„Nem tudtam, el fogom-e mondani az igazat, hogy nekem is volt abortuszom”

Személyes indíttatása is volt, hogy ezt a témát választotta?

Nekem is volt abortuszom. De ez csak az egyik dolog. Egy barátom ajánlotta Annie Ernaux L’Événement (The Happening), vagyis az Esemény című könyvét. Nagyon szeretem Annie Arnaux-t, de ezt pont nem olvastam tőle. A főszereplő lány teljesen lenyűgözött. És mindaz, amin keresztül kell mennie. A könyv azonban nem csak az illegális abortuszról szól, ennél jóval tágabb a kép. Arról is szól, amit Annie Ernaux a hatvanas évekről, a szabadságról, a szexuális örömökről el akart mondani. Vagy arról, hogy milyen volt egy francia munkáscsalád gyermekeként egyetemre járni, proli gyerekként az értelmiségiek közé kerülni. Ugyanakkor félelem hatja át az egész történetet, mert az abortuszt tiltó törvény nagyon szigorú volt.

2021-ben, amikor az Esemény elnyerte a Velencei Filmfesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt, sokan felemlegették az akkor épp frissen életbe lépett texasi abortusztörvényt (az interjú azelőtt készült, hogy az amerikai Legfelsőbb Bíróság felszámolta az abortuszhoz való jog alkotmányos védelmét– a szerk.). Az aktuális események fényében egyáltalán nem tűnik egy régi, letűnt kornak a filmben ábrázolt hatvanas évek, amikor az abortusz még illegális volt Franciaországban.

Annie Ernaux könyve az illegális abortuszról szól, de a szabadságról beszél. Én sem csak az illegális abortuszról akartam filmet készíteni, hanem arról a társadalomról, amiben ez a lány a helyét keresi. Az illegális abortusz egy szindróma. A kérdés mindannyiunk számára ismert: dönthetnek-e szabadon a nők a saját testük felett? Természetesen senki nem tesz úgy, mintha nem lenne kapcsolat a hatvanas évek franciaországi helyzete és a mai állapotok között. Hogyne lenne! Ahogy ezt számos országban láthatjuk is. 

Azért az vicces, hogy amikor belevágtam, sokan értetlenkedtek a filmiparban, hogy miért erről a témáról akarunk filmet csinálni, amikor Franciaországban mindez már rég meghaladott, hiszen réges-rég legális az abortusz. Erre csak azt tudtam mondani, hogy remélem, ugyanezt a kérdést fogják feltenni annak a filmrendezőnek is, aki legközelebb azzal jön, hogy a második világháborúról akar filmet csinálni. 

Hiszen a második világháború is rég véget ért. A forgatókönyvet írtam, amikor Lengyelországban szigorították az abortusztörvényt. Mire Velencében debütált a film, Texasban is érvénybe lépett az új abortusztörvény (ami attól a pillanattól tiltja az abortuszt, hogy az ultrahangvizsgálat észleli a magzati szívverést – a szerk.). És hirtelen megváltozott a helyzet. Már senki nem azt kérdezi, miért ezt a témát választottam, hanem már mindenki azt kérdezi, hogy azért választottam-e, mert még ma is annyira releváns. Most is csak azt tudom válaszolni, mint amikor belekezdtem a filmbe: sajnos, az illegális abortusz mindig releváns téma.

Franciaországban a hetvenes években legalizálták az abortuszt. Voltak kísérletek a politika részéről, hogy ismét betiltsák?

Elnökválasztási kampány van (az interjú januárban készült – a szerk.), a politikai spektrum egyik felén sokan vannak, akik nem hívei a nők szabadságának. És ebbéli véleményüket nyíltan hangoztatják. A törvényt eddig senki nem akarta megváltoztatni, de semmi sincs kőbe vésve, a helyzet változhat.

Lengyelországban hogyan reagáltak a filmre?

Egyelőre még nem mutatták be, de megvette egy forgalmazó. Nagyon remélem, hogy pandémia ide vagy oda, el tudok majd látogatni Lengyelországba. Ha a nőknek nincs joguk az abortuszhoz, lesznek, akik majd maguk fogják megcsinálni, és belehalnak. 

Én is katolikus vagyok, de fel nem foghatom, egy katolikus számára hogyan lehet elfogadható, ha egy nő emiatt meghal. Fájdalom és halál – szerintem ez elfogadhatatlan.

Mit vár a látogatástól?

Azt várom, amit már eddig is megtapasztaltam több országban. Olaszországba is elkísértem a filmet, ahol sokan lelkiismereti okokból tagadják meg az abortusz elvégzését. Nagyon érdekes párbeszédbe keveredtem az abortusz ellenzőivel. Nem hiszem, hogy a filmem provokatív lenne. Ha sokkolónak hat, az csak azért van, mert maga a valóság is sokkoló. A filmem kérdéseket vet fel, nem provokál. Nagyon érdekes beszélgetéseket folytattam olyan emberekkel, akik abortusz-ellenesek, de fogalmuk sem volt, mivel jár, ha betiltják az abortusz. És még ha legális is, tudja hány történetet hallottam főleg vidéken élő nőkről, hogy az engedélyezett idő alatt nem találnak orvost, aki elvégezné a terhességmegszakítást?

Említette, hogy önnek is volt abortusza, akárcsak a könyv szerzőjének, Annie Arnaux-nak.

Igen, de a kettőt nem lehet egy lapon említeni, hiszen az övé illegális volt. Amin én átestem, az orvosi rutineljárás volt, szemben az illegális abortusszal, ahol minden a szerencsén múlik. Hogy ki végzi el? Hogy túléled-e? Hogy feljelentenek-e? Hogy börtönbe kerülsz-e? A véletlenen múlik minden. Elviselhetetlen helyzet.

A saját abortuszát hogyan élte meg?

Én az illegális abortusz traumájáról akartam filmet készíteni, de a legális és az illegális abortuszt nem lehet összehasonlítani.

Sokan bűntudatot éreznek, de a filmje főszereplője nem.

A bűntudatot a társadalom ülteti el. Az emberek elvárják a szégyenérzetet. A másik, amit elvárnak, az a hallgatás. A nőket úgy nevelték, hogy jobban teszik, ha  hallgatnak az abortuszról, még akkor is, ha minden a törvény szerint zajlott. Ne beszélj róla! És szégyelld magad! Ezt tanították. Annie Arneux azt mesélte, hogy az összes könyve közül ennek volt a legkisebb visszhangja a médiában, az újságírók nem nagyon akartak beszélni róla. Pedig a könyv 2000-ben jelent meg, ami azért nem olyan rég volt. Az Arany Oroszlán azonban mindent megváltoztatott. Tudtuk, hogy a hallgatás kultúrája miatt nem lesz könnyű a film útja, de a díj hirtelen minden kaput megnyitott előttünk. A visszhang ezúttal nem maradt el.

A szégyen és a bűntudat még ma is szinte kötelező?

Már Velencébe, a film premierjére tartottam, amikor a repülőn azon morfondíroztam, elmondjam-e, hogy volt abortuszom. Azon dolgoztam három éven át, hogy megtörjem a hallgatást, és itt voltam, a döntő pillanatban, és nem tudtam, el fogom-e mondani az igazat, hogy nekem is volt abortuszom, ha a filmmel kapcsolatban megkérdezik. 

Azóta gyakran tapasztaltam, hogy a vetítések utáni közönségtalálkozókon a nők megnyílnak és megosztják a saját abortuszélményeiket. Sokan életükben először.

Hasonló témát dolgozott fel Cristian Mungiu nagyhatású filmje, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap…

Ő az egyik kedvenc filmrendezőm. Fel is tettem magamnak a kérdést, vajon tudok-e, érdemes-e filmet készíteni a 4 hónap, 3 hét, 2 nap után. Aztán rájöttem, buta dolog Mungiu filmjéhez hasonlítgatni az enyémet, hiszen az övé a Ceaușescu-rezsimben játszódik, nagyon más történet. De időbe telt, míg elengedtem az összehasonlítást.

Nyitókép: Pascal Le Segretain / Getty Images