„Már többször, többféleképpen elpusztítottam az egész világot” – Dragomán György pénzeszsákokról, robbantásokól és a Budapest Nagyregényről

Egy kétoldalas mondattal kezdődik és gránátokkal zárul a novellád. Mindkettő felvet kérdéseket.

Nem az volt a célom, hogy mindenáron egy nagyon hosszú mondatot írjak, nem úgy ültem le megírni ezt a történetet, de aztán elindult a mondat, én meg gondoltam, a Duna is hosszú, menjen csak. A mondat pedig csak ment és épült a hangulat. Végül ilyen hosszú maradt. Aminek örültem, mert a hosszú mondataimat néha Anna (Szabó T. Anna költő, Dragomán György felesége – a szerk.) kettévágja. Ő az első szerkesztője mindennek, amit írok, de ezt a mondatot nem engedtem kettévágni.

Nagy rajongója vagy a nemrég elhunyt Cormac McCarthynak, nekrológot is írtál róla. Talán ezért is, és persze a történet brutalitása miatt is ő jutott az eszembe erről a 457. és a 458. oldalt is betöltő mondatról.

Nagyon szeretem McCarthyt, mindent olvastam is tőle, biztosan hatott rám, de a többi mániásan szeretett szerzőim közt is akad nem egy, aki a hosszú mondairól híres. Beckett például. Szeretem, ahogy egy gondolatfolyam megindul és nem áll meg, szeretem Esterházy hosszú mondatait is. Ami a mániákat illeti, amikor felkértek, hogy írjak egy részt a Budapest Nagyregénybe, rájöttem, hogy ezzel egy régi tervemet tudom megvalósítani. 

November 17-én jelent meg a Budapest Nagyregény, amelyben a főváros 23 kerületét egy-egy fejezetben járják körül a szerzők, a hazai irodalom 23 ismert alakja. A második kerület Krusovszky Dénesé volt, a vele készült interjút itt olvashatják.

Volt az a korszak Pesten, a kilencvenes években, amikor igazán durva dolgok történtek, aminek az lett a vége, hogy egymást érték a robbantások. 

Akkoriban olvastam valahol, hogy az olajügyek pénzeit nem bankokban, hanem titkos rejtekhelyeken tárolták, valamelyik pályaudvaron állítólag állt egy egész vagonnyi készpénz. Akkor belém rögzült egy kép, ami azóta is velem maradt, sokszor elképzeltem egy olyan írást, ami arról szól, hogy van valahol Pesten egy ház, telis-tele pénzzel. 

Tudtam, hogy erről egyszer írni fogok. Kikötés volt, hogy a novellám, vagy legalábbis egy része, a kerületté válás után játszódjon: Soroksárból 1994-ben lett önálló kerület, ami külön kapóra jött nekem, mert végre kiírhattam magamból ezt a képet. A '94-es év azért is fontos nekem, mert akkoriban kezdtem újra az első regényemet, ami egy háborús noir. Úgyhogy kézenfekvő volt, hogy visszamegyek erre a vidékre és a kilencvenes évek közepére, és egy noir egyik fejezetét, történetesen az utolsót, írom meg, persze Soroksár történetén keresztül.

Mondj noirokat, amik nélkül nem élet az élet.

Ellroy-t (James Elroy – a szerk.) nagyon szeretem, a Fehér jazzt vagy A Fekete Dáliát. Nyilván Chandler (Raymond Chandler – a szerk.) nélkül nincsen noir, de amit Chandler csinált, azt le is választhatjuk a szűken vett krimiirodalomról, ma már nem is ott kezelik, tőle legyen az Elkéstél Terry. Persze, olvastam Spillane-t, Hammettet is, és még rengeteg noirt, és ha már szóba került Beckett, mindenképpen meg kell említenem Paul Auster New York trilógiáját, ami nagyon szépen játszik a noir metafikcióvá emelésével a legmagasabb szépirodalmi szinten. Bolañoról is hosszan lehetne beszélni, de a műfajt szépirodalomként kezelő művek közül a számomra legfontosabb mégiscsak egy magyar regény, a MacskakőLengyel Pétertől. Nem noirként szoktak gondolni rá, de én néha igen. Lengyel Péter ezzel a könyvvel tulajdonképpen egyedül megírta a Budapest Nagyregényt, neki nem kellett 23 szerző.

Egy ideális világban a Macskakő újabb és újabb kiadásokban, vagány noir-borítókkal jelenne meg, ehelyett újra és újra el kell mondani, hogy milyen nagy regény és milyen kár, hogy csak kevesen ismerik.

Emlegetem, amikor csak tudom, mert azt gondolom, ezt a könyvet mindenkinek olvasnia kell. 

Rendszeresen szoktam ajándékba adni, legutóbb Daniel Brühlnek adtam belőle egy angol nyelvű példányt, amikor Pesten forgatott egy New York-i noir sorozatot. A Macskakő is a fejemben volt, amikor megírtam a rám eső fejezetet. 

Ha már a magyar noirnál tartunk, titokban, de azért elég erőteljesen megjelenik az írásomban A halál kilovagolt Perzsiából Hajnóczytól, amit szintén olvashatunk irodalmi noirként, különösen ami az önpusztítás részét illeti. Akit még nagyon szerettem a klasszikus amerikai krimiszerzők közül, az Ed McBain. Ő igazi krimiíró, ha úgy tetszik, ponyvaszerző. Minden könyvét olvastam, abban a sorrendben, ahogy megjelentek. A 87-es körzet sorozata egy fiktív városban játszódik, ami persze New York, oldalra fordítva. Szeretem a világukhoz megrögzötten ragaszkodó írókat. 54 könyvet írt ebben a sorozatban, de más álneveken is alkotott. Salvatore Albert Lombinóként született, aztán felvette az Evan Hunter nevet, és voltak még más nevei is, de az Ed McBain a legismertebb.

A soroksári noirodban hemzsegnek a reklámszatyrok: van skálakópés, centrumos, maléves, de feltűnnek aranypókos, ápiszos zacskók is. A rendszerváltás kora zacskókkal lefestve.

A gyerekkorom kultikus tárgyai voltak ezek a reklámzacskók. Magyarországon is azok voltak, de Erdélyben még inkább. Ha eljutott hozzád egy ilyen reklámszatyor, azt nem dobtad ki, azt megőrizted, mert kincs volt. 

Az aranypókos különösen tetszett gyerekfejjel, épp a pókemberes korszakomat éltem, ehhez kötöttem. Egy magyarországi reklámszatyor szinte divat statementnek számított gyerekkoromban Erdélyben. Lehetett vele kérkedni, hogy van ilyened. Más volt, mint egy egyszerű cekker. 

A történet mechanikájából pedig következett, hogy a házban tárolt töméntelen pénzt valamibe csomagolni kell. És akkor itt jön az írás szép része, egyrészt az, hogy a gyermekkorom reklámszatyrai után kutathattam, másrészt pedig az, ahogy megláttam a jéggé fagyasztott reklámszatyrokra sütő augusztusi nap ragyogását, és tudtam, ezzel fog indulni a fejezet. A kép a templomi üvegablakokat idézi, ezzel utal a történetben szintén felbukkanó szecessziós szálra, és Anna fejezetére, ahol a pesterzsébeti Szent Erzsébet templom üvegablakai játszanak szerepet a történetben.

A pénz mellett feltűnnek gránátok is, és hát Csehov óta tudjuk, hogy ha feltűnik egy puska, annak el kell sülnie, ami hatványozottan igaz a gránátokra.

Van egy régóta magam előtt görgetett regénytervem, ami áttételesen ehhez a novellához is kapcsolódik. Tulajdonképpen egy félkész regény, az a munkacíme, hogy Srapnel. Egy posztpolgárháborús Európában játszódó szilánkregény. Amikor belekezdtem, még nem volt háború Európában, azóta már van, ezzel még sok dolgom lesz, azt hiszem. 

Pályám elején megszállottan foglalkoztatott a háború, az első regényemről, A pusztítás könyvéről, is azt gondoltam, két háború között játszódik, belülről mutatja meg, hogy készül fel a hatalom egy népirtásra. Meggyőződésem volt, hogy előbb-utóbb újra háború lesz Európában. 

A jugoszláv háború meg is jelenik ebben a novellában, merthogy ott zajlott éppen, pár száz kilométerre a helyszíntől, és bizony minket is elért valamennyire, még akkor is, ha erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni.

Elég különleges módját választottad a gránátok játékba hozásának. Gondolom, ez egy létező, alkalmazható technika. Végeztél gránátügyben kutatómunkát?

Igen.

Milyen kulcsszavakat ütöttél be a Google-be?

Nagyon változatos dolgokat írok, a szépség és az erőszak egyszerre van jelen a munkáimban. 

Van egy sci-fi sorozatom, a Fényes jövő, amiben már többször többféleképpen elpusztítottam az egész világot, a search history-m elég érdekes lehet ebből a szempontból.

A novellában van egy izgalmas tűzszerészeti játék, nem lenne helyes „lelőni”, hogy mi az. Mindenesetre nagyon megörültem, amikor megálmodtam, hogyan fog történni. A kérdés csak az volt, hogy valóban működik-e az eljárás. Utánanéztem, enyhén paradox, de megkönnyebbülés volt, hogy igen. Olyannyira, hogy elég vad dolgokat követtek el ezzel a módszerrel. De a lényeg, hogy bármilyen szürreálisnak is tűnik, amiről írok, az valóban megvalósítható, alaposan utánajártam.

Felvillan a történetben egy pillanatra a Zöld Béka vendéglő, ahol – mint írod – Puskás Öcsi és Buzánszky fogyasztotta jóízűen a békacombot. Csodás kép, te találtad ki, vagy valóban megesett a Puskás-Buzánszky-békacomb találkozó?

Kellett egy helyszín, elkezdtem kutakodni, végül a Zöld Béka lett az. Ez a legszebb az egészben, hogy a hellyel együtt jött a sztori is. 

Láttam a fotókat a Kurírban, ahogy Hidegkuti, Puskás Öcsi és Buzánszky mulatnak az étteremben, miközben egy békalány sztriptíztáncosnővé változik.  

A Zöld Béka valóban a békacombról volt híres, de sajnos bezárt, nem tudtam kipróbálni.

Két „főzőskönyv” szerzőjeként otthon vagy a combok világában. Szereted a békacombot?

Életemben egyszer, gyerekkoromban ettem. Nem emlékszem az ízére, de a békacombot övező hype-ra, hogy hűha, micsoda ritkaság, arra igen. Válogatós gyerek voltam, de ezt megettem, ropogós bundában volt, máig emlékszem rá. Azóta itt-ott lett volna lehetőségem békacombot rendelni, de sosem tettem. Egyszer Bukarestben Mircea Dinescu ikonikus román költővel ültem egy asztalnál, ő jó étvággyal békacombot evett és megkínált engem is. Nem kértem.

Dragomán György öt kedvenc film noirja: 

• Jim Jarmusch: Szellemkutya 
• John Dahl: Red Rock West 
• Coen-testvérek: Blood Simple (vagy a Fargo) 
• Alfred Hitchcock: Észak-Északnyugat 
• Takeshi Kitano: Tűzvirágok (vagy bármi Kitano-tól)

Nyitókép: Nagy Attila Károly / rtl.hu