Kinőhető-e a gyerekkori figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar?

A figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart (ADHD) gyakrabban diagnosztizálják felnőtteknél, ami felveti azt a kérdést, hogy kinőhetik-e az emberek felnőttkorukra – írja a The Conversation tudománynépszerűsítő portálon megjelent cikkében Alison Poulton, a Sydney-i Egyetem agy- és elmekutató központjának munkatársa, az Ausztrálázsiai ADHD Szakemberek Szövetségének elnökségi tagja.

Emlékeztet, hogy 

az ADHD idegrendszeri fejlődési rendellenesség, ami nehézséget okoz a figyelem fenntartásában, az egy helyben maradásban vagy az impulzuskontrollban.

 Az viszont idővel változhat, hogy egy ADHD-val érintett embert hogyan érint az állapota. Példaként említi, hogy a hiperaktivitás nem feltűnő egy karjaival-lábaival hadonászó babánál, de ahogy a gyerekek képességei fejlődnek, könnyebben észrevehetők lesznek a különbségek. Kognitív képességeik fejlődése során más emberektől kell tanulniuk, amihez szükség van figyelemre. Az iskolában még inkább. Végül felnőttként már önállóan kell megállniuk a helyüket a munkában, otthon és a családban.

Az ADHD diagnózisának feltétele, hogy befolyásolja az egyén napi működését. Ám, mint Poulton írja, egy okos gyereknek nem kell magát nagyon megerőltetnie, amikor írni és olvasni tanul, viszont ahogy halad előre a tanulmányaiban, a koncentráció zavara azzal járhat, hogy fontos dolgokban marad le, és a felzárkózás is emberfeletti erőfeszítést igényel. Más gyerekeknek már alapvetőbb feladatokkal is nehézségeik lehetnek, így korábban diagnosztizálhatják őket ADHD-val. A diagnózis kulcsa, hogy az érintettnek vannak-e életviteli nehézségei impulzivitása vagy figyelemzavara miatt.

De ha az ADHD állandó, miért nehéz következetesen diagnosztizálni?

A szakember szerint előfordulhat, hogy a diagnózis valakinél csak akkor lehetséges, ha a vele szemben támasztott követelmények éppen a legnagyobbak, például új iskolába vagy munkahelyre kerül. Az ADHD-val érintett emberek idővel olyan megküzdési stratégiákat alakíthatnak ki, amelyek révén az állapotuk jóval kevésbé lesz nyilvánvaló. Erre Poulton példaként említi, hogy ha megkérdeznek valakit, hogy gyakran elveszti-e fontos tárgyait, azért felel nemmel, mert ha hazaér, mindig ugyanoda felakasztja a kulcsát, a telefonját vagy szemüvegét pedig nyakba akasztva hordja. Részben megtanulható az impulzív viselkedés kontrollja is.

Korábban az ADHD-t kizárólag gyerekkorban jelentkező állapotnak tartották, a diagnosztikai kritériumok pedig a hiperaktív fiúk azonosítására irányultak – írja Poulton. Mivel a kritériumok nehezebben alkalmazhatók felnőttekre, azt gondolhatják, hogy az ő esetükben ez az állapot már visszaszorult, noha továbbra is lehetnek nehézségeik. Ahelyett, hogy a kritériumok listájára hagyatkoznak, a szakembereknek arra kellene törekedniük, hogy megértsék az érintett személy tapasztalatait arról, hogy állapotuk hogyan befolyásolja napi működésüket, és miként változott ez az évek során, ahogy a velük szemben támasztott követelmények is megváltoztak, és megküzdési stratégiákat dolgoztak ki – javasolja a szakember.

ADHD és szorongás

Poulton egy másik cikkében – ugyancsak a The Conversation portálon – azzal foglalkozik, hogy az ADHD-t és a szorongást hogyan lehet megkülönböztetni egymástól. Mindkettő járhat a motiváció hiányával és a figyelem összpontosításának nehézségével. Ráadásul a két állapot együtt járhat: az ADHD miatt elmulasztott határidők, elfelejtett találkozók, késések is szorongáshoz és kudarcérzéshez vezethetnek, és az ADHD-val élő embereknél a szorongás súlyosabb, elhúzódóbb és fiatalabb korban jelentkezik.

A szorongás egyeseknél enyhíthető terápiával, mindfulness-gyakorlatokkal, életmódbeli vagy munkahelyváltoztatással, gyógyszerrel. Másokon ez nem segít, problémáik megmaradnak. Az ő esetükben érdemes lehet vizsgálni, nem játszik-e szerepet a diagnosztizálatlan ADHD.

Poulton azt a problémát is felveti, hogy az ADHD-t általában az Amerikai Pszichiátriai Társaság által felállított kritériumrendszer szerint diagnosztizálják, amelynek része, hogy egy felnőttnek már 12 éves kora előtt tapasztalnia kellett nehézségeket. 

Ám olyan felnőtteknél is azonosítottak ADHD-t, akiknél gyermekkorban nem jelentkeztek ezek a nehézségek. A felnőttkori ADHD-ra általában úgy tekintenek, mint egy gyerekkori állapot folytatására, és a kritériumok is gyerekekkel kapcsolatos megfigyelésekből származnak.

Aki azt gyanítja magáról, hogy ADHD-s, de jól boldogul az életben, annak feltehetően nincs szüksége diagnózisra. Poulton szerint ez akkor válik szükségessé, ha valakinek jelentős nehézségei vannak: szétszórtság, eredménytelenség érzése, depresszió, szorongás, nehézségek a családi, munkahelyi kapcsolatokban. Az esetlegesen diagnosztizált ADHD kezelése segíthet nekik megoldani olyan problémákat, amelyeket korábban a szorongásnak, saját elégtelenségüknek tulajdonítottak.

Lehetséges-e a túldiagnosztizálás?

A Melbourne-i Egyetem kutatói arról írtak a The Conversation-re, hogy az elmúlt években szenvedélyes vita bontakozott ki arról, hogy túldiagnosztizálják-e az ADHD-t. Rögtön leszögezik azonban, hogy a túldiagnosztizálás miatti aggodalom nem vonhatja el a figyelmünket az ADHD-val érintett emberek támogatásáról. Ők is emlékeztetnek, hogy önmagában a hiperaktív, impulzív, figyelemzavaros viselkedés nem elegendő az ADHD diagnosztizálásához: a diagnózis feltétele az egyén szociális, iskolai, munkahelyi működésére gyakorolt negatív hatás.

Ez jelentős különbség a szervi betegségekhez képest: például a rák nem feltétlenül befolyásolja valaki családi, munkahelyi, szociális működését, és olyan emberek is lehetnek, akiknek rákjuk van, de nincsenek tüneteik és jól érzik magukat. 

Definíció szerint azonban nem lehet úgy ADHD-s valaki, hogy ne legyen hatása az állapotának.

A túldiagnosztizálás fogalma először épp a rákszűrésben merült fel olyan esetekre vonatkozóan, amikor a diagnosztizált rák nem okoz halált és a páciens élete során nem jár tünetekkel. Ezt a meghatározást azóta az orvostudomány más területeire is kiterjesztették. A túldiagnosztizálás kerülendő: ha valamilyen állapot nem okoz kárt, akkor nem kell erőforrásokat pazarolni rá, és invazív eljárásokat alkalmazni a kezelésére. De ha figyelembe vesszük, hogy nem lehet ADHD-snak lenni anélkül, hogy negatív hatásokat tapasztalnánk, megérthetjük, hogy az ADHD-t nem lehet olyan módon túldiagnosztizálni, mint a rákot.

De a cikk szerzői szerint túldiagnosztizálásról akkor is beszélhetünk, ha a diagnózis önmagában kedvezőtlen hatással jár. Számos oka lehet annak, hogy az ADHD diagnózisa miért hathat kedvezőtlenül egyesekre: lehet, hogy az érintett nem fér hozzá a szükséges kezeléshez és szociális támogatáshoz, megbélyegzést él át a diagnózis következményeként.

A túldiagnosztizálás bizonyítékaként szokták emlegetni, hogy a legnagyobb valószínűséggel azokat a gyerekeket diagnosztizálják ADHD-val, akik a legfiatalabbak az osztályban. Ám ha figyelembe vesszük, hogy az ADHD nemcsak bizonyos tünetek meglétével, de negatív következményekkel is jár, erre lehet számítani: ha valaki egyébként is elmarad az osztálytársaitól, a figyelemzavarnak még károsabb hatása lehet számára.

Mint a kutatók írják, továbbra is fontos azonosítani az ADHD-val érintett gyerekeket, hogy csökkentsük figyelemhiányuk negatív hatásait. Még az Egyesült Államokban is, ahol az ADHD-val diagnosztizált gyerekek aránya meghaladja az 5 százalékot, előfordulhat, hogy sok gyerek, kamasz és felnőtt van, aki megfelel az ADHD diagnosztikai kritériumainak, de problémáikat nem ismerik fel és nem kapnak segítséget.

Nyitókép: E+ / Getty Images