megint vannak érdeklődők, de ezek többéves folyamatok. A novelláskötetemet, ami az első regény előtt jelent meg, lefordították németre, jövő márciusban fog megjelenni.

Ha van olyan kategória, hogy irodalmi bestseller, akkor az Akik már nem leszünk sosem abba tartozik. Hány eladott példánynál tart?

Félévente kapom a fogyásjelentést, a legutóbbi szerint közel 30 ezer példány fogyott belőle.

Nemrég jelent meg a második regényed, a Levelek nélkül. Ilyen előzmények után nincs példányszám-parád?

Különösebben nincs. Ha azt várnám, hogy ezután minden könyvem ugyanígy teljesítsen, azzal csak frusztrálnám magam. Egyszeri kalandnak élem meg, hogy ilyen kiugróan sok fogyott az első regényből. Örülök, hogy legalább egyszer összejött, sok szerzővel ez egyszer sem történik meg, szóval én már ezzel baromi boldog vagyok. A második regényem témája és főleg a struktúrája annyira más, mint az előzőé, hogy eleve azt gondoltam, biztosan kevesebb embert fog megszólítani. Ehhez képest egész jól megy. Van, aki nagyon nem szereti, és van, aki igen, jó dolog szerintem, hogy az olvasók vitatkoznak róla. Egy könyvnek csak jót tesz, ha van körülötte egy ilyen dinamika.

Amióta a kéziratot leadtad, hány verset írtál?

Elég sokat. Már közben is írtam, de miután lezártam a kéziratot, elkapott a hév, előtört az elfojtott versírási kényszer. 

Nekem ez egy zsigeri tevékenység, kamaszkorom óta verseket írok, költőként indultam, és költőnek látom magam még most is, miközben a legtöbben ma már regényíróként ismernek. 

Sokan rá is csodálkoznak, hogy korábban verseket írtam. Miközben nekem ez a természetes. Még mindig úgy érzem, hogy alapvetően költő vagyok, aki regényeket is ír. Az otthonom még mindig a líra.

Vasedénnyel kezdtük, fejezzük be Vasedénnyel. Mielőtt a novelládban szereplő fiktív Vasedény bolt elnyerné új funkcióját és galériaként nyit meg, az üzlethelyiség vandálok, csövesek, sőt, mint írod, „rosszkor, rossz helyen megvadult, jó családból származó fiatalok” céltáblájává válik. Rólad, a decens külsőt kultiváló családos szerzőről valahogy nem az ifjúkori nagy vadulások jutnak az ember eszébe. Persze, lehet, hogy csak jól álcázod…

Azért nekem is volt kamaszkorom, meg egy elég hosszúra nyúlt fiatal felnőtt útkereső szakaszom. Elég hamar kezdtem például inni. 

Most kilenc éves a legnagyobb gyerekünk, azért megijednék, ha hozzám hasonlóan ő is elkezdene 14 évesen iszogatni vagy cigizni. 

Én például már első gimiben cigiztem, nem is nagyon csináltam belőle titkot, de persze más volt akkor az érzékenység. A szüleim nem örültek ennek különösebben, egyikük sem dohányzik, de nem is tiltották meg. És ha bementem a haverjaimmal a boltba, simán kiszolgáltak piával és cigivel. A kocsmában sem volt kérdés sosem. Ez volt a kilencvenes évek gyakorlata. Ezen belül az én esetem nem számított különösebben kirívónak. Elég sokat is ittam, ez volt a vidéki középiskolások erőfitogtatása, hogy ki mennyit bír.

Te hol szerepeltél ebben a sorrendben?

Eléggé elől. Jól bírtam, szerettem is. Ez az egyetemen is megmaradt, és az egyetem utáni egy-két év is erről szólt, eléggé rajta voltam a piázáson, de mostanra azért ez sokat finomodott. A család miatt is, de amúgy is. Szerencsére nem vagyok függő alkat, de voltak barátaim, akik ezt sokkal nehezebben gyűrték le. Ha belegondolok, vidéki kamaszként és budapesti egyetemistaként is elég erősen része volt az életemnek az alkohol. A könnyű drogok akkor jöttek be, amikor középiskolások voltunk, a füvezés gimiben nagyon divatos dolognak tűnt. 

Szerintem az ekkoriban vásárolt füves cigik 70 százaléka teljesen kamu volt, közönséges útszéli gaz lehetett bennük. Persze elszívtunk mindent, és úgy éreztük, mert úgy akartuk érezni, hogy van hatása. Szóval, megvolt bennem is a lázadó kamasz, annak a kisvárosi verzióját alakítottam. 

A bohémség, ez az egész bohém mitológia nagyon is izgatott, de Hajdúnánáson azért nehéz volt igazán bohémnak lenni. Nagyjából kimerült abban, hogy péntekenként berúgtál, mint az állat a helyi kocsmában.

Nyitókép: Nagy Attila Károly / rtl.hu