Kiéheztetett, porig rombolt városok és nemi erőszak – Európa már a második világháborúban megtapasztalta mindazt, ami most Ukrajnában zajlik

A második világháború után 77 évvel Európába újra megtapasztalta, milyen borzalmakkal jár egy háború. Hatalmas, modern fegyverekkel felszerelt hadseregek vívják harcukat európai nagyvárosok utcáin, házaiban és pincéiben. A tüzérségi fegyverek, a légierő és a tankok egymást, a civil lakosságot, az infrastruktúrát és az épületeket pusztítják. A kelet-ukrajnai kikötővárost, Mariupolt csak több hónapos ostrom után tudta elfoglalni az orosz hadsereg, miután megölt több ezer civilt és gyakorlatilag a földdel tette egyenlővé az egykor virágzó acélvárost. Hasonló a forgatókönyv játszódott le Szeverodonyecknél is: az ukránokat bekerítették az oroszok, mígnem a védők feladták a várost. A pusztítást azonban így sem tudták elkerülni. Szerhij Hajdaj, Luhanszk megye ukrán katonai közigazgatásának vezetője a Telegramon azt közölte, Szeverodonyeck 90 százaléka megsérült, vagy teljesen megsemmisült. 

Bár súlyos városi harcok zajlottak a koreai, a vietnami, a csecsenföldi, valamint az Iszlám Állam elleni háború idején is, az oroszok Ukrajna ellen indított offenzivája mégis a második világháború óta nem látott rombolást hozott a városokban. Az 1939 és 1945 közötti világégés alatt Európa legszebb, építészeti, kulturális örökségét leginkább megőrző, már az ókor vagy a középkor óta létező metropoliszait rombolták porrá a harcok, gyakran szinte a szó szoros értelmében. 

A város, amit háromszor pusztítottak el egy háború alatt

A második világháború 1939. szeptember 1-én kezdődött, amikor a náci Németország megtámadta Lengyelországot. Bár Anglia és Franciaország belépett a háborúba a lengyelek oldalán, de az első világháborúhoz hasonló, katonamilliók halálával járó harcoktól tartva nem indítottak támadást a németek ellen. A lengyelek azonban reménykedtek a nyugati segítségben, ezért kitartottak. Pedig a német hadsereg – élve technikai és számbeli fölényével, valamint a páncélosok és a légierő tömeges bevetését kombináló villámháborús taktikával – alig egy hét alatt elérte a lengyel főváros határát.

Varsót csakhamar bekerítették, ám a lengyelek nem adták meg magukat. A német hadvezetés azonban ekkor még félt a nagy veszteségekkel járó utcai harcoktól, ezért úgy döntött, hogy

hasonlóan a 2022-ben Ukrajnában harcoló oroszok taktikájához, tüzérségi és légitámadásokkal addig pusztítják Varsót, amíg meg nem törik a lakosság és a védők ellenállását.

Ez végül két hét után sikerült, mivel a bombázásokban elpusztultak a város közművei, és időközben megindult az ország ellen a szovjetek offenzívája is. 

A következő súlyos utcai harcok 1943 januárja és májusa között voltak Varsóban, amikor a gettó zsidó lakossága (a második világháború alatt egyedülálló példaként) fegyveresen ellenállásba kezdett a gettő kiürítése miatt, ami egyet jelentett a zsidóság koncentrációs táborba hurcolásával. A felkelők még a németek elit SS-alakulatait is vissza tudták verni egy időre. Végül azonban a túlerő győzött, így a zsidókat és az őket segítőket kivégezték vagy deportálták.

A harmadik ostrom 1944. augusztus 1-én kezdődött, amikor a lengyel ellenállás, vagyis a Honi Hadsereg felkelést robbantott ki és visszafoglalta a város egy részét a németektől. A lengyelek abban reménykedtek, hogy a város határában álló szovjet hadsereg megakadályozza, hogy a németek ostrom alá vegyék Varsót. Sztálin azonban nem akarta, hogy a lengyelek maguk vívják ki a függetlenségüket, ezért nem engedte a szovjet beavatkozást.

Segítség híján a túlerőben lévő németek két hónap alatt legyűrték az ellenállást. Bosszúból Adolf Hitler parancsot adott, hogy Varsót a földdel tegyék egyenlővé, és öljenek meg mindenkit. Az ostromban épen maradt épületeket a németek szinte egytől egyig felrobbantották, még a könyvtárak és a múzeumok gyűjteményeit is elégették. A nácik több tízezer embert végeztek ki vagy használtak élő pajzsként, és a foglyokat sem kímélték.

Amikor végül a szovjet hadsereg 1945. január 17-én elfoglalta Varsót, a németek lényegében harc nélkül feladták a romokban heverő várost.

Amikor egymillió ember halt éhen

A Leningrád (mai nevén Szentpétervár) elleni ostrom 1941. szeptember 8-án kezdődött és 872 napon át, egészen 1944. január 27-ig tartott. A német hadvezetés eleinte úgy vélte, a Szovjetuniót is sikerül villámháborúval legyűrniük, és hamar be tudják venni Moszkvát is. Ennek egyik fontos állomása lett volna a kommunista ország legnagyobb ipari központjának, Leningrádnak az elfoglalása. Amikor világossá vált, hogy ez nem fog sikerülni, mert a várost csak bekeríteni tudták, a náci vezetés úgy döntött, hogy

kiéheztetik a csaknem kétmilliós nagyvárost.

A szovjetek egyetlen útvonalon, a telente befagyó Ladoga-tavon tudtak némi élelmiszert bejuttatni a városba. Továbbá a lakosság megpróbált minden elérhető helyen, a parkokban, a temetőkben, még a járdaszegélyeken is zöldségeket termelni. Mindez azonban kevésnek bizonyult. Becslések szerint nagyjából egymillió ember halt meg az éhezés, a betegségek, a fagy és a német bombázások következtében. Annyi áldozat volt, hogy a holttestek halmokban álltak az utcákon, mert nem lehetett gyorsan elásni őket a fagyott földbe, és olaj sem volt az elégetésükhöz.

A helyzet olyan súlyos volt, hogy az emberek nem csak a háziállataikat ették meg, de sokan hamarosan a kannibalizmustól sem riadtak vissza. 1941 végén ugyan még kaptak kenyérfejadagot a lakosok, ám mindössze napi 12,5 dekagrammot, ráadásul a kenyér tömegének fele már nem is liszt, hanem fűrészpor volt. Voltak, akik a cipők és ruhák bőrdarabjaiból, vagy éppen tapétaragasztóból főztek levest maguknak. Tiszta víz sem volt a városban a vízhálózat szétbombázása miatt, csak a pocsolyákból, vagy télen az olvadt hóból szerezhettek vizet.

Leningrád azonban kitartott, és végül a szovjet csapatok 1944 januárjában feltörték a város körüli ostromgyűrűt. Addigra mindössze 800 ezer lakosa maradt a településnek.

A megerőszakolt város

A szovjet hadsereg 1945. áprilisára ostromgyűrűbe fogta a náci Németország fővárosát, Berlint, és megkezdődött az ostrom. Addigra Európa már megtapasztalt számos városi küzdelmet, így senki sem számított arra, hogy a hazájuk megtámadása miatt bosszúszomjas szovjetek majd kímélni fogják a kontinens egyik legrégebbi és legszebb városát.

Az amerikai és brit légierő már az ostromot megelőzően bombázásokat hajtott végre Berlinben, az épen maradt épületeket azután elsöpörte a szovjet ágyúk és Katyusa-rakétavetők tűzvihara.

Hiába lőtték pozdorjává a várost, a német védők fanatikusan kitartottak, a szovjeteknek utcáról utcára, lakásról lakásra kellett elfoglalniuk a várost. A harcok hevességére jellemző, hogy a szovjetek olykor a város kellős közepén felállított Katyusákkal lőtték a németeket, akik szabályos tankcsatát vívtak, Tigris harckocsikat is bevetve, az ostromlókkal a Tiergartenben, Berlin belvárosi közparkjában.

A szovjet túlerő azonban végül legyűrte a németeket, Adolf Hitler pedig április 30-án öngyilkos lett. Néhány fanatikus SS-alakulat a végsőkig ellenállt, így a szovjetek egyszerűen felrobbantották az épületeket, ahol tartózkodtak. A német hadsereg május 8-án kapitulált a szövetségesek előtt.

Az ostrom alatt és után a szovjet hadsereg kegyetlen bosszút állt Berlinen: becslések szerint legalább 100 ezer berlini nőt erőszakoltak meg a szovjet katonák, gyakran csoportosan. 

Sok áldozatot meg is gyilkoltak, akit nem azok közül is többen öngyilkosok lettek.

Nyitókép: Varsó felülnézetből 1945 januárjában / Wikimedia