„Jay-Z üres kézzel jön, de kész dallal távozik” – exkluzív interjú a kilencszeres Grammy-díjas producerrel, Rick Rubinnal

A könyve designja a malibui stúdiója, a Shangri-La belső tereinek hangulatára emlékeztet…

Szándékos döntés volt, én így nézem a világot. A minimalista tereket szeretem, hadd dolgozzon csak a képzelőerő, ne zavarja sok minden. Nem szeretem, ha telepakolják a tereket, ha kijelölik számomra, merre induljak. Szeretem a festményeket, de nem szeretném teletömni velük az otthonomat, mert csak elvonnák a figyelmemet. Sokkal szívesebben figyelem az ablakon át, ahogy a természet, az időjárás változik. Az árnyakat, a fényt, a sötétet… 

Azt írja a könyvében, hogy ha egy kreatív problémára keresünk megoldást, gondosan figyeljük meg, mi történik a közvetlen közelünkben, keressük a jeleket, a nyomokat, hátha ezek segítenek. Egy példát is hoz, hogy azért nem vetette ki a vakbelét, mert amikor erről kellett volna döntenie, a kezébe akadt egy könyv, felütötte és az első mondat rögtön azt sugallta, hogy ne tegye. Nem bánta meg? Megvan még a vakbele?

Sosem bántam meg. És igen, megvan a vakbelem.

Túl a vakbélen, mondana egy konkrét, szakmai példát is erre a „keressük a környezetünkben a jeleket” módszerre? Hogy működik ez a stúdióban, lemezkészítés közben?

Nem tudom, hogy ez megválaszolja-e a kérdését, de valami hasonló esett meg, amikor Kesha legutóbbi albumán dolgoztam. Most jelent meg, az elmúlt hetekben. Kesha egy csomó számmal állított be hozzám, mindegyiknek több verzióját hozta, a kidolgozottság más-más fázisában. Meghallgattam valamennyit, de nem nagyon tudtam rendet vágni köztük, elvonta a lényegről a figyelmemet az a rengeteg információ, ami a számok ilyen-olyan körítéséből áradt. Az az ötletem támadt, hogy csupaszítsuk le a dalokat, amennyire csak lehet, hogy közelebb férkőzhessek a számok lényegéhez. Volt, hogy 90 hangsávból csak 2-3-at hagytam meg, olyan is volt, hogy csak az éneket. Vagy az éneket és egy ütőhangszert. A legtöbb esetben csak egy hangszert hagytam meg. Így mentünk végig az összes számon. 

Aztán néhány nap múlva újra meghallgattuk őket. Meghökkentett, hogy a dalok ily módon lecsupaszított változatai majdhogynem késznek tűntek. És ha hiányzott is innen-onnan valami, maguk a hiányok is izgalmasak voltak, jóval izgalmasabbnak tűntek, mint a szükségesnek tűnő betoldások. Erre egyáltalán nem számítottam. 

Általában az történik, hogy beállít egy énekes-dalszerző az akusztikus gitárjával, előadja a számait és meglátjuk, hogyan lehet ezekből egy albumot létrehozni. Rock, elektronika, bármi lehet a műfaj, a folyamat nagyjából ugyanígy néz ki. De itt most valami más történt: amikor lehántottuk a körítést, rájöttünk, hogy 90 százalékban kész az anyag.

A kreativitás serkentése céljából azt tanácsolja a könyve olvasóinak, hogy merüljenek alá „a nagy művek kánonjába”. Ez mind szép és jó, de amikor a nyolcvanas években, a New York University hallgatójaként a kollégiumi szobájában létrehozta a Def Jam kiadót, majd a Run-D.M.C., LL Cool J és a Beastie Boys producereként gyakorlatilag beemelte a mainstreambe a hip-hopot, nem nagyon támaszkodhatott semmiféle kánonra. Hiszen a hip-hop kánon épp akkor született, az ön hathatós közreműködésével.

Gyerekként állandóan a Beatlest hallgattam, így a Beatles hatása rajtam keresztül a Run-D.M.C.-t és a Beastie Boyst is elérte. Azok csinálják a legérdekesebb zenéket, akik valami egészen máson nőttek fel. A dance music legérdekesebb hajtásait olyanok követték el, akik punk rockon, rockon, vagy valami máson nőttek fel. Sokkal tágabb azoknak a horizontja, akiket egészen más hatások értek, mint azoké, akik világ életükben a dance music berkein belül mozogtak. A legérdekesebb dolgok a különböző világok találkozásakor jönnek létre. Én történetesen a rock’n’rollt hoztam össze a hip-hoppal. A hip-hop esszenciáját számomra  a punk rock, a rock’n’rollnak ez az agresszív, minimalista, határfeszegető ága jelentette.

Hogyan fogadták önt, a fehér, zsidó, egyetemista fiút a hip-hop főleg feketék által művelt műfajában?

Egy fehér zsidó fiút magyar felmenőkkel.

Mennyire magyar felmenőkkel?

A nagyszüleim magyarok voltak, három nagyszülőm is, de még sosem jártam Magyarországon. Eddig még nem nagyon foglalkoztam a gyökereimmel, annyit tudok, hogy a család kelet-európai, nagyrészt magyar meg egy kicsit orosz volt.  Egy nap majd szeretnék komolyabban is utána nézni. 

Szóval, hogyan fogadták ezt a fehér, zsidó, magyar származású, amerikai fiút a nyolcvanas években a hip-hop szcénában?

Ez egy nagyon szűk közeg volt akkoriban. Nem csak a fehérek voltak kevesen, mindenki más is.Tárt karokkal fogadtak, mint mindenkit, aki annyit tudott a hip-hopról, annyira odavolt a műfajért, mint én. A lelkesedésem és a tájékozottságom mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy oda tartozom. Sosem merült fel senkiben, hogy mit keres ott ez a fehér srác.

1994-ben jelent meg az első Johnny Cashsel készített lemeze, az American Recordings. Cash akkor már túl volt a hatvanon és nagyjából túl volt mindenen – vele is ugyanaz volt a munkamódszere, mint mondjuk egy harmad annyi idős friss felfedezettel?

A fiatalok sem egyformák, volt olyan kezdő, aki rendkívül nyitott volt az együttműködésre, más viszont csakis magára hallgatott, a saját zárt világában maradt. És vannak a tapasztalt zenészek, mint Johnny Cash, vagy Roy Orbison… Eszem ágában sem volt semmi olyasmit javasolni Johnny Cashnek, ami elütött volna a jól ismert Johnny Cash-imidzstől. Emlékszem, amikor Roy Orbisonnal dolgoztam együtt, arról kellett győzködnöm, hogy a dal végét magas hangon, olyan Roy Orbison-osan énekelje. Tiltakozott, hogy nem, nem akarja, de végül csak sikerült meggyőznöm. Nem mindig célravezető ez a nagy múltú művészeknél, van, amikor ideje változtatni, de van, amikor épp az a kívánatos, hogy a régi formájukat hozzák.

Azért Johnny Cashsel elénekeltetni a Nine Inch Nails Hurt című számát elég nagy meglepetést okozott a maga idejében.

Johnny Cashsel végül jó tíz évet dolgoztam együtt. Bár ekkoriban is írt dalokat, de nem sokat. A vele való munkám nagy részét az tette ki, hogy dalokat találjak neki. Persze ő is ajánlott számokat, hogy miket énekelne fel szívesen a lemezekre. 

Számomra csak a szöveg számított, olyan dalszövegeket kerestem, amelyek, ha Johnny Cash szájából hangzanak el, az felér egy gyomrossal. 

Az eredeti dallam, a hangzás nem számított, hiszen azokat a kedvünk szerint alakíthattuk. Ezúttal a szavak voltak a legfontosabbak, hogy azok passzoljanak Johnny Cashhez. Szövegeket kerestem Cashnek, de nem az emberhez, hanem a „férfi feketében” mitikus alakjához. Általában nem a már kialakult képnek akarok megfelelni, de Johnny Cashnél a mítosznak, az ember feketében legendájának akartam adózni. Egy vidám dal egyszerűen nem illett volna a képbe.

Cash haláláig négy stúdióalbum jelent meg a feldolgozásokat tartalmazó American Recordins-sorozatban. Változtak a válogatás szempontjai?

Volt, hogy a régi folkszámok között keresgéltem, hátha találok valamit, ami illik Johnny Cashhez. Aztán volt, hogy a nyolcvanas évek számait vettem sorra, ez vezetett a Personal Jesus feldolgozásához. A klasszikus rockdalok között is alaposan szétnéztem, így jutottunk el a Bridge Over Troubled Waterhez és az In My Life-hoz, a Beatles számához. Műfajról műfajra mentem, sokéves keresgélés volt. 

A Nine Inch Nailst mindig is szerettem, a második lemezük idejére ők voltak az abszolút kedvenceim. Sokat hallgattam őket, sok koncertjüket láttam. Micsoda kezdősor: „I hurt myself today / To see if I still feel…” Elképesztő szöveg. Maga a dal a megbánásról szól, fájdalommal teli visszatekintés az életre. Trent Reznor a húszas éveiben írta. Ha huszonévesen így érzel, még előtted az élet, hogy kijavíthasd, amit elrontottál, de mennyivel tragikusabb, ha egy hetvenéves ember néz vissza megbánással. Össze sem mérhető a kettő. Ez volt a dal mögötti felismerés: ha ezt egy javakorabeli ember énekli, az aztán tényleg szívszorító. Hát, így történt.

Dolgozott Adele-lel is, a nagy áttörést hozó 21 című albumon. Adele már nem volt kezdő, épp a világsztárság küszöbén állt, de amikor elkezdték a munkát, az énekesnőt eleinte feszélyezte, hogy a nagy „producerguruval” fog dolgozni. Az elején fel szokta mérni, hogy a másik fél mennyire tart öntől, a hírnevétől?

Ha vannak is ilyen érzések a másikban, amint elkezdünk dolgozni, elég hamar elpárolognak. De ismerős a helyzet a másik oldalról is. Nemrég volt egy dokumentumfilm-projektem Paul McCartney-val (McCartney 3,2,1), egész életemben a Beatlest hallgattam, persze hogy odavagyok McCartney-ért. Nem is hiszem, hogy ilyen alakok járnak közöttünk. De rajongás ide vagy oda, miután elkezdtünk beszélgetni a zenéről, öt perc sem telt el, és olyanok voltunk, mint két zenerajongó kölyök, akik izgatottan beszélgetnek. Szóval, ha két ember közös szenvedélyéről van szó, az efféle félelmek hamar felszívódnak. 

Lehet, hogy Adele tartott tőlem az elején, de amint belecsaptunk a munkába, biztos vagyok benne, hogy megszűnt minden tartózkodása.

John Lennon tanácsát is idézi a könyvében, hogy „ha elkezdesz egy dalt, írd meg egy ültödben végig”. Ön dolgozott Jay-Z-vel és Eminemmel is – a rappereknél is beválik Lennon tanácsa?

Jay-Z üres kézzel jön, de kész dallal távozik. Megírja egy ültében. Azt mondanám, a rapperek hajlamosak gyorsan írni. A kérdést inkább a zenei előadásmód jelenti. A szöveg gyorsan szokott jönni, a zene lassabban.

A politikai korrektség követelményei nem akasztják meg a rapszövegek születését?

A legjobb számok akkor születnek, ha a zenész teljesen szabad és hű önmagához. Máskülönben nincs is értelme a dolognak. Ez nem tudományos munka, hanem önkifejezés, itt nincs olyan, hogy helyes vagy helytelen. Az már rajtam múlik, hogy egyetértek-e vele, szeretem-e, de valamit biztosan megtudok belőle a másik élettapasztalatairól.

Ha például Eminem a közös munka során előállt egy-egy durvább sorral, az producerként nem az ön hatásköre volt?

Ez nem az én dolgom. Szeretem, ha a zenészek feszegetik a határokat, szeretem a szélsőségeket. Szeretem, ha meglepnek. Egyedül az ijesztgetést nem szeretem, ezért sem nézek horrorfilmeket. A szürreális, határfeszegető szövegeket viszont nagyon bírom. Az sem okoz gondot, ha valaki olyan dolgokat ünnepel, amiket én nem.

Vannak a kísérletező és a befejező művészek – írja. A Red Hot Chili Peppers, akikkel szintén dolgozott, melyik kategória?

A Chili Peppers inkább a befejező-kategória. Szeretnek a munka végére jutni, nem akarnak mindent kismillió módon kipróbálni. Ha megírták a dalt, megnézzük, melyik lehet a legjobb verziója. Ha ez megvan, gyorsan a végére érünk. Sok olyan zenésszel dolgoztam, akikkel ez jóval hosszabb időt vesz igénybe.  

Mondjon kísérletezőket!

Frank Ocean például ilyen. Kanye nagyon is kísérletező. Ed Sheeran viszont befejező típus. Olyannyira, hogy ha elkészül egy dallal, meggyőződése, hogy ez az egyetlen lehetséges változat.

Mostanában nem Kanye művészetéről, hanem a rasszista, antiszemita kijelentéseiről szólnak a hírek. 

Ezekről soha nem beszéltem vele. Ezt nem tudom kommentálni.

Nemrég egy interjúban Anderson Coopernek azt mondta, hogy alig tud hangszeren játszani. Nem túlzott egy kicsit?

A gitártudásom punk rock szinten van, és nem nagyon értek a technikához sem, már ez a Zoom-beszélgetés is nehézséget okozott. Én az ötleteimet hozom, a szemléletet, de rendszerint van mellettem valaki, aki ért is a technikához és le tudja játszani, ami a fejemben van.

A zenélést a Pricks nevű punk bandában kezdte. Azzal tettek szert némi hírnévre, hogy a legendás New York-i CBGB klubban lezavarták önöket a színpadról.

A történetet az tartja életben, hogy az online térbe került, de higgye el, nem egy akkora sztori. Ha őszinte akarok lenni, 15 embernél nem lehetett több abban a teremben. Nem ez volt életem nagy pillanata.

Rick Rubin A kreatív folyamat: Az alkotás mint életmód című könyvét a 21. Század Kiadó jelentette meg.

Nyitókép: Photo by Shareif Ziyadat/Getty Images