Drága a cukrászda Bécsben

Reggel hat óra. Egy híres vidéki cukrászda műhelyében most kezdődik a munka. Készül a piskótatészta a gyümölcstortához. Az üzlet jól megy. A cégbírósági adatok szerint a forgalom évi több százmillió, de a nyereség kevés. Javát elviszi a fejlesztés. A cukrászda egyébként bárhol lehetne a világon – pontosabban bárhol a nyugati világban: a gépek és a berendezés javarésze olasz.

Közben a Házon kívül stábja már az autópályán van. Bécsbe megy, hogy megtudja, valóban nyitható-e cukrászda a kávéházak fővárosában, mint azt az európai uniós csatlakozás előtt ígérték a reklámokban.

Közben persze készülnek a torták és a sütemények a magyar cukrászdában. Szigorúan magyar recept a magyar gyomor befogadó képessége és a magyarok szájíze szerint. A tulajdonos, aki a nemzetközi cukrászati ipar krémjéhez tartozik, azt mondja, a magyarok édesszájúak, szeretik a nagy adagokat, a német és az osztrák viszont meghúzza a nadrágszíjat és spórol – legalábbis a süteményeken.

„A magyar jobban szereti a süteményt, még nem annyira tudatos a táplálkozás Magyarországon, hogy mennyi kalóriát vesz magához” – mondja el Pataki János, cukrászmester.

Egyébként a cukrászt nem a recepturának az osztrák ízléshez való hozzápasszítása aggasztja. Az unióban ugyan azonosak a főbb szabályok, de azt mondják, az ördög a részletekben rejlik. A cukrász attól fél, hogy fontos helyi rendeleteket nem ismer. Ott kellett volna élni, akkor tudná, mi a teendő, de így?

Közben a stáb elér a határra. Kissé bizonytalankodva nézi, melyik sávon is haladjon át. Végül az EU-t választják. Mint kés a vajon, úgy jutnak tovább, nincs sem útlevél-ellenőrzés, sem vámvizsgálat. Bécs pedig már csak egy ugrás. Tájékozódni próbálnak a belvárosban, milyen a forgalom a cukrászdákban, kávéházakban. Dél van, a székeken mégis kevesen üldögélnek.

A piaci pangás láttán azért még nem csügged riporterünk. Útja a magyar kereskedelmi kirendeltségre vezet. Hátha kap valami használható tanácsot. Itt már jó tudni németül, magyarul csak akkor szólnak a kaputelefonba, ha valaki sokáig nem válaszol.

Az ITD Hungary világklasszis minősítést kapott tavalyi tevékenységéért Azt mondják, sok vállalkozó jött ide segítséget kérni. Igaz, azzal senki sem kereste meg őket, hogy cukrászdát nyitna Bécsben. Olyan kis vállalkozást, mint amilyet a fürge ázsiaiak nyitottak itt, a magyar vállalkozót nem vonzza.

„Nekünk magyaroknak készen kell belépni, senki sem szándékozik alulról kezdeni. Jön és vállalkozni kíván” – mondja el Berényi Ferenc, követségi tanácsos.

Riporterünk rögtön tanácsokat is kap, melyik ügyvédhez menjen, melyik könyvvizsgálóhoz, akik magyarul is beszélnek és segítenek a cégalapításban. De előbb az ingatlanközvetítővel találkozik, akit sok telefonálás után talált csak meg, nehezen tudtak időpontot egyeztetni.

A megbeszélés rövid volt. Kapott egy terminust másnapra. Így aztán az ügyvéd előtt még rövid sétát tett a kereskedelmi tanácsossal, aki őszintén szólva, különös gondolatnak tartja, hogy valaki cukrászdát akarjon nyitni egy ilyen gasztronómiailag jól ellátott városban.

„A piaci réseket kell megtalálni, ami Ausztriában ritka, borbolt, speciális cukrászda” – mondta el Berényi Ferenc.

És persze a büszke tanácsos az újonnan nyitott magyar bornagykereskedéshez vezeti a Házon kívül riporterét, amelynek nyitásánál ők is segédkeztek. Az üzletben a három eladón kívül nincs senki. A tulajdonosok megnyugtatják stábunkat, ez még nem gond. Az üzlet jó helyen van, majd beindul, a polcokon lévő bor azért van, hogy a nagykereskedők előtt megmutassák a választékot és tőkeerejüket. Amivel nincs is baj, mert ki tudták fizetni a jelentős cégalapítási díjat, és a bolt nyitási költségeit. Néhány kiadást viszont kidobott pénznek éreztek.

„Az ingatlanközvetítő kikerülhetetlen. Három havi bérleti díjat kell letenni neki, három hónap kaució, több millió, ami gyakorlatilag elveszett” – nyilatkozta Idrányi Zoltán, boltvezető.

Jó hír viszont, hogy a bérleti díjak olcsóbbak, mint Budapesten, az viszont tény, hogy a kereskedelmi kirendeltségen ajánlott ügyvéd és könyvvizsgáló méregdrága, mert szakmájukban legkevesebb Jaguár kategóriájúak.

„Cukrászdát akarok nyitni” – jelenti ki kollegánk.

A két embernek szeme sem rebben riporterünk tájékozatlansága hallatán, pedig az első beszélgetés ingyen van. Csak akkor számítanak fel díjat, ha a dolog komolyra fordul: az ügyvéd óránként 250 eurót, a könyvvizsgáló 150-et, azaz egyikük körülbelül 62 ezer, másikuk nem egész 38 ezer forint órabért kér. És persze áfát, de az ember úgyis visszaigényelheti, mondják. Rögtön egy buktatóra hívják fel a figyelmet.

Az adótanácsadó rögtön megy is, hogy pontos adatokkal szolgáljon. Kiderül, hogy minimum havi 362 500 forintnyi bért, azaz 1450 eurót kell fizetni a cukrász végzettségű alkalmazottnak, évi 20 300 eurót, azaz valamivel többet, mint ötmillió forintot kell rászánni a szabadság- és a karácsonyi pénzzel együtt. Persze erre jönnek még a járulékok. Jó ügyvédhez híven a trükkökre is felhívják az ügyfél figyelmét, egyszóval dolgoznak a pénzükért.

Persze az ingatlanközvetítő késik. Ez is hozzátartozik az ügyfél puhításához. Végül egy ázsiai férfival érkezett. A pincér főnökéé a tulajdonjog, ő adja ki a helyiséget. Amint  riporterünk elkezd körbenézni az ingatlanközvetítő magyarázkodni kezd. A hely jó, csak az eddigi bérlő nem értette meg magát a tulajdonossal.

„Hiába, a két kultúra között nagy volt a különbség: a tulaj mister Lee, kínai, aki meg itt volt az olasz. Egyébként jól ment az étterem” – mondja el Peter Pointner ingatlanügynök.

Aztán elmondja, hogy fontos a nyelv, nehezen lehet érteni a külföldieket, nem is érti, hogy képzelik a vendéglátást, ha nem beszélnek németül. A kínaiak, arabok ide jönnek, alulról kezdik, aztán szépen lassan fölverekszik magukat, már nagy boltjuk van, de még mindig albérletekben laknak.

A magyarok mások, de azok nem is nyitnak üzletet itt, legalábbis az ő gasztronómiai helyiségekre szakosodott irodájukban nem találkozott velük. Az ügynök ekkor dicsérni kezdi a helyet. Már bejáratott, szemben az egyetem, jó a környék. És az üzlet is. Az ügynök valóban felkészült. Tanácsokat ad, hogyan lehet átalakítani a boltot, mit kell újrafesteni, átalakítani. Felhívja a buktatókra a figyelmet, szabályokat sorol, amiket be kell majd tartani, de ez benne lesz a szerződésben. Úgy érzem, ő sem ingyen akarja a pénzem. Azt is pontosan tudja, hányan férnek el, hogyan lehet bővíteni. Aztán felajánlja, hogy az egész boltot át lehetne venni.

„Igen lízingelni lehet ezeket a pultokat. A kanalakat is, hogyne, az evőeszközöket is persze” – mondja. Az ügyvédek beszéltek valami veszélyről, amire vigyázni kell, ha átveszünk egy kész üzletet. Igaz megoldást is ajánlottak.

„Nagyon meg kell gondolni itt olyan felelőségi szabályok léteznek, amelyeket nem ismernek a magyarok. Az új vállalkozó felel a korábbi adósságokért” – tanácsolták a jogtudósok. Ekkor közbeszól a könyvvizsgáló. Van megoldás, persze pénzbe kerül.

„Átnézzük, 3-4 nap körülbrlül 4000 euró” – ajánlja fel a könyvelő.

Tehát a korábbi cég könyvvizsgálata egymillió, hiába, semmi sincs ingyen. De legalább biztonságban vagyunk. Végül kiderül, hogy mennyiért alapítják meg a céget. Tehát az egész mutatvány egymillió kilencszázezer forintnál állt meg persze a könyvvizsgálat nem kötelező. Akkor elég kilencszázezer forint, és hozzá a 35 ezer eurós törzstőke, ami alig kevesebb, mint kilencmillió. Persze, ha bt-t alapítunk, akkor olcsóbban megússzuk, az ügyvédi költség legfeljebb 700 ezer forint.

Vissza a kiszemelt üzletbe. Ott is számolunk. Azt mondják, a bér ahhoz képest, hogy milyen a hely, nem sok, 4500 euró havonta a 250 négyzetméterért. Ez körülbelül egymillió egyszázezer, pár utcával arrébb a feléért is megkaphatnánk, de ott kisebb a forgalom. Összeadjuk a számokat. 500 ezer euró a felkerekített végösszeg, az ügynök szerint ennyivel kell számolni. 125 millió forint, és már nyithatunk is.

Az ügynök is jó példát szeretne mutatni és elviszi riporterünk egy cukrászdába, amit szintén ő közvetített ki és sikeres. A tulajdonos egy orosz. A pulton viszont nincs semmi olyan termék, ami Moszkvára emlékeztetne, inkább a magyar tortákkal kísérletezik. Pénzről nem beszél, úri ember, csak arra panaszkodik, hogy itt mások a munkaügyi szabályok, nem bocsáthat el valakit úgy, mint otthon.

Ettől félt a mi cukrászunk is Budapest mellett, hogy mások a szabályok, cirkalmasabbak, mint amit megszokott. Azt mondja, az életforma is más, magyar ember nem megy el a vakvilágba.

„Hitelt lehetne kapni, támogatást is talán. Emocionális szempontok döntenek. Minek menjek el idegen honba jött-mentnek? Itt vagyok itthon” – mondja el Pataki úr.

A torta közben elkészült. Semmivel sem rosszabb, mint a bécsi. Ki is tették a pultra. Nekünk. Magyaroknak. Forintért.