Hitler naplót ír, egy zsidó lányt farkasok fogadnak be, a remete megszólal, a prostituált fiából irodalmi szenzáció lesz – íme a legnagyobb irodalmi hamisítványok

2009-ben jelent meg Jake Adelstein Tokyo Vice: An American Reporter on the Police Beat in Japan című memoárja, és most, hogy a könyvből tévésorozat készült, ismét felmerült a kérdés: vajon valóban úgy történt-e minden, amit Adelstein – az első nyugati, akit Japán vezető lapja, a Yomiuri Shimbu újságíróként alkalmazott – tényként tüntetett fel. 

Nem a jakuzák világáról tudósító amerikai lenne az első, aki a memoárírást összekeverte a fikcióval. Adelstein persze tagadja, hogy kamuzott volna, egyelőre nem tudhatjuk, valóban olyan közel férkőzött-e a japán alvilághoz, mint azt a könyvében ecseteli. Ha mégsem, legalább elmondhatja magáról, hogy nagy elődök nyomdokain jár. Az alábbiakban a memoárhamisítás nagymenőit mutatjuk be.

Remetét vegyenek!

Három nem túl sikeres regénnyel a háta mögött Clifford Irving műfajt váltott és úgy döntött, ibizai tartózkodását azzal dobja fel, hogy megírja Howard Hughes, a remete életet élő iparmágnás önéletrajzát. Csak éppen a memoár alanyát nem értesítette remek elgondolásáról. Azt a Howard Hughes-t, akit jóval a halála után Leonardo DiCaprio éppúgy eljátszott (Martin Scorsese Aviátor című filmjében), mint a saját magát rendező Warren Beatty (Kivétel és szabály, 2016). 

Ebből is látszik, érdeklődésből sosem volt hiány Hughes élettörténete iránt, és Irving jó érzékkel ki is használta ezt az igényt, amikor leveleket és interjúkat hamisítva az írásszakértőktől a könyvkiadókig mindenkit meggyőzött: nem csalás, nem ámítás, Hughes önéletrajza valódi. 

Irving, akinek 765 ezer dollár előleget fizetett a kiadója, joggal számított arra, hogy az elvonultan élő milliárdos olyan semmiségekért nem bújik elő évtizedes rejtekéről, mint egy meghamisított memoár, még akkor sem, ha az éppenséggel őróla szól. 

Irving nem is tévedhetett volna nagyobbat. Hughes előbújt és perelt, hiszen sosem találkozott a szerzővel, és soha semmilyen engedélyt nem adott semmiféle életrajz megírására. 

A botrány 1972-ben tört ki, melynek egyenes következményeként Irving 16 hónapot rács mögött töltött. Igazi hollywoodi happy endje van azonban a történetnek: nem, Hughes a későbbiekben sem bízta meg a memoárja megírásával, ellenben The Hoax címmel Irving könyvet írt a szélhámosságáról, az ebből készült filmben pedig Richard Gere játszotta a nagy önéletrajz-svindlert. Igaz, ami igaz, Irving nem volt maradéktalanul elégedett a filmmel, saját kalandjai hollywoodi tálalását szürkének találta, legfőképp a ragyogást, a glamúrt kevesellte.

Vallomás Oprah-nál

Amikor James Frey regényt írt az alkohollal és a drogokkal folytatott küzdelmeiről, a kiadókat hidegen hagyta a mű. Frey taktikát váltott, és a húzása bejött: amikor ugyanazt a szöveget memoárként prezentálta, már nem volt nehéz kiadót találnia. Az igaz történetek piaca tárt karokkal fogadta az A Million Little Pieces című álmemoárt, amely csak nyomokban tartalmazott valós részleteket az író küzdelmeiből. 

A 2003-ban megjelent könyv hatalmas sikert aratott, nem kis részben Oprah Winfrey hathatós közreműködése jóvoltából, a nagy hatalmú médiaszemélyiség ugyanis meghívta Frey-t a televíziós könyvklubjába. Miután egyre komolyabb kételyek merültek fel a könyv igazságtartalmával szemben, Oprah visszahívta  a szerzőt, akit  élő adásban vádolt meg hazugsággal (Frey például azt írta, hogy 87 napot töltött börtönben, míg a valóságban csak néhány órát volt rács mögött). Az író a tévénézők előtt megtört, és bevallotta, hogy hazudott, de azzal védekezett, hogy csak kiszínezte a valóságot, itt-ott megváltoztatott egy-két tényt meg szereplőt, ám ettől még a könyve alapvetően igaz. 

És ha egy üzlet beindul: a változatosság kedvéért Frey a következő könyvét  is memoárként adta el, noha egyes epizódok mögött megint csak a túlzásokra hajló írói fantáziát sejteni, de akárcsak az A Million Little Pieces, a My Friend Leonard is bestseller lett. 

Ezután a szerző  valami valóban váratlannal rukkolt elő: olyan regényt írt, amiről hivatalosan is azt állította, hogy regény. Nem is járt vele rosszul, a 2008-ban megjelent Bright Shiny Morning szép sikert aratott.

Madonnától Bonóig

Laura Albert JT LeRoy (hosszabban: Jeremiah Terminator LeRoy) néven jelentette meg több kötetből álló önéletírását, amelynek egy kamionos pihenőkben dolgozó prostituált tinédzserkorú fia a főhőse. A hajléktalan, AIDS-es fiú súlyos családi múltjával, a szegénység, a drogok és a gyermekkori szexuális zaklatások traumájával birkózik, nemet változtat, majd író lesz. A szerző JT LeRoy-ként érintkezett a sajtóval, először csak e-mailen és telefonon, majd JT LeRoy a maga hús-vér valójában is megjelent a nyilvánosság előtt: Albert huszonéves sógornője, Savannah Knoop szőke parókában és napszemüvegben játszotta el a szerepet, és egy darabig senki sem fogott gyanút. 

A művészvilág tagjai egymás sarkát taposva igyekeztek barátkozni a nehéz életű irodalmi sztárral: Winona Ryder a barátságukkal dicsekedett, Bono tanácsokkal látta el, Gus Van Sant dolgozni akart vele. Asia Argento viszonyt folytatott LeRoyjal, a Vanity Fair pedig a címlapjára rakta. 

Ja, igen, a Kabbala-hívő Madonna meg is akarta téríteni, a Garbage Cherry Lips című számát pedig JT LeRoy története ihlette. 

Kár, hogy egy szó sem volt igaz az egészből, az életrajzi regényeket a negyvenes éveiben járó Laura Albert írta, aki sosem élt San Francisco utcáin és sosem volt kiskorú prostituált. Ellenben punk és telefonszex-munkás igen. A szerző Speedie néven, asszisztensként kísérgette a JT-t játszó sógornőjét, és kisegítette, ha életrajzi adatokra volt épp szüksége. Az átverés hat éven és három könyvön át tartott, mígnem a New York Magazine és a New York Times leleplezte. Azóta JT Leroy alakítója, Savanah Knoop is megírta élményeit Girl Boy Girl címmel.

Hamis holokauszt-memoár

1997-ben jelent meg  Misha Defonseca memoárja, a Misha: A Memoire of the Holocaust Years. A belga szerző a könyvében leírja, miként indult el 7 évesen szülei keresésére, akiket a nácik deportáltak. Vándorlása öt éven át tartott, a zsidó kislány bejárta Belgiumot, Lengyelországot és Németországot, élt a varsói gettóban, farkasok fogadták be és önvédelemből megölt egy német katonát. 

A könyv Európában bestseller lett, 18 nyelvre fordították le, a franciák filmet is csináltak belőle, csakhogy 11 évvel a megjelenése után előkerült Defonseca keresztlevele, amiből kiderült, hogy a szerző katolikus. És az is, hogy Monique De Wael-nek hívják. Majd kiderült, hogy a könyvében leírt vándorlás idején egy brüsszeli iskolába járt, a szülei pedig a belga ellenállás tagjai voltak, akiket a nácik kivégeztek.

Ameddig csak vissza tudok emlékezni, mindig zsidónak éreztem magam. Vannak idők, amikor nehezen tudok különbséget tenni a valóság és a belső világom között

 – vallotta meg Defonseca, aki szerint a könyve nem az igazi valóság, hanem az igazi belső valósága. E belső valóságot Defonseca, vagyis De Wael nem is egymaga vetette papírra, hanem eben egy „szellemíró” segítette.

Hitler naplói

1983-ban a német Stern magazin részleteket közölt Adolf Hitler 60 kötetnyi naplójából, amely állítólag a Führer személyes tárgyait szállító repülő roncsai közül került elő Drezda közelében. Az 1932-től 1945-ig tartó időszakot felölelő naplók hossza és a bennük szereplő részletek banalitása még a neves brit Hitler-kutatót, Hugh Trevor-Roper történészt is meggyőzte az írások valódiságáról. A Stern nem akarta, hogy idő előtt bármi is kiszivárogjon a szenzációs leletről, ezért más szakértőkkel nem vizsgáltatták meg az anyagot. Vesztükre.

Az átfogó vizsgálatok temérdek történelmi pontatlanságot találtak, a tintáról és a papírról pedig kiderült, hogy azok a második világháború utániak. Még jó, hiszen a Hitler-naplókat Konrad Kujau hamisította, majd művét egy német újságírónak adta, aki 9 millióért adta tovább a hamisítványokat a Sternnek. Kujaut 4 és fél év börtönre ítélték. Szabadulása után kisebbfajta médiacelebritás vált belőle, aki hamisítvány-szakértőként lépett fel tévéműsorokban. A világraszóló hamisítási botrányról természetesen film is készült.

Források: Vanity Fair, Smithsonian Magazine, Wikipedia, New Yorker

Nyitókép: Matthew Peyton/Getty Images