Kétszer is célba vette az ámokfutó, de túlélte

„Fél négykor kaptunk üzenetet az oslói robbantásról, és összetereltük a szigeten tartózkodókat egy meetingre fél ötkor, hogy tájékoztassuk őket arról, hogy mi történt.

Rögtön a gyűlés után értesítettek minket, hogy egy rendőrtiszt érkezett, jelvénnyel, egyenruhában és puskákkal. Azt mondták, hogy azért jött, hogy biztonságban legyünk. Mikor odaért hozzánk szinte azonnal elkezdett maga körül lövöldözni. Az emberek megpróbáltak menekülni előle. Egy lány, akivel együtt dolgoztam, a lábaim előtt esett össze. A többség a vízhez próbált rohanni, hogy beleugorjon. Volt olyan, aki a fák között, volt olyan, aki a sátrában próbált menedékre lelni. Közülük szinte mindenkit lelőtt. Nyugodt volt, lassan folyamatosan tüzelve követett minket. Egyszer azt kiabálta, hogy mindannyiunkat meg fog ölni. Úgy nézett ki, mintha egy náci filmből bújt volna elő.

Megpróbáltam átúszni a másik partra, de nem volt időm levenni a bakancsomat, meg a nadrágomat, ezért olyan 100 méter után vissza kellett fordulnom, mert rájöttem, hogy így túl nehéz vagyok, és megfulladnék. Visszafelé menet megláttam a parton, pont ott, amerre tartottam.

A másik oldal felé úszókra lövöldözött. Aztán észrevett, és rám irányította a fegyverét. Halálra rémültem, tulajdonképpen azt se tudtam, hogy mi történik. Láttam a halott embereket, és úgy éreztem, mintha színészek lennének. Mert ez egyszerűen nem lehetséges, hogy ilyen történjen Norvégiában. Hogy végignézzem, ahogy a barátaim meghalnak, a kollégáim szenvednek. Ilyen nincs, nem lehet.

Valamiért megkímélte az életemet, elment, talán nem lett volna a kedvére csak egy embert megölni, hanem egy csoportot szeretett volna.

Nem sokkal később ott feküdtem a holttestek között, majd megfagytam, nem volt már energiám arra, hogy megmozduljak. Több, a táborhoz tartozó gyerek jött oda hozzám, körém csoportosultak. Pár perccel később visszatért a fegyveres. Egymás után ölte meg a gyerekeket, sikoltoztak, sírtak, borzasztó volt. Elbújtam a holttestek mögé. Mikor már szinte mindenkivel végzett, elkezdett felém közeledni. Éreztem a bakancsát mellettem, hallottam a lélegzetét. Éreztem a torkolattűz melegét. A hátamat érte lövés. Az volt a szerencsém, hogy meg se moccantam. Ez volt az egyetlen dolog, amire gondolni tudtam: bármi történjék, ne mozdulj meg! Szerencsére csak könnyebben sérültem meg. Én megmenekültem, de borzasztóan sajnálom, hogy ennyien meghaltak.”