Bret Easton Ellisnek semmi sem szent: leszedi a keresztvizet a Trump miatt siránkozókról és a puhány milleniumi generációról

Életre szóló filmélmények

1974 decemberének egyik szünidei délutánján meghatározó folyamatok játszódtak le Bret Easton Ellis fejében. A 10 éves fiatalember szülői kíséret nélkül elsétált a Los Angeles-i házuk közelében lévő moziba és megtekintette az egyáltalán nem tízéveseknek szánt A paradicsom fantomja című filmet, Brian De Palma horror musical vígjátékát, amely a maga idejében akkorát bukott, amekkorát a horror musical vígjátékok szoktak. Bret ott helyben beleszeretett a filmbe.

Rögeszmémmé vált ez a film, ahogy, gondolom én, a mai, millennium előtti nemzedék egy másik musicalt imád, a Jégvarázst.

E kijelentés alapján Bret Easton Ellis elsőként találta meg a kapcsolódási pontot A paradicsom fantomja és a Jégvarázs között.

8 évvel később, felnőtt élete küszöbén Bret úgyszintén moziba indult. Ezúttal A dolog volt napirenden, az utolsó horror, ami visszaemlékezése szerint alaposan felkavarta, sőt még éveken át nyomasztotta. Mindez egy nappal az után történt, hogy az ifjú Ellis beült a hét másik premierfilmjére, Ridley Scott Szárnyas fejvadászára. Mint írja, John Carpenter szörnyetege jóval nagyobb benyomást tett rá, mint Harrison Ford replikánsa. 

További filmek, amelyek meghatározó élménynek bizonyultak akkoriban Ellis számára: Amerikai dzsigoló a fiatal Richard Gere-rel; Robert Redford rendezése, az Átlagemberek; Looking for Mr. Goodbar Diane Keatonnal és a még fiatalabb Richard Gere-rel.

Korai Playboyok

A hetvenes évek hajnalán Bret Easton Ellis édesapja éjjeliszekrényének legalsó fiókjában megtalálja a családfő eldugott Playboy-gyűjteményét, s mint könyvében írja, ez jelentette a belépőt számára a meztelenség és a szexualitás képi ábrázolásának bizseregtető világába.

A Playboy ismertette meg velem a férfitekintet mibenlétét, később pedig a Penthouse és a Oui magazinok, miközben otthon, a zöld bolyhos szőnyegen feküdtem a hatalmas vízágyunk mellett, San Fernando Valley menő környékén, a hetvenes évek közepén

– idézi fel nem kevés nosztalgiával az emberiség e vízágyakkal teli időszakát a szerző.

Amerikai psycho

1990-ben az Amerikai psycho amerikai kiadója röviddel a regény beharangozott megjelenése előtt úgy döntött, nem adja ki, inkább megszabadul a botrányszagú könyvtől és fiatal szerzőjétől. A regényre viszonylag gyorsan lecsapott egy másik nagy kiadó, így 1991-ben megjelenhetett Ellis mindmáig leghíresebb alkotása. Ellis a Helikon kiadó gondozásában május elején megjelent Fehér című esszékötetben azt írja, ahogy teltek-múltak az évek, és a könyv körüli botrány elült, lassan annak kezdték olvasni a regényét, aminek mindig is szánta: szatírának. Egy dologra azonban ráébresztette a botrány; arra, hogy mivel ő soha semmilyen műalkotást nem talált sértőnek, képtelen megítélni, hogy mi az, ami másokat kihoz a sodrából.

Legyen szó Sade márki brutalitásáról. Céline antiszemitizmusáról vagy Polanski kiskorúakkal szembeni étvágyáról, mindig különbséget tudtam tenni a mű és a művész között, és képes voltam pusztán esztétikai alapon megítélni az adott mű értékeit

– jelenti ki esszékötetében.

Varázsmanók világa

Az Amerikai psycho szerzője jóval híresebb azokról a díjátadókról, amelyekre nem engedték be, mint azokról, amelyekre igen. Így történt 2013 tavaszán is, amikor a szervezők a GLAAD (Meleg és Leszbikus Szövetség a Rágalmazás Ellen) díjátadójáról tanácsolták el. Mindkét félnek határozott és határozottan elítélő véleménye volt a másikról. Ellis állítja, szókimondó tweetjein sokallt be a szervezet, amely ezek alapján öngyűlölő meleg férfinek bélyegezte, noha erről szó sincs. Szerinte viszont a GLAAD azt a képet sulykolja, hogy a meleg férfiak túlérzékeny csecsemők – ellisi szóhasználattal: varázsmanók –, akiket védelmezni, pátyolgatni kell.

Generációs szakadékok

Ellis, aki a maga 58 évévél a baby boomereket követő X generációhoz tartozik, előszeretettel pécézi ki magának a Z-generációt megelőző millenniumi nemzedéket, amely a ’81 és ’96 között születetteket foglalja magába. Ellis az X-esek fölényével nemes egyszerűséggel Generation Wuss-nak (kb. Puhapöcs Generációnak) vagy snowflake-nek, vagyis hópihének nevezi a millenniumiakat, esetleg mindkettőnek. A tweetjeiben gyakran rója fel vélt vagy valós puhányságukat, aminek külön pikantériája, hogy Ellis, mint azt nem is mulasztja el hangsúlyozni, e sokat kritizált generáció egyik tagjával élt együtt hosszú éveken át.

Trump

Ellis a Fehérben hosszan ecseteli, hogy ki nem állhatta azokat az ismerőseit, akik Donald Trump megválasztását katasztrofális eseménynek vagy egyenesen a világ végének élték meg, ami szerinte gyerekes, sőt hisztérikus hozzáállás. Bevallja, ő maga senkire sem szavazott, mert a választási kampány során ráébredt, hogy sem konzervatívnak, sem liberálisnak, sem demokratának, sem republikánusnak nem tartja magát. S mivel nem szavazott, úgy érezte, panaszkodni sincs jogalapja. Számítása szerint legalább annyi Trump-szavazót ismert a saját köreiben, mint Hillary Clinton-pártit. Megemlékezik arról is, hogy amikor Trump megválasztása után 5 hónappal a pasija felhánytorgatta, hogy miért nem érez nagyobb dühöt a választási eredmény miatt, azzal vágott vissza, hogy hagyják már Trumppal, nem akar vele többet foglalkozni.

Nem érdekelt. Megválasztották elnöknek. Tedd már túl magad rajta 

– ilyen viták zajlottak az X-generációs író és millenniumi generációs pasija otthonában.

Twitter-balhék

Ellis nemcsak írói pályafutása mérföldköveiről, filmes kísérleteiről, podcast-tevékenységéről és politikai nézeteiről (vagy azok hiányáról) ejt szót előszeretettel a könyvében, de a legbotrányosabb tweetjeiről is. 2012. december 5-én Los Angeles-i idő szerint este 11:31-kor például a következő bejegyzést követte el:

Kathryn Bigelow-t mérsékelten érdekes filmkészítőnek tartanák, ha férfi lenne, de mivel egy dögös nő, nagyon is túlértékelik

Kathryn Bigelow would be considered a mildly interesting filmmaker if she was a man but since she's a very hot woman she's really overrated.

— Bret Easton Ellis (@BretEastonEllis) December 6, 2012

És ha mindez nem lett volna elég, kisvártatva így folytatta:

Még mindig azt gondolom, ha A bombák földjént egy férfi rendezte volna, nem nyerte volna el a legjobb rendező Oscarját.

Ellis szerint a Twittert nem szabad komolyan venni, ő maga sosem tenne ilyet, nem is érti, mások miért kapják fel a vizet az ilyen és ehhez hasonló, provokatív bejegyzésein. És hogy példát mutasson a Twitter-használóknak, még egy vallomást tesz:

Kétlem, hogy valaha is töröltem volna egyetlen tweetemet is.

Nos, nem is várnánk mást Patrick Bateman atyjától, az Amerikai psycho és a Fehér szerzőjétől.

Nyitókép: Ulf Andersen / Getty Images