Százával mészárolta le saját polgárait a kormány a főváros központjában, de a mai napig tilos beszélni róla

Bár a Tienanmen téren folyamatosan százával lebzselnek a turisták, Peking egyik legfontosabb pontja mégis elhagyatottnak tűnik. A magyar szemmel óriási, 215 ezer négyzetméteres téren olyan egyenletesen eloszlanak a látogatók, hogy még a legsűrűbb turistaszezonban sem nehéz átérezni a tér nevének jelentését. A Tiananmen magyarul annyit tesz, hogy „mennyei béke”.

Ezt a nevet a történelem viszont számos alkalommal meghazudtolta: a XVII. században a Csing dinasztia ellen felkelők csatároztak a császári erőkkel, 1860-ban brit és francia csapatok gyújtogattak, 1900-ban pedig a Nyolc Nemzet Szövetsége – köztük az Osztrák-Magyar Monarchia – csapatai foglalták el. Ám egyik incidens sem olyan híres Kínán kívül, mint az 1989. június 4-i mészárlás, amikor több száz vagy több ezer demokráciapárti tüntetőt mészároltak le a néphadsereg csapatai. 

Az országban viszont máig tilos erről az esetről beszélni.

Egy szorongó nemzet

A tüntetésekhez felvezető évtizedben sokat változott a kínai társadalom. Mao Cetung drákói uralma után az állam egyre kisebb szerepet vállalt a gazdaságban, és nagyobb szabadságot kaptak a magánvállalatok is. Ennek következtében drasztikusan csökkent a mélyszegénység, és nőtt az ország termelőképessége. A piacgazdaságra való átállással azonban megjelenetek annak jellemző problémái is. A hatósági árak helyére infláció lépett, a korábban vaskézzel irányított pártrendszerben az átlagember számára is láthatóan megnőtt a korrupció és a nepotizmus mértéke: a hibrid kínai kapitalizmusban csak az lehetett igazán sikeres, akinek jó kapcsolatai voltak a kommunista párttal.

Ezek a feszültségek és a miattuk érzett szorongás egy évtizeden keresztül fokozódott. 

Az 1948-as kommunista forradalom óta nem látott problémákkal kellett szembenéznie az ország számos lakójának – köztük főleg az egyetemista fiataloknak, akik nem tudták, mit tartogat a jövő.

Éppen ezért megingott a hitük az egypártrendszerben, és úgy gondolták, hogy ha már a kapitalizmust kipróbálja az ország, ideje lenne a demokráciát is.

A hét pont

Az 1989-es tüntetések közvetlen oka Hu Jaopang, az ország korábbi vezetőjének hirtelen halála volt: sokan úgy hitték, hogy szívrohamának köze lehetett ahhoz, hogy nemrég a párt nyomására kellett távoznia a hatalomból. Az év áprilisában egyre többször gyűltek össze a diákok a Tienanmen téren, többek között a Pekingi Egyetemről és a Csinghua Egyetemről. Április 17-én már több mint négyezren masíroztak a téren: a megmozdulás már nemcsak Hu emlékezetéről, hanem demokratikus reformokról is szólt. Ekkor kezdték a tüntetők megfogalmazni hét követelésüket az állam felé:

1. Ismerjék el, hogy Hu Jaopang demokráciapárti nézetei helyesek voltak.
2. Ismerjék el, hogy hibásak voltak a „szellemi szennyezés” és burzsoá liberalizáció elleni hadjáratok.
3. Hozzák nyilvánosságra az állami vezetők és családtagjaik bevételét.
4. Engedélyezzék a magánkézben lévő újságokat, és legyen vége a cenzúrának.
5. Költsenek többet az oktatásügyre, és növeljék az értelmiségiek fizetését.
6. Ne korlátozzák a pekingi tüntetéseket.
7. Objektíven mutassák be a diáktüntetéseket az állami médiában.

A tüntetések hetekig folytak: közben elterjedtek a pletykák a rendőrség brutalitásáról, ami a politika iránt kevésbé érdeklődő diákokat is társaik mellé állította. Sőt megjelentek a diákok mellett a munkások is: az egyik legnagyobb pekingi munkásszervezet, a Pekingi Dolgozók Autonóm Szövetsége is a megmozdulás mellé állt. Az is tüzelte a megmozdulókat hogy a Teng Hsziaoping vezette párt kemény, a hetvenes évek maoizmusát idéző hangnemben kommunikált az engedetlenkedőkkel, és elzárkózott a párbeszédtől. Hamarosan már több mint százezren tüntettek a Tienanmen téren.

Régen látott erőszak

Május végére már több millió helyi fejezte ki szolidaritását nyilvánosan a tiltakozókkal, a kormány pedig egyre megosztottabb lett a helyzet kezelésével kapcsolatban, és az éhségsztrájkok is elkezdődtek. Május 20-án hadiállapotot vezetett be a párt, és hamarosan elindultak Peking felé a hadsereg osztagai. Az első, sikertelen benyomulás után aztán június 3-án este lövések is eldördültek a fővárosban.

A hadsereg a hivatalos rendeletben nem adott tűzparancsot a katonáknak: csupán azt írták, hogy „bármilyen módszerrel” felléphetnek az őket akadályozókkal szemben – ezt pedig több egység úgy értelmezte, hogy itt már tényleg mindent szabad.

Nagyjából este tízkor a 38. ezred katonái a levegőbe lőttek a Csangan sugárúton a tér felé, hogy elriasszák az ott gyülekezőket. Az első halálos áldozat Peking külvárosában vesztette életét: egy 32 éves légi technikust, Szong Hsziaominget lőtték le. Hamarosan a katonák már gépkarabélyokkal lőtték a tömeget, akik csak dobálózással és szitkokkal tudták viszonozni a tüzet.

A hadsereg úgynevezett „dumdum” golyókat is lőtt a saját polgáraira, aminek a használatát tiltják a nemzetközi törvények.

A civilek – akiket ezen a ponton már belső konfliktusok is feszítettek – képtelenek voltak szervezetten fellépni a katonák ellen. A lakosok és a tüntetők több helyütt is megpróbálták megállítani az előrenyomulást. Alig öt kilométerre a Tienanmen tértől például trolibuszokat állítottak keresztbe egy hídon, és felgyújtották őket. A válaszcsapásban egy szamizdat szerint 36-an haltak meg, köztük egy orvos, aki a sebesülteket ápolta. A katonák már nemcsak a tüntetőkre lőttek, hanem válogatás nélkül mindenkire. Közben a pekingiek haragja is fellángolt a katonákkal szemben: több mint száz katonai járművet gyújtottak fel, és több katonát agyonvertek.

Közben nagyjából 70-80 ezer tüntető várta a Tienanmen téren, hogy megérkezzen a hadsereg. Június 4-én 0 óra 15 perckor jöttek meg a katonák. 

A diákok eredetileg ragaszkodtak ahhoz, hogy békések legyenek a tüntetések. Ezt már nem lehetett tartani.

Az összecsapások egészen hajnalig tartottak. Négy óra körül a hadsereg bejelentette, hogy szabad utat biztosít a távozásra a téren rekedteknek, akiket eddigre minden oldalról bekerítettek. A diákok erre elénekelték az Internacionálét, és várták az utolsó rohamot. Végül hajnali öt környékén zavarták el a megvert és szétvert diákokat a térről. A nap folyamán még megpróbáltak visszatérni: ekkor a katonák a tömegbe lőttek, és nagyjából egy tucat embert öltek meg.

„Magyarországon korrigálják a történelmet, Kínában meghamisítják”: így számolt be a magyar sajtó

A Magyar Nemzet június 5-én született, „A pekingi dráma” című nyitópublicisztikája szót ejtett a kínai hírzárlatról, és arról, hogy „senki sem tudja valójában, mennyi a sortüzek áldozatainak a száma. Több száz? Több ezer?” Várkonyi Tibor szerint akár egy ember halála is alkalmat ad a gyászra: „a hadsereg föllépése nemcsak fiatal életeket oltott ki, hanem egy reménységet is.” Vezércikkükben már arról írtak, hogy a katonai fellépés több ezer áldozatot követelt.

A Vas Népe június 5-én (amikor a lap címe felett még a „Világ proletárjai, egyesüljetek!” szlogen szerepelt) arról írt, hogy meg nem erősített források szerint több tucat áldozata van a mészárlásnak. Azt írták: a katonák „semmiféle kíméletet nem tanúsítottak” a tüntetőkkel szemben, a cikknek pedig a „Véres varárnap Pekingben” címet adták.

Június 27-én pedig Jeane Kirkpatricket, a Reagan-kormány volt ENSZ-nagykövetét idézte a Magyar Nemzet: „Magyarországon korrigálják a történelmet, Kínában meghamisítják. Budapesten a kormány és a nép felszabadítja magát az elnyomás és a hazugságok alól, Kínában a kormány elnyomja a népet, és hazudik erről. A realitások végül legyűrik az ideológiát, mint legutóbb Magyarországon, ahol százezrek vettek részt a szertartáson, amely rehabilitálta Nagy Imrét... 1956-ban a szovjet tankok és csapatok olyan brutálisan verték le a budapesti őszt, mint ahogy a kínai diktátorok most megtisztították a Tidnanmen teret.” 

(Az idézetek forrása: Arcanum)

Nem történt semmi

Az egyik leghíresebb kép az eseményről annak másnapján, június 5-én készült: egy férfit ábrázol egy zebrán, aki a térről távozó tankok útjába áll. A férfi kilétét máig nem ismerni: annyit tudni, hogy az élen járó tank sikeresen megkerülte, de ő még percekig manőverezett gyalog a többi tank előtt, hogy meggátolja az elhaladásukat. A kép rendkívül gyorsan bejárta a világsajtót, később pedig a Time magazin a férfit beválasztotta a 20. század száz legfontosabb embere közé. A Tankember a szabadságért küzdő kínaiak szimbóluma lett.

Kár, hogy erről a kínaiak nagy része a mai napig nem tud.

A kínai kormány hivatalosan 300 halottról számolt be a tüntetés után, akik „vagy rossz erők voltak, akik megérdemelték a bűntetteik miatt, vagy olyanok, akiket tévedésből öltek meg” Mu Jüan állami szóvivő szerint. A hadsereg szóvivője, Kung Csang pedig már arról beszélt nem sokkal a mészárlás után: „senkit sem öltek meg a Tienanmen téren”.

A halottak valódi számáról is csak becslések léteznek: a kínai Vöröskereszt először 2600 elhunytról beszélt, aztán tagadta, hogy ezt az adatot szolgáltatta volna. A svéd nagykövet szerint 2700-an haltak meg.

A tüntetés 21 vélt vezetőjéből 14-et tartóztattak le a kínai hatóságok, akik a mai napig fenntartják, hogy a társadalom stabilitásának érdekében kellett csupán erőszakot használniuk aznap éjjel. Országszerte megszigorították a média működését, hogy a kezükben tartsák a narratívát az esetről, számos újságírót le is tartóztattak, több külföldi tudósítót pedig kiutasítottak az országból.

Az állam a mai napig tiltja, hogy bármiféle párbeszéd elkezdődjön a Tienanmen téri mészárlásról, a tankönyvek pedig szinte nem is hivatkoznak rá. A nyolcvanas években és azután született kínaiaknak tehát nagyjából semmi tudomásuk nincs az eseményekről, az idősebbek pedig általában félnek beszélni róla, nehogy bajba sodorják ezzel gyerekeiket. A tüntetéshullám áldozatainak rokonait nem kártalanították, egyet kivéve: egy 15 évesen, Csengtuban, rendőrségi őrizetben meghalt fiú anyja 2006-ban 70 ezer jüant, azaz nagyjából 3,5 millió forintot kapott az államtól. Az adomány hivatalos dokumentumai között sem szerepel utalás a tüntetésekre. Csak annyit írtak az utalás indoklásául: 

segítség a nehézségek miatt.

Nyitókép: AP Photo / Liu Heung Shing, File