2006. január 25. 10:26
Két tizenéves fiú pénzt, repülőt, útlevelet követelt kollégista lányok életéért cserébe, akiket túszul ejtettek egy balassagyarmati iskolában, 1973-ban. A lányokat még WC-re sem engedték ki. Az 5 napos rémálomra egy mesterlövész tett pontot.
Az 1972-ben olimpián túszul ejtett, majd egyszerűen lemészárolt izraeli sportolók esete kapcsán a magyar politikai propaganda képviselői Izraelt tették felelőssé. És azt kérdezték: milyen ország az, amely egy ilyen túszakciót kiprovokál. Mindezt nyugodtan mondogathatták, hiszen Magyarországon túszszedés még sohasem volt, és hát egy boldog szocialista barakkban miért is lenne?
Balassagyarmat egy nyugodt kisváros képét mutatta 1972-ben. Senki nem is sejtette, hogy egy gyerekszobában mennyire ijesztő tervet sző két serdülő fiú. Jó körülmények között éltek. A fiúk apja a Miskolc és Szob közötti határszakaszon a határőrségnek volt a páttitkára, hatalom volt a kezében, és az ő területén lévő párt elithez tartozott.
A városban mindenki ismerte őket, mindenki félt tőlük, mindenki tudta, hogy kik azok, hogy ők sokkal többet megengedhetnek maguknak, mint bárki más, egyszerűen attól, hogy magas pozícióban vannak a szüleik. Hát ebből lett elege a Pintye gyerekeknek. Gazdag Gyula filmje az ő történetüket mutatja be. 6 nap történetét,- részben valós dokumentumok alapján,- 1973 januárján.
„Futótűzként terjedt el a városban, hogy a kollégiumba fegyveresek törtek be, és túszként tartják a lányok egy részét. Ennyi szivárgott ki a városba” – mondta Lombos István.
Lombos István jelenlegi polgármester nagybátyja volt az akkori tanácselnök Balassagyarmaton. A városháza pedig pont szemben van az akkori leánykollégiummal. Oda törtek be, de hogy pontosan kik, és mit akarnak, azt senki nem tudta. A döbbenet és a félelem pillanatok alatt uralkodott el a városban. A 15 lányt éjszaka ejtették túszul - ezt mondogatták egymásnak tanácstalanul,- de valójában senki nem tudott semmit. A rendőrök sem sokkal többet, csak később, miután néhány lánynak sikerült kiszöknie a WC-ablakon keresztül. A rendőrök először megpróbáltak betörni az ajtón, de azonnal golyózápor fogadta őket. A túszejtők közölték, hogyha nem mennek el, akkor kivégeznek 2 kislányt.
Aztán az jutott az eszükbe, hogy talán valami altatógázzal is próbálkozhatnának. Samu István, pszichiátert eredetileg ezért kereste meg a helyi rendőrparancsnok. Elmondták neki, hogy a Pintye ezredes 17, és 19 éves fiairól van szó. A parancsnoki páncélszekrényből loptak fegyvert, most pedig pénzt, repülőgépet, és útlevelet követelnek a lányok életéért cserébe.
„Ma már érthetetlen illúzióik voltak arról, hogy milyen az élet odaát. A határ túloldalán, nyugaton. Úgy gondolták, hogy az a paradicsom, ott olyan szabadság van, amiről ők nem is álmodhatnak, idehaza, hogy ott még sokkal jobb lesz, mint itt” – nyilatkozta Gazdag Gyula.
Reggelre már a dühös apa, és a fiúk anyja is megérkezett. Természetesen ők is megpróbáltak velük beszélni. Sikertelenül. A testvérpár az anyjukat sem kímélte. Azzal fenyegetőztek, hogy ha nem mennek el, akkor újra belelőnek az ajtóba.
„A lányokat talán odaültették az ajtó elé, hogy ha betörnének, akkor ők a tűz közelébe kerülnének. A tűzváltás kellős közepébe, úgyhogy ezt nem kockáztathatják meg a rendőrség” – magyarázza a pszichiáter.
„Mert ugye a rendőrség kemény fellépéshez van szokva, és az kiváltja az agressziót, és elrontja az egész helyzetet, egy olyan kell, akitől nem félnek, viszont várnak valamit a tárgyalástól. A közvetítéstől. Egy orvost jobban elfogadnak közvetítőnek, mint egy rendőrt, aki fegyvertelenül bemegy, és akkor el lehet odázni, hogy óránként egy-egy gyereket agyonlőjenek.
Samu doktor az ajtó előtt várakozott. Aztán hallotta, hogy elhúznak egy emeletes ágyat az ajtó elől, és egy keskeny rést nyitva végül beengedik. Egyszerre csak ott állt a szoba közepén, 2 fegyver szegeződött rá, és egy csapat lány riadt tekintete.
„Járkáltam ki be, vittem a hírt, hoztam be ennivalót, táskában, a táska aljában - azt utólag tudtam meg, - be volt téve egy rádióleadó készülék. Mindent hallgattak le, amit én beszélek, meg ők beszélnek, ami ott bent történik.”
Másnapra már a fél város ott tolongott a rendőrkordon mellett. Várták, hogy mi lesz, és vidékről is megérkeztek a túszul ejtett lányok szülei. A januári hidegben mindenki ugyanazt kérdezgette a másiktól: Mi lesz, ha tényleg kivégeznek valakit, úgy ahogyan ígérték.
„Akkor robbant a bomba, amikor az egyik kislány kitudódott, hogy kiugrott az ablakon, vagy kilökték - ezt mi még akkor nem tudtuk - és ugye eltört a lába, kórházba szállították, és ő már akkor szolgáltatott információkat, hogy mi történik odabenn” – meséli Lombos István.
„Szeget ütöttem a fejükbe, hogy várakozni muszáj, mert különben kudarcra van ítélve minden, és csak az lesz, mint a müncheni olimpián, lerohannak, és legéppuskáznak.Azt tudták, hogy ha egy lány meghal bent a hálóteremben, akkor a fiúk lelkiállapota megváltozik. Könnyebben megvadulhatnak. Attól, hogy most már úgyis minden mindegy, már úgyis el fognak bennünket ítélni, mert valaki meghalt” – mondja Gazdag Gyula.
Gazdag Gyula rendezőnek talán az volt a legnehezebb, hogy megpróbálja a lányok benti helyzetét hitelesen megmutatni. Erre vonatkozóan ugyanis semmiféle dokumentum nem állt, és nem áll rendelkezésre, miután a lányok senkivel nem voltak hajlandóak megosztani ezeket az emlékeiket. Nem véletlenül.
Minden szereplő a filmben középiskolás amatőr volt. Az amatőr színészeket nem befolyásolta, hogy egy valóságos történet szereplőit kell életre kelteniük. Nagy szükség volt a fantáziájukra, miután a valódi történetre legfeljebb a szüleik emlékeztek.
A szocialista tábor életére nem jellemzőek a túsz ügyek- ez alaptézis. Az ebbe vetett hitnek megingathatatlannak kell lennie - ezt gondolták a hatalom emberei. Attól meg pláne rettegtek, hogy ha ez az eset kitudódik, úgy viselkedik majd, mint egy vírus: az ötlet terjedni kezd.
A hírzárlatot elrendelt hatalom olyan nagyon nem is tévedett, amikor a rendszerbe vetett hit megingásától tartott az eset kiszivárgása esetén. Budapesten néhány fiatal úgy döntött azonnal vonatra száll, és segít a fiúknak a rendőrséggel szemben. A balassagyarmati történet nekik egyfajta szabadságharcnak tűnt. Civil ruhás nyomozók azonban már az állomáson leszedték őket a vonatról.
Közben Balassagyarmaton minden eltelt perc óráknak tűnt. A szülők, és az emberek egyre türelmetlenebbül várták, hogy történjen már valami. Aztán történt is. A fiúk észrevették, hogy mesterlövészek lesik őket a szemközti városháza ablakából, és lőttek.
„Mindenki azt hitte, hogy előbb utóbb belátják, hogy ennek nem sok értelme van, és feladják. Erre apellált mindenki, és akkor, amikor ők lőttek az ablakból ide a vármegye házára, akkor eldőlt, hogy itt nem sok választás van” – meséli Lombos István.
A golyó nyoma a mai napig látszik a polgármester szekrényén.
Eközben a fiúk még mindig abban bíztak, hogy követeléseiket teljesítik, és nem bántják őket, hiszen a rendszer alapja volt a sokszor hangoztatott szlogen, miszerint a legfőbb érték az ember. A rendőröknek elsősorban a lányok élete számított. És az 5. napon, amikor már egyre kilátástalanabbnak tűnt, hogy a fiúk feladják magukat, úgy döntöttek, hogy cselekednek. Kialvatlanul, az éhségtől fáradtan egyre óvatlanabb az ember - erre apelláltak. „Az utcán nagy zajt ütöttek, autó, tülkölés, minden csoda, kutyák csaholása, és a nagyobbik fiú, akkor már kifáradtak voltak, és meggondolatlanok voltak nem tudtak már egészen világos fejjel cselekedni, és gondolkodni, és kinézett kihajolva az ablakon, hogy mi folyik az utcán, és akkor csővégre kapták. És én nem tudom, hogy hová kapott golyót, csak annyit kiáltott, hogy jajj meghalok!” – mesélte Samu István, pszichiáter.
A 17 éves Pintye Lászlót még abban az évben jogerősen 15 év börtönre ítélték.A fiúk 4 ismerősét - akik segítettek, vagy tudtak az esetről, mégsem jelentették - pedig szintén börtönre 8 hónaptól 4 évig terjedően. A lányok többsége ott ült a tárgyalóban, 1973-ban azonban senki arcát nem takarták ki. Mi azonban ma már ezt mégsem tennénk.Pintye László 10 év után szabadult, még mielőtt Gazdag Gyula elkezdte volna forgatni a Túsztörténetet.
„Fölhívott telefonon otthon igen. Megtudta a telefonszámomat, és felhívott, és azt mondta, hogy találkozni szeretne velem. És azt mondta, hogy ugyan ő nem szeretné azt, hogy ez a film elkészüljön, és nem örül neki, hogy ez elkészül, de ha már, akkor úgy gondolja, hogy az lenne jó, ha nem lenne a filmbe semmi olyasmi, ami nem felel meg a valóságnak” – mesélte Gazdag Gyula.
A valóság pedig az,- mondta az akkor már más néven élő 28 éves férfi a rendezőnek,- hogy ma már tudja, hogy hol rontották el. Ma is azt gondolja, hogy minden rendben lett volna, ha a bátyja nem áll ki az ablakba, de elrontotta.
„Nekem az volt a legmegdöbbentőbb amikor találkoztam vele, akkor jutott az eszembe, hogy ha nem mondja nekem, hogy ő kicsoda, akkor akármennyit beszélgetünk soha az életbe eszembe nem jut, hogy ez az ember erre képes volt ” – mondta a rendező.
