2006. október 14. 19:49
Korábban külföldön sem jártak, nemrég mégis Dél- Afrikában parádézott hajléktalan fociválogatottunk, exkluzív riport Fokvárosból.
Ezen a világbajnokságon nem a gólok száma a lényeg és talán az sem, hogy ki nyeri a meccseket. Sokkal fontosabb, hogy ezek az emberek most már tartoznak valahová hiszen – elvileg – mindannyian az utcáról vagy éppen valamelyik menhelyről jöttek. És hogy most itt lehet a magyar csapat is Dél-Afrikában azt soha nem hitték volna el, ha nem éppen velük történik.
3 héttel ezelőtt a magyar hajléktalanválogatott még a VIII. kerületi szállón próbálta elképzelni a számukra elképzelhetetlent. A repülést, az óceánt és az ünneplést, ami egy futballválogatottnak általában kijár. A csapat tagjai, ha nem éppen szabad ég alatt a Margitszigeten, akkor itt laknak.
Sokaknak még elegendő alsóneműje sem volt az utazáshoz, a lelkesedésük azonban minden nehézséget feledtetett velük.
Az, hogy idáig eljutottak Rákos András érdeme, aki szociális munkásként gondolt egy nagyot. Azaz olvasott egy cikket a hajléktalan világkupáról, és verbuvált egy csapatot, ha már a tényleges válogatott nem is, legalább otthontalan kollégáik kijuthassanak a vébére.
Így edzettek télen, játszottak nyáron, öltöztek és vetkőztek, rabbikkal és papokkal mérkőztek, végül pedig kiválasztódott a válogatott. Leginkább azok közül, akik komolyan vették a futballt és rendszeresen eljártak az edzésekre.
48 ország 500 játékosa jött el Fokvárosba, a negyedik Hajléktalan Labdarúgó Világbajnokságra.
A győzelem kissé nehezen jött, ugyanis első körben Chilével, a brazilokkal és a vendéglátócsapattal kellett megmérkőzni.
A szabályok szerint a csapattagoknak legalább fél évet hajléktalanként kellett élniük, de olyan is bekerülhet, aki drog vagy alkohol elvonókúrán vett részt, sőt a hajléktalan újság terjesztése is bejuttathatja a nemzeti gárdába.
