Bizarr plüsskerítés Budafokon: kedves érdekesség vagy rémálom a Kálváriahegy utcában?

Budafok-Tétény, Budapest 22. kerülete nem igazán bővelkedik sok érdekességben, tömegeket vonzó látványosságban. Buda legdélebbi kerületében található egyebek mellett a Campona a Tropicariummal, a Memento szoborpark és a Nagytétényi Kastélymúzeum. Van még három nagyközönség által nem látogatható kastély is a kerületben (a Sacelláry, a Czuba–Durozier és a Törley), és ezeken kívül legfeljebb a kis Barlanglakás-múzeumot, valamint a dombok alatt húzódó borászati pincerendszert lehet még helyi különlegességként említeni. 

Van azonban Budafokon valami, amit ha nem is tartanak számon az útikönyvek, mégis figyelemreméltó színfoltja a kerületnek, és amibe ha séta közben belebotlik az ember, garantáltan leesik az álla. Ha valaki mondjuk a Szent Lipót templom felől caplat a Péter-Pál kápolna felé, félúton, a Kálváriahegy utca legelején el se tudja téveszteni

a kerítést és a mögötte lévő konténert, amik telis-tele vannak aggatva plüssjátékokkal.

A hely nem teljesen ismeretlen, a Google Térképen „Plüssállatok a kerítésen” néven megtalálható mint ötcsillagos turistalátványosság. A maximális öt csillag négy értékelésből adódik, valaki azt írta róla, hogy „Nekem nagyon tetszik!”, míg másvalaki szerint:

Érdekes ötlet, első pillantásra meglepő, aztán meg lehet találgatni....

A rengeteg puha játékból álló, talán több száz darabosra rúgó szabadtéri plüssgyűjtemény látványa meglehetősen bizarr. A barna deszkakerítés egy gépi földmunkákkal foglalkozó cég telephelyét határolja, a plüssállatok a kerítésre rögzített betonvas rácshoz, illetve vastag drótokhoz vannak kötözve. 

Az időjárás viszontagságainak kitett, egykor színes, bolyhos gyerekjátékok mostanra javarészt szürke, furcsán burjánzó masszává álltak össze, amiből azonban közelebbről nézve kibontakoznak az egykor gyerekszobákban lakozó karakterek. Itt egy Micimackó, amott egy Malacka, jól megfér a halomban Csőrike és Gafield, de a teljesen kifakult Törpapa mintha segítségkérően nézne Macskanő irányába: szabadíts ki innen!

Az, hogy az egykor aranyos plüssjátékok nyugtalanító, már-már horrorfilmbe illő látványt nyújtanak, leginkább a csapadék, a napsugárzás és a hőingadozás együttes romboló hatásának köszönhető. Eredetileg színes, puha, bolyhos külsejük mostanra kifakult, bundájuk csapzottá vált, az alábbi képeken szereplő, alig felismerhető kisvakond vagy a hatalmas játékmedve biztos sokat tudna mesélni a mögöttük lévő hosszú évek időjárási viszontagságairól.

A nem túl forgalmas helyen lévő budafoki látványosságról két helybélinek tűnő nőt kérdeztem, hogy mit szólnak hozzá a környéken élők. A plüssökkel szemközti kisboltból kilépő nő csak a fejét csóválta sokatmondóan, és azt mondta, hogy inkább nem szeretne mondani semmit. Kicsivel később jött a Szent Lipót templom plébániája felől is egy idősebb asszony. Ő viszont kerek perec megmondta, hogy neki aztán semmi baja nincs vele, inkább azzal van a baj, akinek baja van a privát plüsskiállítással.

Miután ennyiben maradtunk, már épp távozni készültem, amikor kilépett a telephely kapuján egy negyvenesforma, kopasz, napszemüveges férfi, aki készségesen elárulta, hogy ő a gazdája a plüss-seregnek. Boros Richárd arra már nem emlékezett, hogy pontosan honnan jött az ötlet, de pár évvel ezelőtt kezdte a cége kerítésére gyerekei megunt játékait felaggatni. Először csak pár plüssállat és baba díszítette az utcafrontot, majd érdekes módon gyarapodni kezdett a kollekció.

Az emberek elkezdték hozzátenni a saját gyerekeik feleslegessé vált plüssjátékait. Volt aki hozott párat és ideadta, hogy tegyem ki azokat is, mások csak úgy bedobták az udvarra. Amikor már nem fért el a kerítésen, akkor a műhely oldalára kezdtem felfuttatni.

Én több százra tippeltem, de Boros Richárdnak egyébként fogalma sincs hány plüssjátékból áll az installáció:

Az elején még számon tartottam, úgy 3-4 tucatig, de egy ideje elvesztettem a fonalat. Amúgy is folyamatosan változik, van hogy kikerülnek újak, máskor meg elvisznek belőle. Ezt egyébként nem bánom, ha valakinek megtetszik valamelyik, hát hadd vigye!

Boros Richárd nem gondol túl sok mögöttes tartalmat a plüssprojektbe. 

Volt aki megszólta, még olyan is volt, aki pedofíliát emlegetett, pedig ez az egész csak ennyi: plüssjátékok a kerítésen. A legtöbb kisgyereknek egyébként tetszik, hiába tépázta meg az időjárás, nem látják félelmetesnek, nekem meg ennyi elég.

Egy biztos, ha nem is ez Boros Richárd szándéka, a budafoki plüsskerítés felfogható a Marcel Duchamp nevével fémjelzett, a XX. század elején indult művészi forma, a talált tárgy (objet trouvé) kifejeződésének. Különösen jól illeszthető a hulladékművészet (trash art) alműfajba, ami gyakran nyilvánul meg ilyen kifejezetten lakossági, közösségi alkotásokban.

Kérdeztem Boros Richárdot, hallott-e a perbenyiki Balog Józsefről, akinek hulladékokkal kidekorált mézeskalácsházáról a kétezres évek elején viszonylag sokat lehetett olvasni, és budafoki kerítéshez teljesen hasonló hangulata volt. Boros Richárd nem ismerte a tőketerebesi járás híres trash art alkotását, de mondta, hogy szívesen megnézné. 

„1975-ben kezdtem a házamat díszíteni. Hogy miért? A bennem lévő fantázia késztetésére. Mert minden emberben van olyan képzelőerő, amit kifejezésre kell juttatni. Én így éreztem, hogy így kell tennem, ebben állt az én művészetem” – nyilatkozta Balog József élete alkonyán, és mintha ez az ars poetica illene a budafoki mű alkotójára is.

Sajnos arra már nincs mód, hogy a két ösztönös művészet találkozzon. A különc perbenyiki suszter házát – amivel Hollandiában a naiv művészek fesztiválján aranyérmet nyert – 2008 körül lebontották, majd 2009-ben maga az alkotó is meghalt. 

Az összevetés kedvéért íme néhány 2007-ben készült részletfotó az enyészeté lett Hlavná utcai házról:

Az alábbiakban pedig jöjjön egy sorozat a budafoki köztéri installációról:

Nyitókép: Nagy Attila Károly / rtl.hu