Van Oscarod? Az semmi! Ebbe az elitklubba egy Oscar-díjasnak is alig van esélye belépni

A legjobb hangoskönyv kategória győztese jó esetben is csak egy mellékmondatot érdemel a Grammy-díjátadóról szóló beszámolókban, még akkor is, ha történetesen valamelyik hollywoodi előkelőség készít hangoskönyvet a saját memoárjából . 

Csakhogy az idei év máshogy alakult: azzal, hogy Viola Davis a Finding Me című önéletrajzának hangos változatáért megnyerte a Grammy-t, a nagyszerű színésznő elérte, ami az amerikai showbiznisz történetében előtte csak tizenhét; igen, csak 17 művésznek sikerült.

I just EGOT

– tört ki az öröm Davisből a díj átvételekor, és ezzel alighanem új kifejezés született. Egy olyan kifejezés, amit csak nagyon kevesen állíthatnak magukról.

Davis már azzal történelmet írt, hogy 2014-ben első színes bőrű színésznőként elnyerte a legjobb drámai tévésorozat női főszereplőjének járó Emmy-díjat a Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot? című szériáért. Davis, akit a legtöbben talán a Suicide Squad – Öngyilkos osztag kőkemény Amanda Wallerjeként ismernek, ekkorra már két Tony-díjat is magáénak mondhatott; a másodikat a Kerítések című darabért kapta, amiben Denzel Washingtonnal játszott együtt a Broadway-n. 

Washingtonnak olyannyira megtetszett August Wilson színdarabja, hogy gyorsan filmet is rendezett belőle: a főszerepeket ismét ő és Davis játszották, és a színésznő ezzel az Oscar-díjat is kipipálhatta. 

2023-ban aztán a Grammyt is megkapta.

És ha valakinek van Emmyje, Grammyje, Oscarja és Tonyja, akkor már csak a díjak kezdőbetűjét kell összerakni, és kijön az EGOT.

Az első, aki ilyen magasra ért, a Rodgers & Hammerstein szerzőpáros egyik fele, Richard Rodgers zeneszerző volt, aki állandó alkotótársával olyan klasszikus musicaleknek volt az atyja, mint A muzsika hangja, a Molnár Ferenc Liliomjából készült Carousel, az Oklahoma! vagy a South Pacific. Ez már önmagának elég lenne a többszörös halhatatlansághoz, de Rodgersnek egy Emmy-, két Grammy-, egy Oscar- és öt Tony-díjával 1962-ben az EGOT is összejött, elsőként a világtörténelemben.

Rita Morenónak 15 évvel később lett teljes a díjgyűjteménye. A Puerto Ricó-i születésű, 91 éves színésznő 1962-ben kezdte a nagy menetelést, amikor a West Side Story Anitájaként elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Oscart. 

Az csak természetes, hogy Spielberg 60 évvel későbbi remake-jében is feltűnt egy kis szerepben, míg az Anitát alakító Ariana DeBose-t szintén Oscarral jutalmaztak, csak úgy, mint anno Morenót. Az EGOT 1978-ban jött össze a színésznőnek: ekkorra már csak egy Emmy hiányzott a kollekcióból, amihez elég volt a Rockford nyomoz című krimisorozat egyik epizódjában feltűnnie James Garner partnereként.

De hol maradnak a brit színészóriások? 

Azok a színházban és filmen egyaránt tökéletes nagyságok, akik az anyatejjel szívják magukba Shakespeare-t, előkelő akcentusuk előtt pedig Hollywood urai és úrnői is ájult tisztelettel borulnak le. Az ő EGOT-jaikkal mi a helyzet?

Fájdalom, a múlt század angol színházi triászából Sir Laurence Oliviernek és Sir Ralph Richardsonnak sem jöhetett össze minden, a csapat megmentőjének végül a harmadik nagyágyú, Sir John Gielgud bizonyult. 

Hamlet, Macbeth és Lear király értő alakítójának bizonyára meg sem kottyant a bohém amerikai playboyt (Dudley Moore) pátyolgató brit komornyik szerepe, mindenesetre az Arthur című komédia lakájalakítása hozta meg Gielgudnak az Oscar-díjat. 

Persze, tudjuk, az Oscart nem feltétlenül egy pályafutás legnagyobb alakításáért adják, a díjak odaítélésében számos iparági tényező is szerepet játszik, ami persze semmit nem von le Sir John aranyozott szobrának értékéből. 

Ekkorra már volt is egy Grammyje (egy Shakespeare-szövegekből összeállított albumért) és egy Tonyja is, utóbbit a Big Fish, Little Fish című színdarabmegrendezéséért kapta, amely egyike volt az első olyan Broadway-produkcióknak, amely nem riadt vissza a homoszexualitás ábrázolásától. 1991-ben az Emmy is összejött a Summer's Lease című minisorozatért.

Abban nincs vita, hogy a Római vakációért Audrey Hepburnnek járt az Oscar, különösen, ha azt nézzük, hogy a palotából meglógó hercegnő és a kékvérű kisasszonyt Vespán fuvarozó újságíró (Gregory Peck) tündérmeséje az elmúlt 70 évben mit sem vesztett népszerűségéből. Miközben már a tavalyi Oscar-győztesekre is nehéz emlékezni. 

A Római vakáció után Hepburn gyorsan eljátszotta Ondine-t, a vízi nimfát a Broadway-n, kapott is érte egy Tonyt, a másik két díjat azonban már csak posztumusz ítélték neki. 1993-ban, a halála évében Emmyvel tüntették ki a világ legszebb kertjeit bemutató tévésorozatáért, a Grammyt pedig rá egy évre, egy meselemezért nyerte el.

Szellemek, díjak és Hitler tavasza

Ha valamiért a Ghost című filmre gondolunk, két dolog majdnem biztos, hogy beugrik: az egyik Patrick Swayze és Demi Moore sokat parodizált agyagozós jelenete, a másik Whoopi Goldberg frenetikus komédiázása. 

Kevésen múlott, hogy csak a lírai agyagozás szerepeljen a filmben, de Goldberg nem.

A producerek ugyanis attól féltek, hogy a nagyszerű komika elvonja a figyelmet az élők és holtak érzelmeinek bő áradásáról. Patrick Swayze azonban nem engedett, és csak akkor volt hajlandó eljátszani a főszerepet, ha Goldberg alakíthatja a médiumot.

Az eredmény közismert, az agyagozás és Goldberg halottakkal folytatott társalgása telitalálatnak bizonyult. Járt is az Oscar a színésznőnek, aki stand up komikusként már begyűjtött egy Grammyt, a két hátralévő díjat pedig talk show-házigazdaként és a Thoroughly Modern Millie című musical producereként kapta.

Mel Brooks is komikusként jutott a csúcsok csúcsára. A 96 éves legenda nem pihen, 95 évesen kiadta az önéletrajzát, idén pedig új sorozattal jelentkezik. De amiért mindennél jobban szeretjük, azok a fergeteges Mel Brooks-vígjátékok: a Producerek, a Fényes nyergek, az Ifjú Frankenstein és igen, még az Űrgolyhók is. 

Brooksnak már legelső rendezésével, a Producerekkel sikerült egy-két tabut ledöntenie: a Springtime for Hitler című musicaltől tuti bukást remélő Broadway-producerekről szóló fekete komédia a hatvanas években sokak érzékenységét sértette, de a legtöbben térdüket csapkodva röhögtek. 

Főleg, amikor a filmben rákezdenek a „Springtime for Hitler and Germany / Deutschland is happy and gay / We're marching to a faster pace /Look out! Here comes the master race” strófára. Amelyet természetesen maga Mel Brooks írt.

Brooks gagmanként, komikusként, poén- és forgatókönyvíróként végigjárta a létező valamennyi hollywoodi ranglétrát, és végül rendezni kezdett. A Producerek forgatókönyvéért rögtön kapott egy Oscart, harminc évvel később pedig három Emmyt is begyűjtött a film alapján készült musicalért. 

Brooks komikus előadóként is sokakat megnevettetett. Híres szkeccse volt Carl Reinerrel a 2000 éves ember: Brooks alakította a címszerepet, míg Reiner a 2000 éves aggastyánt meginterjúvoló újságírót. Közös albumukért 1998-ban kaptak is egy Grammyt. Emellett Mel Brooksnak van négy Emmyje is, közülük hármat a Megőrülök érted című tévésorozatban való vendégszereplésért kapott.

További EGOT-győztesek: Jennifer Hudson, Alan Menken, John Legend, Andrew Lloyd Webber, Tim Rice, Robert Lopez, Scott Rudin, Mike Nichols, Jonathan Tunick, Marvin Hamlisch és Helen Hayes.

Nyitókép: Kevork Djansezian/Getty Images for The Recording Academy