„Putyin Raszputyinja”, aki kitalálta az ukrajnai háborút

„Putyin Raszputyinja”, „Putyin agya”, „politikai filozófus”: ezek mind némileg túlzó, de illő kifejezések Alekszandr Dugin leírására. Az illiberális, totalitárius Orosz Birodalmat propagáló gondolkodóról már 2014 környékén rebesgették, hogy ő találta ki a Krím félsziget megszállását, az idei februári invázió után pedig a neve ismét az érdeklődés középpontjába került. Ukrajnába már 2007 óta nem teheti be a lábát nézetei miatt.

Habár hivatalos pozíciója nincs a Kremlben, nyugati elemzők szerint ő azon kevesek egyike, akikre Vlagyimir Putyin még mindig hallgat. Dugin, aki megszállottan foglalkozik a nácikkal, az okkultizmussal és a végítélettel, az elmúlt évek során nagyban formálta a rendszer önképét. Habár az orosz elnök néhány lépését kritizálta az elmúlt évtizedek során, összességében úgy vélekedik róla: 

Putyin mindenhol ott van, Putyin minden, Putyin abszolút, Putyin elengedhetetlen.

Hogyan lesz egy sátánistából egyszerre szélsőjobbos és sztálinista?

Dugin már Putyin elnöksége előtt is érdekes karriert futott be. A katonai hírszerző és jogász gyermekeként született jómódú moszkvai fiatal 18 évesen, 1980-ban tagja lett a Juzsinszkij-csoportnak, egy avantgárd körnek, ami okkultista és sátánista elveket vallott. Szovjet nevelése ellen úgy lázadt, hogy gyakorlatilag náci lett: felvette a Hans Siever nevet, amit a Hitlerhez hű paranormális jelenségeket kutató Wolfram Sievers SS-tiszttől kölcsönzött, írta róla egy Yale Egyetem által kiadott 2016-os könyv.

A rendszerváltásig újságíróként dolgozott, utána pedig a politikai élet résztvevője lett. Ekkor még azt se tudta, hová kapjon: a kilencvenes évek végén tagja lett a Pamjat nevű neonáci csoportnak, ami az ezredforduló idején az orosz fasizmus melegágya volt. Közben viszont segített megírni az újjáalakult kommunista párt politikai programját is. Ahogy teltek az évek, egyre erősebb nosztalgiával gondolt vissza mind a cári, mind a sztálini Oroszországra. Korábbi, harcos antikommunizmusa is elillant, 2012-ben már azt írta: 

Mi Sztálin és a Szovjetunió oldalán állunk.

Fő művét, a Geopolitika alapjait 1997-ben publikálta. Az újjáépülő orosz politikai elit figyelmét ezzel a művel vonta magára: azt máig tanítják az orosz katonai akadémiákon, és Vlagyimir Putyin is többször használta hivatkozási alapnak. A műnek nincs sok köze a haditudományhoz, egy oroszcentrikus geopolitikai doktrínát fogalmaz meg, amit gyakran „eurázsianizmusnak” hívnak. Az elvrendszerrel azt tűzte ki célul, hogy helyreállítsa Oroszország vezető szerepét a világban – és már ekkor világossá tette: 

Ukrajna ennek az útjában áll.

Mi az a duginizmus?

Duginról már korábban szó esett a baloldali filozófussal, Slavoj Žižekkel készült interjúnkban. Ő így jellemezte Dugint: „azt állítja, hogy létezik külön európai igazság és orosz igazság, amik szemben állnak. Dugin szerint az orosz igazság felsőbbrendű”, valamint beszélgetésünk több pontján is „obszcénnek” nevezte a filozófiáját.

De miből áll pontosan Dugin „obszcenitása”? Hogyan lehet közös nevezőre hozni a sztálinizmust, a neonácizmust és az okkultizmust? Dugin egyszerű huszárvágással oldja meg ezt a problémát: egyesíti számos, a nyugati neoliberális érdekszféra ellen dolgozó mozgalom ideológiáját, és ezt egy orosz nemzeti színű papírba csomagolja.

Dugin Oroszországa nem ország, hanem birodalom, ami egész Eurázsiára kiterjed. Könyvében sorra veszi Európa országait, és leírja, szerinte mit kellene tenni velük: Nyugat-Európát egy német-francia blokk érdekszférájának adná át, a legtöbb keleti országot pedig Moszkvához, a „harmadik Rómához” csatolná. Hasonlóan járnának az ázsiai országok, köztük Mongólia és Kína is. Dugin arról beszél: ez utóbbi országot „fel kell oszlatni”. (Dugin a saját Facebook- és VK-profilja szerint is jelenleg Kínában él, ahol a Fudan Egyetem oktatója.)

És hogy Ukrajnával pontosan mi a célja? Erről az országról így ír a könyvében:

Ukrajnának államként nincs geopolitikai jelentése, nincs különösebb kulturális importja, vagy egyetemes jelentősége, sem földrajzi különlegessége, sem etnikai körülírhatósága, több területi ambíciója pedig óriási veszélyt jelent Eurázsiára. Az ukrán probléma megoldása nélkül nincs is értelme kontinentális politikáról beszélni.

A legnagyobb ellenséget Dugin viszont az Egyesült Államokban látja: Amerikában és az érdekszférájába tartozó nemzetekben szerinte a titkosszolgálatoknak kell zavart kelteniük, és destabilizálniuk etnikai és vallási vonalak mentén. Az ilyesmire jó példa az orosz hackercsoportok tevékenysége az USA-ban, vagy akár a kárpátaljai magyarok és az ukránok közötti ellentétek élezése, amivel külön cikkben foglalkoztunk.

Az RTL Híradó pedig arról is beszámolt, hogy nemrég a magyar Külügyminisztériumot is Oroszországból érhette kibertámadás:

Cinikus álfilozófia és népirtói logika

Michael Marder és Anton Tarasjuk politológusok nemrég az LA Review of Books-ban publikált esszéjükben mutattak rá Putyin háborús retorikájának következetlenségeire. Emlékeztetnek, hogy az orosz vezetés három, nehezen összeegyeztethető magyarázatot adott arra, hogy miért szükséges a háború. Szerintük az egyszerre egy „megelőző csapás” az ukrán fenyegetéssel szemben, egyszerre egy különleges művelet az Ukrajnában „szenvedő” oroszok felszabadítására, és egyszerre egy jogos birodalmi terjeszkedés fontos lépése.

Adódik a kérdés: ha Dugin ilyen hosszú ideje, ilyen egyértelmű üzenetekkel befolyásolja Putyin gondolkodását, akkor mire fel az inkonzisztens magyarázkodás? A szerzők szerint Oroszország, benne Putyinnal és Duginnal egy nemcsak elvtárában, de működésében is teljesen másféle ideológiai közegben létezik, mint a Nyugat.

Marderék egy olyan migrénhez hasonlítják az orosz vezetés döntéseit befolyásoló ideologizálást, aminek nincs központja, nincsenek alapelvei, csupán logikája van.

Alapeleme, hogy mindenki a rangban felette álló szándékait próbálja kitalálni, amikor meghoz egy döntést – így megy ez egészen Putyinig. Szerintük az orosz birodalmi gondolkodásban nincsenek eszmék, csak szalmabáb-érvelések, amikkel meg lehet ideologizálni a politikai és a hadi lépéseket.

Ez a gondolati hagyomány még a szovjet korszakból származik, amikor a nem értelmiségi vezetők igényelték, hogy „okos szavakkal” is el tudják magyarázni, mit miért tesznek, holott igazából csupán az önérdek vezérelte őket. Ekkoriban még a magyarázkodást is magyarázták: külön szovjet filozófiai iskola épült arra, hogy miért nem képmutatás, és miért érdem gyors egymásutánban álláspontot változtatni, ha a politikai helyzet úgy kívánja. „Óceánia mindig is Keletázsia ellen viselt háborút” – jellemezte George Orwell ezt a gondolkodásmódot 1949-ben. 

Dugin pedig ebben a környezetben szocializálódott, így „filozófiának” nevezett gondolatai egy visszhangkamrában léteznek a hatalom akaratával: így könnyebben érthető az is, hogy a rendszerváltás körüli kaotikus időszakban miért kapott egyszerre a nácizmus és a kommunizmus felé egyszerre. A tanulmány egyik szerzőjét, Michael Mardert, a Baszkföldi Egyetem filozófiakutató professzorát személyesen is megkérdeztük Duginról: ő azt mondta, inkább oppurtinistának, szinte machiavellistának tartja a filozófust.

Az orosz Putyin-párti „gondolkodók” háborúra adott magyarázatairól így vélekedett:

Egy ad hoc folyamatról van szó: az orosz kormány, vagy hadsereg tesz valamit, és ők utána nagyrészt szervezetlenül megpróbálják megmagyarázni, miért volt pont erre szükség.

Marder arról beszélt: nem tartja a szovjet tradíció szerves részének a gondolkodót, abban viszont egyetért, hogy ez a filozófiai hagyomány adott teret a hozzá hasonló „bármi jöhet”-stílusú ideológusoknak. Ő Dugin legfontosabb előképeként a német Martin Heideggert említi, aki egy időben Hitler pártjának is aktív tagja volt – Dugin pont az ekkor született elméleteit ülteti át Oroszországba, hogy a hatalmat szolgálja vele.

Marder egyetért ezzel az állítással:

Alekszandr Dugin példája nem azt mutatja meg, hogy Putyint mennyire befolyásolják a háta mögül, inkább azt, mennyire üresek és cinikusak az orosz vezető megfontolásai a háború mellett, amit valójában csak az egyszerű hatalomvágy hajt.

A sokadik orosz suttogó

Dugin nem az első „szürke eminenciás”, vagy háttérben álló ideológiacsináló az orosz történelemben. Mielőtt pozíciója megerősödött volna, sokan egy másik filozófust, Vlagyiszlav Szurkovot látták az orosz rendszer legfontosabb háttérembereként. Az ő szerepéről pár éve a Corvinus Egyetem honlapján jelent meg egy díjnyertes elemzés.

Ha visszamegyünk az időben, a leghíresebb hasonló figura Grigorij Raszputyin volt, aki II. Miklós cár udvarában szerzett jelentős befolyást. A vallási vezető tevékenységét máig nehéz pontosan megítélni, de már a kortársai szerint is kiemelten fontos tanácsadója volt a cárnak, és a pletykák szerint még a cárnét is elcsábította. 

Ő az, akivel Dugint is sokan párhuzamba állítják, ám Marder szerint ez az összehasonlítás nem állja meg teljesen a helyét: „Nem ugyanabból az ideológiai akolból jöttek, és Dugin inkább alkalmazkodott Putyinhoz, mint ő hozzá”, véli.

Annyi bizonyos, hogy Raszputyin a mai orosz háttérembereknél sokkal egyértelműbben vállalt szerepet egy sokkal megosztottabb politikai szférában: nem is csoda, hogy a riválisai által szervezett merényletben vesztette életét.

A másik, kevésbé ismert orosz suttogó Photius archimandrita (ortodox egyházi méltóság) volt. Ő I. Sándor cár udvarában töltött be hasonló szerepet, és az evangélikusokat gyűlölte akkora hévvel, mint Dugin Amerikát: a vallási irányzatot tartotta felelősnek a fiatalabb generációk reformtörekvéséért. Akkora befolyása volt az udvarban, hogy a cár vallási társaságokat oszlatott fel a kérésére, egyik miniszterének pedig azért kellett lemondania, mert az archimandrita átkot szórt a fejére.

Alekszandr Dugin 2015-ben a Jobbikhoz köthető Alfahírnek is interjút adott. Ebben többek között arról beszélt, hogy a nemzetállamok kora lejárt, és birodalmakban kell gondolkodni. Ekkor még attól félt, hogy az USA lökheti Kijevet egy „végső támadás felé” az oroszokkal szemben. A Jobbik akkori elnökéről, Vona Gáborról így beszélt: „egy fiatal és intellektuális vezető, illetve a párt vezetősége is erősen ideológiailag motivált emberekből áll. Senkitől és semmitől sem szabad félni, csak menni előre!”

Cikkünk megjelenése előtt mi is beadtunk interjúkérelmet Duginhoz több csatornán keresztül, azonban ő nem válaszolt rájuk. Vona Gáborral is szívesen beszélgettünk volna a filozófusról, de ő nem kívánt nyilatkozni.

Nyitókép: Fars Media Corporation / Wikimedia Commons és Getty Images