Életük legnagyobb fájdalma hozta össze őket: koronavírusban vesztették el párjukat, most együtt nevelik hat gyereküket

Szalva Tamással egy évvel ezelőtt forgatott az RTL Híradó. A férfi akkor még kétségbeesetten, kilátástalanul ténfergett a romos épületben, amelybe együtt akartak költözni élete párjával és 3 lányukkal. Kegyetlen csapásként érte, amikor a várandós Kittit megfertőzte a koronavírus, és Petra születése után nem sokkal belehalt a betegségbe.

Tamásra így nemcsak felesége hiánya nehezedett, hanem 3 lánya, köztük az újszülött Petra sorsa is. Akkor még nem tudta, hogy hamarosan meseszerű fordulatot hoz az élete. A riport után nem sokkal csörgött a telefonja. Egy sorstársa, Niki jelentkezett, aki szintén 3 gyerekkel maradt egyedül, miután imádott férje, Alpár 40 évesen belehalt a koronavírus-fertőzésbe.

Elvesztettem minden támaszomat a férjemmel együtt. Tehát a férfit, a támaszt, a mindent, amit egy családban a férfi nyújt, és ott maradtam a gyerekekkel.

Niki és Tamás innentől kezdve egymást segítve próbálták átvészelni a legnehezebb időszakokat. Tamás azt mesélte, már telefonbeszélgetéseik elején kiderült, hogy sok közös van bennük:

Nagyon furcsa volt, mert olyan volt számomra, mintha a másik felem lenne olyan szempontból, hogy mindig kiegészítette azokat a történeteket, amiket én éltem meg – mert ő ugyanazt élte meg. Neki ugyanez volt az élete.

Az első telefonbeszélgetések csak a túlélésről szóltak. Az első négy hónapban a közös trauma miatt a másik hangja jelentette a kapaszkodót. Például amikor Tamás nem tudta, adjon-e még egy kardigánt a kis Petrára, mielőtt sétálni mennek, rögtön Nikit hívta.

Ez egy lelki segélyszolgálatnak indult, és mi soha nem – legalábbis a magam részéről, de teljesen egyformák vagyunk, tehát mi sosem – gondoltunk arra, hogy egymással férfiként és nőként kezdhetünk.

Azonban amikor Niki újabb kritikus ponthoz érkezett a gyászban, akkor már úgy érezte, nem elég, ha telefonon hallja Tamás hangját, azt érezte, hogy kapaszkodnia kell, különben elsüllyed a fájdalomban. Ezért autóba ült, és elindult Szentesre Tamáshoz, aki nagyon örült a találkozásnak:

Tudod, hogy mennyire vágyott akkor az ember egy ölelésre? Csak egy ölelésre, semmi másra. És akkor odajött, megölelt.

Kiderültek a hátborzongató egyezések a kettejük sorsában: mindkettejük párja ugyanazon a napon lett beteg, és mindketten ugyanazon az osztályon feküdtek a kórházban halálukig. Bár az első személyes találkozás Tamás és Niki között mindössze fél órán át tartott, érezték, hogy valami megváltozott.

Amellett, hogy mi egymásba szerettünk, nem volt szabad elfelejteni, hogy azért van 6 gyerekünk, akik elveszítették a szüleiket, és nagyon fontos, hogy az ő lelki épségük megmaradjon.

Óvatosak voltak, nem akarták elkapkodni. A gyerekeknek először semmit sem mondtak a kapcsolatukról, előbb csak megfigyelték, hogyan érzik magukat egymás társaságában. A harmadik közös strandolás alkalmával a gyerekek már azt mondták, milyen kár, hogy nem testvérek. Egy idő után pedig már ők sem tudtak olyan könnyen elválni egymástól. Rájöttek, hogy együtt sokkal könnyebben és boldogabban telnek a legnehezebb napok is.

Ez felgyorsult a gyerekek által: tehát hétvégente lejártunk Szentesre, és minden vasárnap sírva mentünk haza. De úgy, hogy mindenki sírt, a gyerekek sírtak a kocsiban, a többi gyerek sírt a parkolóban, tehát ilyen szenvedés volt az elválás.

Az addigi kételyeik egy pillanat alatt szertefoszlottak. Tamás pedig arra gondolt, amit Kitti kért tőle, amikor már tudta, hogy belehalhat a betegségbe:

Szeressem a lányokat, és nősüljek meg. Igen. Bennem mindig mocorgott egy olyan érzés is – bár soha nem hittem ilyenekben –, hogy lehet, hogy ő intézte ezt nekünk.

Hosszas mérlegelés után végül úgy döntöttek, Szentesen kezdik el közös életüket. Együtt újították fel a családi házat, barátok, kollégák is segítettek. És mint a mesében, karácsonyra be is költöztek. Azt mondják, itt tiszta lappal tudtak indulni. Azóta szinte soha nincs csend a házban.

Azonban szó sincs arról, hogy elfelejtenék az elvesztett szülőket. Kitti és Alpár emléke mindennap része az életüknek. Annyit beszélnek róluk, amennyit csak tudnak. Így, összekapaszkodva élik túl a fájdalmasabb pillanatokat is.