„A közéleti énem is eltűnt” – interjú Grecsó Krisztiánnal a betegségéről, egy drámai borotválkozásról és a Budapest Nagyregényről

A nagy operaénekes, Gregor József szelleme kísért a novelládban. Mi volt előbb? Az ötlet, hogy kezdj valamit Gregor alakjával, vagy a felkérés, hogy a XVII. kerületről írj novellát?

Kapóra jött a kerület híres szülötte. Bárhová megyek, a hiúságom vezérelte kíváncsiság és az írói egóm miatt mindig megnézem, hogy kik születtek ott, milyen művészeket adott a világnak az adott terület. Most is ez volt az első dolgom. 

Gregor József gyerekkori története pedig egészen megkapó, és szinte egyidős a kerülettel. 

Az történt ugyanis, és ez valamelyest benne is van a novellában, hogy ’56-ban a kántor is disszidált a kerületből. És ebben a kántortalanságban egy gyerek látja el a kántori feladatokat, akinek döbbenetesen jó hangja van. Gregor Józsefnek hívják ezt a fiút. Ez nekem nagyon tetszett. Amit ehhez hozzátettem, például egy nevelt lány alakját, az persze már mind fikció.

A főhős, egy tanárember, akinek – fiktív szál! – köze lesz a Gregor-örökséghez, feleleveníti, hogy akkor szeretett bele a kerületbe, amikor meglátta „az egykori falvakat, Rákoshegyet, Rákosligetet, Rákoscsabát meg Rákoskeresztúrt”. A kerületnek ez a falusi múltja mennyiben hasonlít a te sokszor megírt falusi múltadhoz?

Nemcsak a saját falumra, de a feleségem falujára is van rálátásom, párhuzamosan nézem a kettőt. Az egyik egy borsodi falu, ami annyira közel van Miskolchoz, hogy kertváros lett belőle. Ezáltal persze fejlődik, de közben elveszti a tradícióit. Emellett láthatsz egy másik sorsot, amilyen az én szülőfalumé is, ahol nincs a közelben nagyváros, ezért megőrződnek a népi tradíciók. 

Ott nem tudsz kiülni a kertbe grillezgetni, mert megesznek a legyek, itt tehén, ott tehén, faluhelyen nem grillezgetünk, vagy ha mégis, akkor utána bevonulsz, és ott eszed meg. 

Az a szívszorító, hogy ha nem az történik, mint ami a XVII. kerülettel, hogy kertváros lesz belőle, akkor a roppant szegénység a másik útvonal. Nyilván vannak őrségi vagy a Káli-medencében lévő falvak, amelyek nem ezt a sorsot mutatják, és szokás is kommunikálni, hogy ez a magyar vidék, de ez csak egy fikció. Annyira kicsi ez a rész, hogy gyakorlatilag nem létezik.

Vállaltan nem XVII. kerületiként, hanem külső szemlélőként írtad meg a történetet…

Már 4-5 éve éltem Békéscsabán, amikor először hallottam tót beszédet. Hol máshol, mint a kocsmában. Ahhoz ugyanis nagyon helyi arcnak kell lenni, hogy meg merjenek szólalni előtted. A kisebbségi létben a nyelv nemcsak az identitás része, hanem kijelöli a közösséget is. Ha azon a nyelven szólalsz meg, azonnal vállalod, hogy az vagy. Akkor éreztem, hogy na, most már csabai vagyok, amikor először hallottam tót beszédet. A novella megírása miatt persze nem költözhettem 4-5 évre a XVII. kerületbe, de ha a Budapest Nagyregény kapcsán le tudok ülni a helyi lokálpatriótákkal, mindenképpen megkérdezem tőlük, hogy maradtak-e a kerületben olyan régi kis utcák, régi kis kocsmák vagy bármilyen közösségi tér, ahol még feltűnik a nyelvben a kerület múltja.

A Pletykaanyu című novellásköteteddel feltetted Szegvárt, a szülőfaludat a magyar irodalom térképére. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy szépirodalmi mű akkora botrányt csapjon, mint ami jó húsz éve a Pletykaanyu megjelenésekor kitört. A fiktív szereplőkkel magukat azonosító helybéliek még pert is akartak indítani ellened. 22 év telt el azóta, van ennek bármi kihatása az életedre?

Néhány éve díszpolgárrá választottak Szegváron. Az átadó a falunapon történt, ami egy díszpolgárnak nagyon drága mulatság, mert egy dologgal tudod csak kimutatni, hogy mennyire meghatódtál: Unicum-egységekkel. Én, ahogy kell, ki is fejeztem a meghatódottságomat, aminek a kocsma volt a színtere. Egyszer csak odalépett hozzám egy velem egyidős férfi, és elővette a Pletykaanyu-sztorit. Keményen belement, de volt igazság abban, amit mondott. 

Elmondta, hogy ő mennyire gyűlölt engem ezért a szövegért, hogy valaki azokat alázza meg, akik közül való. Hogy kiszolgáltatja, nevetségessé teszi őket, majd jön ezzel a fikciós dumával, hogy fikció az egész, de persze mindenki tudja, hogy nem az. 

Gondoltam, na ez szép kis díszpolgári köszöntő duma, aztán hirtelen fordulatot vett a beszélgetés. A srác elmondta, hogy időközben kikerült vendégmunkásnak Németországba, már éveket töltött ott, amikor egyszer csak a munkásszállón meglátta a Pletykaanyut. Elkezdte olvasni, és egyszer csak nagy honvágya lett, mert úgy érezte, annyi szeretet van a szövegben. És akkor ott a kocsmában azt kérdezte: te ezt később átírtad? Nincs az a recepcióesztétika, ami jobban megmutatná az olvasó hatalmát. Mert a szöveg persze ugyanaz maradt, de eltelt 15 év. Ilyenek még most is történnek velem újra és újra. A lányom miatt sokat javultak a szociális kapcsolataim, mert ha jószágot látunk bárhol, azt meg kell simogatni, szóval ott tartok a társadalmi közlekedésben, hogy ha van a piactéren kocsma, és én oda bemegyek, a törzsközönség nem hallgat el. Ami baromi nagy dolog.

A kerület múltján merengve a történet hősének még Trianon is eszébe jut, rögtön morfondírozni is kezd, hogy mit szólnának a felettesei, ha ki is mondaná, amire gondol. A magyar családi ebédek ismert túlélőtechnikája visszanyelni a politikailag érzékeny témákat. Híve vagy ennek a technikának?

Ezt a családi béke érdekében én is nagy erőkkel gyakorlom. Ez persze azért is álságos, mert nincs az a téma, amiből amúgy ne derülne ki már az első mondatra a világképed. Ha csak azt kérdezik, mi van az unokával, már abból kiderül. Elég elmondani, az óvoda milyen helyzetben van, és már ebből, hogy én ezt a helyzetet hogyan értelmezem, úgyis világos minden. Fegyelmet kíván ez mindenki részéről, hogy megelőzzük az összetűzéseket. 

Én egyszerűen azt csinálom, hogy kimegyek. A veszekedést minden létező módon kerülöm, mert minden alkalommal azt látom, hogy nem visz előre, sőt kártékony csak. Akkor is kártékony, ha valaki olyan erkölcsi pontokon lép át, amit elvileg nem lehet szó nélkül hagyni. 

Így is, úgy is szóba kell állnod utána ezzel a családtaggal. Én igazi konfliktuskerülő módon ilyenkor inkább felállok, kimegyek, megmosdok, elmegyek vécére, ha kell, ha nem. És nagyon szurkolok, hogy más legyen a beszédtéma, mire visszaérek. Gyerekkel egyébként könnyebb, mert bármikor kiszállhatsz a beszélgetésből, hogy játsszál vele. Ezekben a családi helyzetekben elég gyáván viselkedem.

Pedig akár az Élet és Irodalomban, akár más fórumokon elég sarkosan megfogalmaztad a véleményedet a közéletről, a hatalom cinizmusáról, kasztrendszerről, cenzúráról, egyebekről.

Tulajdonképpen a közéleti énem is eltűnt. Ez már a betegségem után történt. Amikor véget ért a gyógykezelés, és visszatértek a régi életem kulisszái, és ezzel a régi elvárások, elindult bennem a szembesülés azzal, hogy mennyi területet vesztettem. 

Mivel igyekeztem ezt ép ésszel túlélni, elkezdtem valamiféle stratégiát építeni. És akkor azt mondtam, hogy ennek a közéleti szerepnek vége. Ami nem is volt olyan nagy baj, mert nagyjából eljutottam annak a határáig, ameddig egy megmondóember eljuthat. 

Néha még tovább is, pedig nem árt a szakpolitika előtt egy-két lépéssel megállni. Ne akarjon már a magyar író mindenhez érteni, ez volt bennem a betegség után. Ez nem jelenti azt, hogy ne mennék ki tüntetni, vagy ne lenne véleményem, de a közéleti szereplésem már nem épített semmit, sőt inkább rombolt. És muszáj volt a saját területeimet is védeni, mert nem sok maradt belőlük.

Ezekhez a saját területekhez a magánéleten túl még mi tartozik?

Például az, hogy hogyan vagy képes elviselni a megváltozott testi viszonyaidat, vagy hogy az idegrendszeredet hogyan próbálod karbantartani.

Fej-nyaki rákból épültél fel, többször elmondtad, hogy nem messze innen, ahol most beszélgetünk, a Ferdinánd hídon átkelve érezted meg először a nyakadon a daganatot. Itt laksz a híd közelében, az Újlipótvárosban, adta volna magát, hogy erről a környékről írj, és ne a XVII. kerületről.

Bevallom, elbambultam kicsit, és mire feleszméltem, a belvárosi kerületek mind elkeltek. De nem is baj, sőt, mert így egy kicsit ki kellett mozdulnom a komfortzónámból. A Ferdinánd híd persze fontos helye maradt az életemnek, metaforikus hely lett. Van egy híd, ami alatt rengetegszer átmentem, amikor rendszeresen ingáztam Budapestre. Minimum heti egyszer, de inkább kétszer. De sose tudtam, hogy ez a híd létezik. Azért nem, mert amikor már közel van a pályaudvarhoz a vonat, az izgulósabb utasok veszik a kabátjukat, és odaállnak az ajtó elé, várják, hogy leszállhassanak. Ebben a kavarodásban nem láttam soha, hogy átmegyünk egy híd alatt. Szerettem egyébként nézni, ahogy a vonatról leszállva spriccelnek szét a városba az emberek. 

És akkor megtörtént velem, ami megtörtént. Hónapok óta ott volt a daganat, de ott, a Ferdinánd hídon fordult úgy a nyakam, hogy megéreztem. Azóta is sokszor keltem át a hídon, ha mentem át az Újlipótból, ha akarnék, sem tehetnék mást, különben el lennék zárva a túloldaltól. 

És persze minden átkeléskor eszembe jut, mi történt. Ahogy öregszik az ember, és egyre több a halottja, egyre több ez az „ott láttam utoljára, itt ittunk utoljára” érzés.

Ez is egyfajta városismeret.

A Csaba utcáról mindig Morcsányi Géza jut eszembe, ott lakott azon a környéken. A kemók után és a sugarak után ő vitt haza mindig. És akkor ereszkedtünk le a Csaba utcán. Akár akarod, akár nem, ezek a terek beépülnek. Kántor Pétert itt, a Pozsonyi úton láttam, nagyon dühös volt a világra, gyűlölte a covidot. Teljesen be volt bugyolálva egy hatalmas maszkkal, az út közepén ment, kerülve mindenkit. Gyér volt a forgalom, megtehette. Ráköszöntem, de fel se nézett, nem vett észre. 

Az utolsó verseskötetében írt a betegségéről, a gyógytornászáról is. Rákos volt ő is, ugyanoda jártunk rehabilitációra. Be kellett vinnie egy labdát, amit ott bent tárolt, és én ugyanezt a labdát kaptam kölcsön, hogy vigyem haza. 

Péter észrevette a hiányt, vissza is kellett vinnem a labdát. Egyre több az ilyen történetem, átíródik a város, ahol az otthonod lesz. Van egy ilyen arca is.

A következő regényed az édesapádról fog szólni, a Literán már közöltél egy részletet belőle. Korábban említetted, hogy a betegség előtt az apádra hasonlítottál, de ez a hasonlóság megszűnt, a rák és a kezelés felszámolta ezeket a vonásokat az arcodon. Visszatért valami ebből?

Azt határoztam el magamban, hogy október 5-éig, apám halálának huszadik évfordulójáig végigírom a könyv nulladik verzióját. Nem sikerült, kifutottam az időből, de végül a hónap végére megcsináltam. Október 31-én lettem kész vele, rengeteget bámultam aznap is a monitort, kóvályogtam kicsit a kimerültségtől, de mennem kellett valahova, gyorsan rendbe kellett szednem magam.

Álltam a tükör előtt, fogtam a szakállvágót, de elügyetlenkedtem a dolgot, éreztem is, hogy valami nem stimmel, hát nem is stimmelt, elfelejtettem feltenni a szakállvágóra fejet. Belevágtam nullással, úgyhogy kénytelen-kelletlen lenyírtam az egészet. 

Öt éve, a sugár óta, amióta visszajött a szakállam, mint egy álcát használom. Nem szeretem, hogy torz az arcom, próbálom magam előtt is eltakarni, a négyéves lányom most látott először szakáll nélkül. Így persze jobban látszott a deformáció, de az is, hogy mekkorát tévedtem, mert a tükörből apám nézett vissza rám. Nem valami hasonlóságot láttam, konkrétan az ő arca nézett vissza.

Nyitókép: Nagy Attila Károly / rtl.hu