Tim Roth: Angliával végeztem – exkluzív interjú

Abban a hálószobában is forgattak, ahol Ingmar Bergman 1973-as klasszikusa, a Jelenetek egy házasságból játszódik. A film hatására sok millió házaspár vált el – jegyzi meg a Bergman szigete egyik szereplője. Kényelmesen érezte magát a nagy rendező hálójában?

Furcsa érzés volt, az biztos. Forgattunk Bergman házában, a hálószobájában, a saját vetítőtermében. Egy hölgy felügyeli az egészet, ő vezeti körbe a Fårö-szigetre érkező turistákat, hiszen a ház is része a Bergman-túrának. Végig ott motoszkált bennem az érzés, hogy ez nemcsak egy közönséges forgatási helyszín, hanem a nagy művész egykori lakhelye. Volt a levegőben valami furcsa, ami nagyon is illik Bergmanhoz. Az az érzésem, Bergman helyeselte volna, ha tudja, hogy filmesek lepték el az otthonát.

Ön 1961-ben született, Bergman ebben az évben érkezett először Fårö szigetére, hogy helyszíneket keressen a Tükör által homályosan című filmjéhez. Később ez az apró sziget lett az otthona. Hány évesen látta az első Bergman-filmet?

London déli részén, Brixtonban jártam iskolába, elég kemény környék volt, de élt ott néhány igazi filmőrült is. Házfoglalók voltak, magukévá tettek egy koncerttermet, ahol vetítéseket tartottak. Volt David Lynch-est, Andrzej Wajda-est és persze volt Bergman is. Én és David, a haverom éltünk-haltunk a filmekért, mindketten filmszínészek akartunk lenni, de természetesen semmi tapasztalatunk nem volt, hacsak az iskolai színielőadásokat nem számítjuk. Még jó, hogy egész éjszaka ott dekkoltunk egy doboz sört szorongatva a vetítéseken. Kinyílt a világ, faltuk a filmeket. A Bergman-esten is ott voltunk, két beképzelt 16-17 éves kamasz, aki azt hiszi, hogy érti is, amit lát. Pedig alig értettünk belőle valamit, de a képek, a beállítások, a kameramozgás mélyen megérintett mindkettőnket. Sokkal inkább a látvány hatott rám elsőre, mint az, amit a szereplők mondanak. A mondanivaló túl magas volt még nekünk, túl fiatalok, túl naivak voltunk.

A forgatás során elég jól kiismerhette Fårö szigetét. El tudná képzelni, hogy ön is ott éljen?

Nem. Túlságosan is elszigetelve érezném magam. Csodás vidék, már-már sokkoló, milyen szép, de nekem nagyobb népsűrűségre van szükségem. Több mindenre, ami elvonja a figyelmemet.

Brit színészként ismerte meg a világ, de jó ideje az Egyesült Államokban él. A nyilatkozataiból egyértelműnek látszik, hogy esze ágában sincs visszatérni Angliába.

Nincs is. Angliával végeztem.

Amerikaivá vált?

Nem hinném. Azt se tudom, mit jelent az. Igaz, apám amerikai volt, 11 éves korában hagyta el az Államokat. Angliába ment, hogy gyári munkás legyen. Nem akart menni, de nem volt más választása. Harcolt a háborúban és maradt utána is. 

Van pár olyan hely Európában, ahol szívesen tölteném az alkonyati éveimet, de nem Angliában, különösen nem a brexit után. Egyáltalán nincs ínyemre, amivé Anglia változott. A feleségemmel szívesen visszajárok turistaként, de ennyi és nem több.

Sokként érte a brexit és Boris Johnson miniszterelnöksége?

Apám erősen balos beállítottságú volt, a második világháborús tapasztalatai tették azzá. Sokszor mondogatta, hogy egyszer eljön ez az idő és igaza lett. Egy régóta tartó folyamat vezetett idáig. És nem látom, hogy az uralkodó politikai helyzet a közeljövőben megváltozna. Hogy sokként ért-e? Nem, de persze érzelmileg megviselt. Szörnyű érzés volt.

A legelső filmjét 40 éve mutatták be, a Made in Britain-ben egy dühös skinheadet alakított. Dühből önben is lehetett jó sok; kemény környéken nőtt fel a hetvenes évek Londonjában. A saját dühét is beleadta a karakterbe?

Egy rasszista, náci skinheadet játszottam, de persze jóval több volt ebben a figurában. A düh a hatóságokkal szemben, a düh a rendszerrel szemben. Ez az alak úgy érzi, a rendszer áldozata. Ismertem ilyen fickókat. 

A lehető legpontosabb alakításra törekedtem, ez volt az én személyes bosszúm azokkal a rasszista és erőszakoskodó alakokkal szemben, akiket magam is ismertem. Iskolás koromban a brit Nemzeti Front (szélsőjobboldali fasiszta párt – a szerk.) és a British Movement (brit neonáci szervezet – a szerk.) erejük teljében voltak, ennek a következményeit láthatjuk többek között most. A tüntetéseken hol ők, hol a rendőrök vertek minket, az ilyesmi gyakorinak számított akkoriban. Az iskolai erőszakoskodók, akiket diákként ismertem, vagy börtönbe kerültek, vagy rendőr lett belőlük. Vagyis egyenruhában folytathatták, amit az iskolában is csináltak: kedvenc elfoglaltságuknak élhettek, a bullying-nak. Szóval, ismertem ezeket az alakokat, és nem kevés örömet okozott, hogy megmutathattam a kamera előtt, miféle emberek. Alan Clarke nagyon okos filmet rendezett, a legjobb brit rendezők egyike volt. Nagyon korán távozott közülünk.

Volt, hogy önnek is kinézett a börtön?

Ez a veszély csak jóval később fenyegetett, mert túl sokat ittam, és más hasonlók miatt. De szerencsére megúsztam. Gyerekként mindig én voltam, aki elfutott. A punk-korszakban egyszer mindannyiunkat letartóztattak, de a punk-korszakban mindenkit letartóztattak. Volt egy kis összecsapásunk a Trafalgar Square-en. De alapvetően nem ilyen voltam. Annyit erőszakoskodtak velem, hogy megtanultam nagyon gyorsan futni. És csak futottam, amilyen gyorsan csak tudtam. Meg sem álltam a művészeti iskoláig, onnan pedig a színészetig. Amilyen messzire csak tudtam, olyan messze menekültem az erőszakoskodók világától.

A Bergman szigetében beülnek Bergman saját mozijába, egy pajtából átalakított vetítőterembe, ahol a nagy rendező minden nap, pontban délután három órakor filmeket nézett. Nem vetette meg a hollywoodi produkciókat sem, George Clooney filmjét, az Ocean’s 11-t különösen kedvelte. Mit gondol, Bergman bírta volna a Ponyvaregényt is?

Jártam a dolgozószobájában és a könyvtárában, ezért tudom, hogy a filmjeim közül néhány megvolt a gyűjteményében. De azt nem szeretném elmondani, melyek ezek.

Egyet mondjon!

Nem, nem! De szerintem Bergman élvezte volna a Ponyvaregényt. Quentin dialógusait mindenképpen értékelte volna. És sejtem, miért szerette az Ocean’s 11-t. Biztos vagyok benne, hogy lenyűgözte volna, hová fejlődött a mozi, bár azt nem tudom, az okostelefonokkal forgatott filmekkel mit kezdett volna.

Tarantino első filmje, a Kutyaszorítóban fordulópontot jelentett a színészi karrierjében. Mennyi szerepe volt a szerencsének abban, hogy együtt kezdtek dolgozni?

Épp csak megérkeztem Amerikába, de egyáltalán nem akartam maradni. Akkor még nem. Mást se akartam, mint elhúzni innen. És akkor megkaptam a Kutyaszorítóban forgatókönyvét. Teljesen kész voltam, fantasztikus volt. Már nyúltam is a telefonért, mindenképpen szerepelni akartam benne. Találkoztunk és az eredmény ismert. Köztudott, Quentin mekkora moziőrült; látta a korábbi filmjeimet, látta a Vincent és Theót, de azt hiszem, amire igazán felfigyelt, az a Rosencrantz és Guildenstern halott volt. Ahogy a Tarantino-filmekben, itt is a szöveg játssza a főszerepet, a nyelv és persze a karakterek.

Nem rágott be Tarantinóra, mert kivágta a jelenetét a legutóbbi filmjéből, a Volt egyszer egy… Hollywoodból?

Megértettem a döntését. A film eredeti hossza négy és fél órára rúgott, de nem akart két filmet csinálni belőle, mint a Kill Bill esetében. Úgyhogy sok mindent eltávolított a filmből, hogy Brad és Leo karakterére, az útjukra koncentrálhasson. Tartott egy kis privát vetítést a vágószobában az eredeti, négy és fél órás filmből. Megnézhettem magamat – elég viccesek voltak a jeleneteim, jól sikerültek. Nem mondom, hogy nem voltam szomorú, amiért kivágott, de elfogadtam. A fiam, Hunter dolgozott a filmben, ott volt a hollywoodi premieren, amit az ArcLight-ban tartottak – sajnos már ez a legendás mozi is bezárt. Amikor hazaért, lelkendezve mesélte, hogy apa, nem fogod elhinni, Quentin kiírta a te nevedet is, igaz, utána az szerepelt, hogy „kivágva”. 

Tim Roth kivágva – imádnivaló vicc, így még menőbb is, mintha benne hagyott volna a filmben. Ott volt ebben a gesztusban a barátságunk.

A nevek dala című filmjét néhány éve Magyarországon forgatta. Lettek törzshelyei, ahová esténként leugorhatott egy sörre?

A feleségem meglátogatott Budapesten, mentünk együtt ide-oda. Csak kiléptünk a szállodánkból, átszeltük a teret, egy balkanyar és máris egy csodás étteremben találtunk magunkat. Csak ültünk az utcára néző ablaknál és bámultuk a pesti életet. De jártunk a folyó másik oldalán is. Legközelebb, ha önöknél járok, fent, Budán akarok lakni, hogy azt az oldalt is megismerjem.

Most, ahogy beszélgetünk, ugyanazt a tetoválást látom a karján, mint a Bergman szigetében. Ezek szerint a sajátja. Van valami története?

A rendezőn múlik mindig, hogy eltakarjuk-e vagy sem, ezúttal a rendezőnk úgy döntött, hagyjuk meg, legyen ez egy utalás az általam játszott férfi múltjára. És a története? A családommal kapcsolatos.