„Látszott, hogy iszonyú fájdalom van bennük” – az ukrajnai háborút megörökítő magyar fotós képei

Elek Krisztián dolgozott Afrikában, a 2015-ös ebolajárvány idején, majd Magyarországon, Szerbiában és Horvátországban a menekültválságkor.

Krisztián évek óta Angliában él feleségével, és általában londoni tüntetéseken dolgozik fotósként. A sors furcsa fintora, hogy két nappal indulása előtt még nem tudhatta, milyen helyzetbe csöppen. Bár Ukrajna volt a célpont, más tervei voltak eredetileg.

Hosszú ideje tervben volt, hogy elmegyek Donbaszba és az ukrán katonák napi életéről csinálok egy dokumentum fotósorozatot. És amikor december elején kezdett eszkalálódni a helyzet, akkor eldöntöttem, hogy nekem menni kell.

Három hónap alatt több tízezer fotót készített. Dokumentarista fotósnak vallja magát, ami azt jelenti, hogy a valóságot szeretné megmutatni – még akkor is, ha ez lelkileg megterhelő. Az egyik legemlékezetesebb pillanatot a lvivi pályaudvaron örökítette meg, amikor egy búcsúzó, fiatal párra lett figyelmes.  

A lány fogta a fiú arcát, nem csókolta meg, hanem csak búcsúzkodtak. Látszott, hogy iszonyú fájdalom van bennük.

A pályaudvaron napokat töltött Krisztián, több ezer embert látott türelmesen várni arra, hogy a vonatra szállhasson és elhagyhassa háború sújtotta hazáját. Egy, a csomagjain ülő ukrán kislány arca is örökre az agyába égett.

Több fotót is készítettem róla, de végig belenézett a kamerámba, egy pillanatra nem csukta le a szemét, és csak nézett és csak nézett és bármeddig fotózhattam őt. Irtózatos szomorúság volt csak a szemében.

A három hónap alatt Krisztián több ezer kilométert utazott gyalog, autóval, vonaton; tucatnyi várost és falut látogatott meg.

Hosszabb-rövidebb időre más újságírókkal együtt járta a háborús zónát, az amerikai Daniellel testközelből éltek át egy bombázást. Ukrajnai munkája alatt végig stressz alatt dolgozott, de a legszörnyűbb élményei egyértelműen Bucsa és a Borogyianka térségéhez köti. Az orosz bombák utóbbiban végezték talán a legsúlyosabb pusztítást.

Amikor bementem Borogyiankába és láttam az épületeket, akkor gyakorlatilag második világháborús fotók jutottak nekem eszembe.

A bucsai mészárlás még háborús mércével nézve is felfoghatatlan tragédia. Krisztián ott volt, amikor az ártatlanul kivégzett civilek holttesteit exhumálták.

Munkáját küldetésnek érzi, de egy ponton túl nem bírta elengedő mentális erővel folytatni. 75 nap után úgy döntött, mielőtt végleg kiégne, hazatér feleségéhez – a többnapos utazás végén először azt érezte biztonságban van.

Krisztián hazatérése óta újra Angliában fotóz, a háború azonban nem ért véget Ukrajnában. Úgy érzi, még van tennivalója ott, ezért ha lelkileg felkészültnek érzi magát, vissza fog térni. Belső hangja azt mondja, a világnak látnia kell képeit.