Saját jól felfogott érdekükben adakoznak a szupergazdagok – a tisztességes közteherviselés helyett

A világ leggazdagabb embereiként számon tartottak közül legutóbb Jeff Bezos, az Amazon alapítója állt elő egy interjúban azzal, hogy még élete során szeretné eladományozni 124 milliárd dolláros (csaknem 50 billió forintos) vagyona nagy részét. Korábban a túrafelszereléseket és -ruházatot gyártó Patagonia tulajdonosa, Yvon Chouinard jelentette be, hogy hárommilliárdosra becsült vállalatát egy nonprofit vagyonkezelőre ruházza át, hogy annak nyereségét a klímaváltozás elleni harcra fordítsák. Mark Zuckerberg és felesége, Priscilla Chan 2015-ben azzal a bejelentéssel ünnepelték lányuk, Max születését, hogy Facebook-részvényeik 99 százalékát jótékony célra fordítják. Warren Buffett, Bill Gates és Melinda Gates pedig már 2010-ben megalapította a Giving Pledge kezdeményezést: az ehhez csatlakozó milliárdosok vállalják, hogy vagyonuk döntő részét jótékony célra ajánlják fel.

Felhőtlenül örülhetnénk az adakozó milliárdosok nagylelkűségének, különösen, ha olyan szupergazdagokról van szó, mint Jeff Bezos, akinek cégénél rendszeresen panaszkodnak a dolgozók kizsákmányolásra, túlhajszoltságára, alulfizetettségére, vagy Mark Zuckerberg, aki minden eszközzel igyekszik elhárítani magától a felelősséget közösségi oldalainak társadalmi hatásaiért – elsősorban a gyűlöletbeszédért és az álhírek terjedéséért. Ám éppen ezek miatt minden hasonló bejelentés után sokan elkezdik keresni a mögöttes okokat.

Több cikket is írt erről Chuck Collins, a washingtoni Institute for Policy Studies egyenlőtlenségekkel foglalkozó programjának vezetője. A CNN-en megjelent írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy 

évekbe, évtizedekbe vagy generációkba is telhet, amíg a milliárdosok által felajánlott összegek célba érnek – ha egyáltalán. 

Arra is felhívja a figyelmet, hogy a Giving Pledge kezdeményezésnek logikus következménye lenne a hozzá csatlakozó milliárdosok személyes vagyonának csökkenése – hiszen eladományozzák azt –, de a kezdeményezés tizedik évfordulóján a kezdeti felajánlók összvagyona nemhogy csökkent, hanem csaknem a duplájára nőtt.

A kutya azonban ott van elásva, hogy az adományok jelentős része olyan gyengén szabályozott alapítványoknál köt ki, amelyeket gyakran maguk a felajánlók irányítanak. Természetesen jut a milliárdosok pénzéből valódi munkát végző jótékonysági szervezetekhez is, de a nagy felajánlásokat gyakran letudják azzal, hogy családi alapítványaikban vagy támogatói alapokban helyezik el a pénzt.

Ezek voltaképpen közvetítői szerepet töltenek be, de semmi nem garantálja, hogy rajtuk keresztül valaha is eljut a felajánlott összeg a valós tevékenységet végző jótékonysági szervezetekhez: a családi alapítványoknak évente csak a vagyonuk 5 százalékát kell továbbadniuk, a támogatói alapoknál még ilyen megkötés sincs – írja Collins.

A legnagyobb baj ezzel az, hogy a milliárdosok azzal is komoly adójóváírásokra tehetnek szert, hogy a pénzüket ezeknél a közvetítőknél parkoltatják. 

Minden felajánlott dollár után akár 74 centet írhatnak le adójukból a szakértő szerint, így még felháborítóbb, hogy ezek a pénzek talán soha nem jutnak el valódi jótékonysági szervezetekhez.

Collins szerint ezeket az összegeket nem is kellene adománynak tekinteni, hiszen nem fordítják jótékony célra, és továbbra is rendelkeznek felettük a felajánlók.

A New York Times által megkérdezett adójogi szakértő a Patagonia átruházásával kapcsolatban úgy számolt, hogy Yvon Chouinardnak és feleségének egymilliárd dollárnál is több adót kellett volna fizetniük, ha egyszerűen örököseikre hagyják a vállalatot, és az eladás is rengeteg adó megfizetésével járt volna, ezt viszont elkerülhették a nonprofit vagyonkezelőre való átruházással. Ráadásul a szavazati jogot biztosító részvényeiket megtartották, így továbbra is irányíthatják a vállalatot.

Tima Bansal, aki a kanadai Western Ontario egyetemen fenntartható üzleti modellek kutatásával foglalkozik, a Forbes-ban megjelent cikkében azt írja, hogy Warren Buffett, Elon Musk vagy Jeff Bezos elavult üzleti filozófiát követ, amennyiben azt állítják, hogy a befektetéseiknek legelsősorban részvényesi értéket kell termelniük, a társadalmi és politikai megfontolásokat pedig az egyénekre kell hagyni. Azaz: a vállalkozás dolga az, hogy profitot termeljen, és nem kell foglalkoznia azzal, hogy ennek milyen társadalmi ára van; a részvényesek dolga, hogy a náluk landoló nyereséget felajánlják az általuk kiválasztott társadalmi célra.

Mint Bansal írja, a nagyvállalatok tevékenysége hosszú távú hatásokkal – például károsanyag-kibocsátással – jár, és

bármit gondolnak a milliárdosok arról, amit magánvagyonukkal tesznek a társadalomért, soha nem fogják vele teljesen jóvá tenni az üzleti tevékenységük által okozott károkat.

Ennél ma már a fogyasztók, az alkalmazottak és az üzleti partnerek is többet várnak a cégektől és azok irányítóitól.

A Buffettre is jellemző megközelítést a Forbes szerzője Milton Friedman amerikai közgazdásznak tulajdonítja, aki szilárdan hitt a szabad piacban, mint ami a versenyszellemet erősíti, és a növekedést gyorsítja. Bansal szerint azonban Friedman elképzelései a korlátlan növekedésen alapulnak, és nem veszik figyelembe a növekedés által okozott problémákat, köztük a katasztrofális következményekkel járó klímaváltozást.

Friedman emellett abból indul ki, hogy a kormányok tisztességes játékszabályokat alkotnak, a valóságban azonban kudarcot vallottak a társadalom megvédésében. A gazdagok a saját érdekeiknek megfelelően nyomást gyakoroltak a közpolitikára, és még gazdagabbakká váltak. A GDP növekedésével pedig a vagyoni egyenlőtlenség is egyre csak nő az Egyesült Államokban.

Ha ezek a milliárdosok őszintén hisznek a társadalom jobbá tételében, ideje észrevenniük, hogy üzleti tevékenységük mekkora hatással van az emberek életére, és nem rejtőzködhetnek Friedman elavult tanai mögé 

– állapítja meg Bansal.

Collins pedig azt a tanulságot vonja le, hogy a milliárdosok adakozása nem helyettesítheti a hatékony adóztatást, amelyben a gazdagok tisztességes részt vállalnak a közteherviselésből, és nem ők, hanem a demokratikusan megválasztott kormányok döntenek a pénzek felhasználásáról.

Nyitókép: Jeff Bezos és Lauren Sánchez – Fotó: Lia Toby/Getty Images