Péniszméret, nők, Karinthy és karácsony – téli interjú Karl Ove Knausgarddal

Az Évszakok-sorozata Tél című kötetében nagyon is időszerű értekezések sorakoznak: Téli hangok, Karácsonyi ajándékok, Télapók… Közismert irodalmi műfaj a „karácsonyi történet”, nekem ebben a kategóriában Dickenstől a Karácsony ének az abszolút favoritom. Ön jön…

A Karácsonyi éneket én is bírom. Tavaly jelent meg Angliában Claire Keegan kisregénye, a Small Things Like These, ami tulajdonképpen nem más, mint egy karácsonyi történet. Egy írországi városban vagyunk közvetlenül karácsony előtt, valamikor a nyolcvanas években. Az egyik legjobb regény, amit az utóbbi években olvastam. Ennél jobb karácsonyi történetet, különösen a közelmúlt terméséből, nem ismerek.

Mi fogta meg ennyire Keegan karácsonyi történetében?

Teljesen hétköznapi emberekről szól, semmi rendkívüli nincs bennük. A főszereplő férfi szenet árul és fát. Decens, normális alak, de semmi különleges. Keegan olyan író, akitől elég egy-két mondat is, hogy ott legyél a szereplőkkel egy szobában, szinte azonnal át tudod érezni a jelenetek hangulatát. 

Íróként én akár kétszáz oldalt is meg tudok tölteni, míg rátérek arra, ahová ki akartam lyukadni, míg neki két mondat is elég. Elképesztően jó író.

A Karácsonyi ajándékok című fejezetben szóba kerül a Háború és béke is. Épp a minap jelent meg Tolsztoj klasszikusának új magyar fordítása – nagy izgalommal vettem a kezembe, de rögtön az aktuális események, az orosz-ukrán háború ötlött fel bennem, ahelyett, hogy Pierre Bezuhovra, vagy Natasa Rosztovára gondoltam volna. Érez hasonlót, ha orosz irodalmat olvas, akár klasszikust, akár kortársat?

Ismerős az érzés. Egyébként tízévente újra szoktam olvasni a Háború és békét, ez épp elegendő idő, hogy elfelejtsem a részleteket, még a szereplők neveit is, így aztán olyan, mintha először olvasnám. Nagyon szeretem minden olvasáskor. Úgy két éve nagyon sok orosz irodalmat, filozófiát és kultúrtörténetet olvastam, amikor az új regényemet írtam, aminek The Wolves from the Forest of Eternity az angol címe. A könyv egyik fele Oroszországban játszódik, úgyhogy gyakorlatilag egy éven át fejben Oroszországban éltem. A könyv megjelent, és 3-4 hónappal később az oroszok megtámadták Ukrajnát. Kísérteties érzés volt. Nagyon szeretem az orosz kultúrát, az orosz regényeket, és akkor Oroszországból indul el ez a szörnyű erőszak és agresszió.

Mikor járt Oroszországban utoljára?

Riportkészítés miatt jártam ott, olyan négy éve lehetett. Találkoztam Szergej Lebegyevvel, remek író, minimum egy tízessel fiatalabb nálam. Akkor még azt mondta nekem, hogy hagyják, hogy írjon, megjelentetheti a könyveit, hiszen Putyint nem érdekli az irodalom, a problémát az öncenzúra jelenti. A médiát igen, de a művészetet nem kontrollálja a rendszer. Ebből nekem úgy tűnt, lehet élni és írni Oroszországban. Ez négy éve volt. 

Lebegyev ma már Berlinben él, Oroszországnak mára befellegzett. Szörnyű az egész. De persze van egy másik Oroszország is, ami mindig is megvolt, Putyintól függetlenül.

Az orosz művészek nemzetközi bojkottjáról a nyugati világban megoszlanak a vélemények. Ön hol áll ebben a vitában?

Van egy barátom, szintén író, sok ukrán barátja van. Ő komolyan fontolóra vette, hogy letiltsa a könyvei oroszországi megjelenését. Azt akarta, hogy én is vele tartsak. Nemet mondtam.

Sosem tennék ilyet. Nem hiszek az ilyen kulturális bojkottban. Az egyik nagy probléma Oroszországban épp az elszigetelődés, az információk, a kommunikáció hiánya. A kulturális elszigetelődés szörnyű dolog. Az állam pedig nem egyenlő a néppel. 

A sport ezzel szemben nagyon más műfaj, a sportesemények a propaganda, az orosz büszkeség arénájául szolgálnak, de a művészet, az irodalom nem. 

Az Évszakok-sorozatért kapott hideget-meleget. Az utolsó könyvben említi a megsemmisítő kritikákat is: volt, aki az első két könyvet egyszerűen érdektelennek találta, a Tavaszról pedig egy kritikusa azt írta, olyan „mint egy lírai anyukablog”.

Ha rajtam múlik, nem olvasom a kritikákat, de mivel nagy újságolvasó vagyok, ha akarom, ha nem, néha beléjük akadok. Egy norvég lapban egyszer csak szembejött a fotóm és mellette valami arról, hogy borzalom, amit írtam: rá kellett kattintanom, és egy könyvkritikával találtam magam szemben. Nem olvastam el. Egyszerűen nem tehetem meg. Még ha jókat is írnak, az is felzaklat, sokat agyalok rajta, de az egésznek semmi haszna, úgysem változtathatok meg semmit. Ha megjelenik valami tőlem Norvégiában, egy sort sem olvasok el, csak felhívom a szerkesztőmet, hogy mondja el, hogy állunk. De ne menjen a részletekbe. Csak annyit mondjon, jó, rossz vagy oké a fogadtatás. Rendszerint az a válasza, hogy mindhárom. Ebből is, abból is egy kevés. Ennyiben maradunk. Az a tanácsom minden írónak, hogy tartózkodjanak a kritikaolvasástól, ha nem akarnak beleőrülni.

„Félek a nőktől, attól rettegek, hogy nem leszek nekik elég jó”– írja a Szex című fejezetben. A kamasz énjéről írta, vagy a mai napig fél a nőktől?

Hát, már 54 éves vagyok, ma már azért nem állítanám ezt magamról. De érdekes kérdés, mennyire különbözik a férfiak nőkről alkotott képe attól, amilyenek a valódi nők. Én a hetvenes években nőttem fel Norvégiában, és sokszor olyan, a kultúra által kitermelt nőképekkel találkoztam, amiknek semmi közük nem volt az igazi nőkhöz. A nők mintha csak néma tárgyak lettek volna. A kultúra egy része már csak így működik, tárgyiasít, ami hatással van arra, hogyan tekintünk a nőkre. Ezzel szemben ott van mindenkinek a maga élete, a személyes tapasztalatai. Izgalmas téma. 

De ma már nem félek a nőktől. Edvard Munch viszont félt tőlük. Ezt onnan tudom, hogy írtam róla egy könyvet, és egy Munch-kiállítás kurátora is voltam.  

Az Évszakok-sorozatot lezáró Nyár című kötetben leír egy orvosi vizsgálatot, ahol le kellett vetkőznie. „A farkam icipicinek látszott, most, hogy az orvos szemével néztem” – írja a rendelőben szerzett élményeiről. Ritka az irodalomban, hogy valaki a péniszméretén sajnálkozik. Ezt ön is megerősíti, amikor ezt írja: „Nehezen tudom elképzelni, hogy Heidegger írt volna a pénisze méretéről, és azon elmélkedett volna, milyen része van az önképe alakításában.” Lehet, hogy ezzel új utat tört az irodalomban, és hála önnek, a jövőben többet olvashatunk majd erről? Elvégre a méretkérdés nagyon is létező aggodalom számos férfi számára.

Valóban az. Elmondhatom, hogy nagyon kínosan éreztem magam, amikor írtam róla, könnyebb lett volna hagyni az egészet, de azt gondoltam, ez is része az életnek. És van valami vicces is az egészben, hiszen olyasmiről van szó, amiről egyáltalán nem szabad beszélni. Írni még csak-csak tudtam róla, de valóban elég nehéz beszélni erről.

Egy másik testrész is felbukkan a Nyár-kötetben: az emberi agy. Mint írja, végignézett három agyműtétet. Miért?

Úgy kezdődött, hogy elolvastam Henry Marsh idegsebész Kezemben az életedcímű könyvét. Csodálatos olvasmány. Felhívtam a szerzőt, aki azt mondta, Albániában vagy Nepálban találkozhatunk. Albániát választottam. Itt néztem meg műtét közben. Nem tudtam, hogyan fogok reagálni, amikor például eltávolítják a koponya tetejét. Furcsának furcsa volt, de nem viseltem rosszul a látványt. 

És mikroszkópon keresztül is megnézhettem az agyat. Elképesztően csodálatos és egyben furcsa látvány tárult elém. Sosem fogom elfelejteni.

Büszke volt rá a páciens, hogy egy híres író is szemtanúja az agyműtétének?

Nem különösebben. Nem tudta, ki vagyok, különben is, sokan voltunk a műtőben. És a beteg ébren volt, az orvosok beszéltek is vele műtét közben, hogy felmérjék, tudja-e mozgatni a tagjait.

Egy híres magyar író, Karinthy Frigyes megírta az agyműtétjét.

Igen, megvan az Utazás a koponyám körül. Nem olvastam végig, de egyes részeit igen.

Egy éve beszélgettünk legutóbb: azóta jobban beilleszkedett választott otthonában, Angliában?

Továbbra is kívül érzem magam. Nem nagyon járok társaságba, persze néha találkozom itteni írókkal egy-egy partin vagy felolvasáson, de itt, Londonban nincsenek íróbarátaim. Szeretem ezt a kívülálló pozíciót.

Olyan ez, mint a híres Groucho Marx-mondás, hogy olyan klubnak nem lenne tagja, amely felvenné a tagjai közé?

Olyasmi. A magaménak érzem ezt a mondást.

Változtak a karácsonyi szokásai azzal, hogy Londonba települt át?

Csak annyiban, hogy Norvégiában és Svédországban karácsony este jön el a nagy pillanat , az ajándékozás ideje, míg Angliában másnap reggel.

Létezik egy magyar karácsonyi sajátosság: nálunk a karácsonyfa talpba faragása a váláshoz vezető biztos utak egyike. Ez hasonló jelenség önöknél is?

Attól tartok, ez egy magyar sajátosság, nekem legalábbis még sosem okozott problémát, hogy belefaragjam a talpba a karácsonyfát.

Karl Ove Knausgard Évszakok-sorozatát a Magvető adta ki. Fordította A. Dobos Éva

Nyitókép: Bernd von Jutrczenka/picture alliance via Getty Images