Az oroszok elmentek, a kollaboránsok maradtak a megszállás alól felszabadított ukrán kisvárosban

Egy éve szabadult fel az orosz megszállás alól a Herszon városától 15 kilométerre lévő Bilozerka. A New York Times nemrég a megszállókkal együttműködő helyiek és az ellenállók között zajlott macska-egér küzdelemről közölt részletes riportot.

A kisvárosban, ahol a háború előtt 22 ezren éltek, az emberek négy csoportra osztották fel a kollaboránsokat, amikor az újságíró arról kérdezte őket, hogy milyen motivációik lehettek. Az egyik csoport azokból az idősebb, általában nyugdíjas emberekből áll, akik nosztalgiával tekintettek vissza a régmúlt időkre, és azt gondolták, Vlagyimir Putyin újrateremti azt az állandóságot és büszkeséget, ami hiányzott nekik a Szovjetunióból.

A másik csoportot a „zombik” alkotják, akik felülnek az orosz propagandának, a legátlátszóbb hazugságoknak is, például annak, hogy Ukrajna egy NATO-bábállam, amit egy fasiszta zsidó vezet. 

Ott vannak még azok is, akik nem sokra vitték az életben, de a megszállók felkarolták őket, a legtöbben pedig azok voltak, akik azt gondolták, hogy kivárják, mi lesz a háború kimenetele és a győztes mellé állnak.

A helyiek nem értettek egyet az újságíróval, amikor felvetette, hogy sokan félelemből kollaboráltak, vagy azért, hogy túléljék a megszállást. Szerintük egyszerű önzőség állt a háttérben, a kollaboránsok még csak nem is oroszpártiak, egyszerűen lehetőséget láttak a megszállásban az előre lépésre és egy kis pluszpénzre.

Oroszország örökké itt marad

A bilozerkai tanács még tavaly februárban sem foglalkozott komolyan egy orosz támadás lehetőségével. Ám a Krím felől már az invázió legelején, márciusban beözönlöttek az oroszok Herszonba. Azokat a tisztviselőket, akik nem menekültek el, elfogták, a megkínzásukról is pletykáltak. Voltak azonban, akiket békén hagytak, amit nyilvánvalóan oroszpártiságuknak köszönhettek.

A herszoni területi igazgatás élére a megszállók azt a Volodimir Szaldót helyezték, aki korábban Herszon város polgármestere volt, majd a parlamentben a bukott, Oroszországba menekült Viktor Janukovics pártjának képviselője. Miután az ukránok a Régiók Pártját feloszlatták, megalapította a Szaldo Pártját. Ennek volt tagja Irina Kozljonkova egykori tanár is, aki a bilozerkai tanácsban oktatásért felelős vezetői tisztséget töltött be, majd Szaldo a tanács élére helyezte.

Kozljonkova a bilozerkai tanács tagjainak tisztségeket ajánlott az újonnan felálló vezetésben, amit nem kellett elfogadniuk, de aki nem tette, az három napot kapott arra, hogy elhagyja a várost. Andrij Gyibrovának az oktatási bizottságban ajánlott vezető szerepet, amit a sportedző elutasított, és családjával elmenekült. Gyibrova elmondta: Kozljonkova ukránul beszélt hozzájuk, amikor találkozóra hívta őket a városházára, és azt mondta, mindenki fél, ő és Szaldo is, de úgy gondolják, helyes döntést hoztak, mert „Oroszország örökké itt marad”. A találkozón megjelent egy FSZB-ügynök is, aki azt mondta:

Szeretnénk, hogy együttműködjenek velünk. Aki nem akar együttműködni, az ne akadályozzon bennünket. Akiről megtudjuk, hogy akadályoz bennünket, azzal más hangnemben, és egy másik helyen fogunk beszélgetni.

Barátságos oroszok, mogorva donbasziak

Az első napokban, amikor Bilozerkát ellepték az oroszok, a helyiek az otthonaikba zárkózva várták, hogy mi fog történni. A bilozerkai autószerelő, Olekszandr Guz azonban nem félt kimenni, sőt, tüntetést szervezett, aminek résztvevőit az oroszok lövésekkel és füstgránátokkal zavarták szét. Guz maga már nem jutott el az általa szervezett tüntetésre, mert még aznap reggel orosz katonák vitték el a műhelyéből. Addig verték, amíg össze nem esett, a bordái és az egyik csuklója is eltört. Két héttel később, amikor otthon lábadozott, elmentek érte az oroszok, újra megverték és arra kényszerítették, hogy mondja videóra: ukrán katonák bántalmazták.

Guz megkínzása félelmet keltett a városban, de egy idő után az oroszok próbáltak barátságosabbak lenni. Tavaly áprilisban Anhelina Vetrova, a nyugdíjas könyvtáros és férje újra kinyitották a kisboltjukat. Vetrovának, aki naplót írt a megszállásról, feltűnt, hogy minden nélkülözés ellenére a helyiek jobban étkeznek, mint a megszállók. Az oroszok ellátmánya olyan rossz volt, hogy a katonák nála vettek élelmet. Vetrova azon is gondolkodott, hogy nem hazaárulás-e kiszolgálni őket, de a fegyvereikkel szemben nem volt más választása. És igazából az orosz katonák udvariasak is voltak:

Annyira udvariasak, hogy majdnem elhánytam magam

– mondta. A kisbolt megnyitása arra is lehetőséget adott, hogy tanulmányozzák a megszállókat. Egyfajta kasztrendszert figyeltek meg, amelynek élén a Nemzeti Gárda tagjai álltak: főleg orosz nemzetiségűek, tiszták, jól felszereltek és inkább barátságosak. Utánuk következtek a frontvonalon harcoló katonák, főleg ázsiai és kaukázusi kisebbségek tagjai, akik edzőcipőt és régebbi egyenruhát viseltek. A legrosszabbul a donbaszi harcosok néztek ki, szovjet időkből származó egyenruhájukban hajléktalanokra emlékeztették a helyieket. Idősek voltak, utálatosak és dühösek, és még az oroszok is lenézték őket.

FSZB-ügynökök igyekeztek feltárni, kik azok, akik fegyveres ellenállást tanúsíthatnak. Olekszandr Kiszil bilozerkai rendőrparancsnok látszólag együttműködött a személyi aktákat begyűjtő ügynökökkel, valójában azonban elégette vagy elrejtette a területvédelmi erők tagjai, a helyi rendőrök és a Donbaszban harcoló veteránok iratait.

Érdemei szerint

Amikor már látszott, hogy a háború nem a terveik szerint alakul, az oroszok nem voltak olyan barátságosak. Még az addig fegyelmezettnek látszó nemzeti gárdisták is nyilvánosan lerészegedtek, a helyiek siettek haza, hogy otthon legyenek, mielőtt az orosz katonák esténként ittasan összeverekednek a donbaszi fegyveresekkel. A bilozerkaiak otthonait felforgatták olyan dolgok után kutatva, amik ukrán hazafiasságra utalnak, és arról faggatták őket, hogy kikről tudják, hogy az oroszok ellen vannak.

A helyieknek feltűnt, hogy hiába rejtegetik a telefonjaikat, számítógépeiket, irataikat, az oroszok egyre többet tudnak róluk. Sejtették, hogy lehetnek helyi informátoraik. Azokat az aktákat is megtalálták az oroszok, amiket a rendőrparancsnok a helyi iskolában rejtett el. Tudták, hogy mit keressenek, Kiszil szerint „valaki köpött”.

Az Ukrajnához hű bilozerkaiak közt is egyre nőtt a bizalmatlanság, amikor azt látták, hogy korábban hazafinak megismert szomszédaik átállnak az oroszokhoz. Andrij Koselevet sokan kedvelték a kisvárosban. Édesanyja népszerű tanár volt a helyi iskolában, felesége a helyi kórház ápolója. Koselev a szülei hentesüzletében dolgozott, kedvesnek és szerénynek ismerték. Soha nem hallotta senki a háború előtt, hogy oroszbarát nézeteket hangoztatott volna. Aztán tisztséget kapott a helyi vezetésben, és feltűnt egy hírhedtté vált videóban, ami Herszon orosz annexióját ünnepelte.

Ma történelmi eseményre került sor, amire régóta vártunk. Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin tegnap aláírta a herszoni terület függetlenségéről szóló rendeletet

– mondta a tavaly szeptember 30-i felvételen, orosz zászlót lengetve.

Egy hét múlva, október 7-én megállt autójával a háza előtti felhajtón, kiszállt, a kapuhoz ment és lehajolt, hogy felnyissa a reteszt. Ekkor robbanás rázta meg a környéket, de ez nem olyan volt, mint a bombázások. A mentők tüsszögtek a kapun elhelyezett robbanószer erős szagától. Koselev átrepült a kapun, az elhajlott rácsok alatt feküdt, sikoltozva. A mentők is tudták, mi történhetett: Koselevet utolérte az ellenállás.

Amikor idén júniusban a Koselevet ellátó mentőápolók a New York Times újságírójának nyilatkoztak, nem is próbálták titkolni, mennyire nem sajnálják, ami a férfival történt. Szerintük Koselev azt kapta, amit megérdemelt: legalább ő is megérez valamit abból a szenvedésből, ami a helyieket érte a megszállással. Az egyik lábát amputálták, és odalett az egyik heréje is.

Mindenki gyanús

A Telegram üzenetküldő alkalmazáson működtek olyan fórumok, ahová az ellenállók feltöltötték a kollaboránsok fotóját és lakcímét, kifejezetten azért, hogy tudjanak róla, hogy figyelik őket. De az ellenállás nemcsak az interneten létezett: merényletek sorozatával hozták őket összefüggésbe. 

Bár Irina Kozljonkova a városháza közelében lakott, autóval járt dolgozni, golyóálló mellényben, sisakban, testőrökkel kísérve. 

A bilozerkaiak ugyan ezt nevetségesnek találták, volt oka az óvatosságra.

A rendőrparancsnok Kiszil vezető szerepet vállalt az ellenállásban. Vadászként jól ismerte a tájat, és voltak vadász barátai a környéken. Megfigyelőket toborzott, akikkel nyomon követte az oroszok mozgását, és továbbította az információkat az ukránoknak. De ahogy fokozódtak az oroszok veszteségei, elkezdték besorozni az ukrán férfiakat. Minél több orosz katonát öltek meg Kiszilék segítségével, annál több ukránt hurcoltak el az otthonából.

Az oroszok rögtönzött börtönöket létesítettek, ahol napokig, hetekig, akár hónapokig fogva tartottak embereket. Információkat próbáltak belőlük kiverni, de a legfontosabb cél az volt, hogy megtörjék őket. Meztelenre vetkőztették a rabokat és áramot vezettek a nemi szervükbe. Az ukránok „pincének” hívták ezeket a börtönöket, aki eltűnt, arra azt mondták, hogy „a pincében van”. Oda került a sztanyiszlavi községi tanácsot vezető Ivan Szamojlenko is.

Szamojlenkóról a New York Times riportere azt írta, hogy vele beszélt először, amikor kutatni kezdte, mi történt a megszállás alatt. A férfi őszintén beszélt fogva tartásáról és kínzásáról, és felbecsülhetetlen segítséget nyújtott az újságírónak. Sztanyiszlavban azonban a legtöbben úgy beszéltek róla, mint a falu leghitványabb árulójáról. Egy helyi férfi, akit Bilozerkában fogva tartottak, úgy gondolja, hogy Szamojlenko adta fel őt az oroszoknak. Mások azt rótták fel neki, hogy azután is tisztségében maradt, hogy az oroszok megérkeztek, és az oroszokkal együttműködve állíttatta helyre az áram- és gázellátást a településen.

Szamojlenko elkomorodott és dacos lett, amikor az újságíró ezekről a vádakról kérdezte. Azt mondta, azért maradt a tisztségében, mert nem akarta magára hagyni a falut, és sok helyi is kérte, hogy maradjon. Az pedig nyilvánvaló szerinte, hogy az áram- és gázellátást nem lehetett a területet uraló oroszok hozzájárulása nélkül megoldani. Azért is könyörgött az oroszoknak, hogy engedjék el a foglyul ejtett embereket, és megszervezte az elesett ukrán katonák temetését. A férfi, aki úgy gondolja, hogy Szamojlenko feldobta őt, azt mondta, hogy rövidesen csúnya véget érhet az élete, de Szamojlenko azt mondta, nem fél, mert nem tett semmi rosszat.

Az eperkertész Ladája

Azután, hogy Putyin aláírta a herszoni terület annexióját, sokan érezték kilátástalannak a helyzetet. Azt gondolták, Oroszország tényleg örökké ott marad. De a Koselev elleni merénylet után nem sokkal azt látták, hogy fogyatkoznak a megszállók, ahogy az ukránok közeledtek. Az utolsó megszálló november 11-én hagyta el Bilozerkát. Órák múlva megérkeztek az ukrán katonák. Az emberek ölelgették, csókolgatták a felszabadítókat, ennivalót vittek nekik, a várost ellepték a kék és sárga nemzeti színek.

Anhelina Vetrova azonban nem volt sokáig felhőtlenül boldog: naplójában arról írt, hogy azok a szomszédai visznek most ételt az ukránoknak, akik korábban a megszállókkal tették ugyanezt, és azok a fiatal fiúk kiabálják, hogy „dicsőség Ukrajnának”, akik orosz propagandavideókban szerepeltek lelkesen.

Ukrajnában tavaly büntetendőnek nyilvánították a megszálló hatalommal való együttműködést. A legfőbb büntetés a közügyektől való eltiltás, de börtönt is kiszabhatnak. Vannak, akik ellen nem indult eljárás, csak szóbeszéd terjed arról, hogy együttműködtek az oroszokkal. Ez is elég ahhoz, hogy megvetés övezze őket.

Andrij Koselev ellen sem indult nyomozás, de már nincs Bilozerkában, állítólag a Krímbe távozott. Szülei is elmenekültek a városból, ahol nemkívánatossá vált a jelenlétük. Amikor az újságíró a műhelyénél beszélgetett az autószerelő Olekszandr Guzzal, egy férfi érkezett egy ősrégi Ladával. „Itt egy kollaboráns” – mondta Guz, majd a telefonján mutatott egy fényképet a férfiról, ahogy az oroszok győzelem napi parádéján zászlót lenget. „Epret termeszt” – tette hozzá. A romos autó a következő sarokig is alig tudott volna továbbmenni. Ha kapott is az eperkertész valamit az oroszoktól, az nem lehetett túl sok.

Nyitókép: Gian Marco Benedetto/Anadolu Agency via Getty Images