Sikeresek és szárnyalnak, mégis összetörik az életük, mert ellopták a gyerekkorukat

Ellopott gyermekkor – a parentifikáció jelensége címmel jelent meg nemrég könyve. Kik és milyen módon „lophatják el” valaki gyermekkorát?

A parentifikáció kifejezés szülősítést jelent, amelyet a család- és párterápiában használunk. A család-és a párterápia a családra egy rendszerként tekint, amiben dinamikák jönnek létre. Ahhoz tudom ezt hasonlítani, mint amikor több embernek van egy cége: mindenkinek megvan a maga feladata, de ha valaki nem végzi el a sajátját, és ennek ellenére a többiek azt szeretnék, hogy a cég így is működjön, akkor az illető munkáját másnak kell elvégeznie. A gyerekek nagyon érzékenyek a szülőkre, képesek arra, hogy leképezzék a szükségleteiket, és ezzel teljesen tudattalanul elkezdik kiegyensúlyozni a családi rendszert. 

Olyan felnőtt felelősséget vállalnak magukra, ami nem a koruknak megfelelő.

Ha a családban valami miatt nincsen biztonság, például valamelyik szülő alkoholista, ezért kiszámíthatatlan a viselkedése, akkor a család működése is azzá válik, hiszen nem tudjuk, hogy apa hazajön-e vagy sem, hogy anya összeomlik-e vagy sem. Hogy van-e olyan érettsége, képessége, megtartó ereje az anyának, amellyel védelmezi a gyermekeit, és ezzel együtt önmagát. Ha nem, akkor az egyik gyerek áll a rendszer élére, hogy megoldásokat keressen: elmegy apáért, mert anya rosszul van, és fekszik a sötét szobában, vagy elmegy a kistestvéréért, aztán ellátja őt. Nagyon sokszor mesélik a klienseim, hogy sokszor ők, gyerekként voltak azok, akik kimondták, hogy most már ideje lenne elválni, mert borzasztó, ami történik.

Más módon is tudnak a szülők parentifikálni egy gyereket?

A gyerekek kis, érett felnőttekké válnak, ha valami miatt nem élhetik meg az önfeledt gyermekkort. A gyerekekre jellemző, hogy énközpontúak, azonnali szükségletkielégítés kell nekik, egyszerűen fogalmazva: az van, amit ők akarnak. Nem tudják szabályozni vagy késleltetni sem az érzelmeiket, sem a szükségleteiket. Ha egy alkoholista szülő van a családban, akkor ő működik gyerekként, hiszen minden bizonytalan miatta, és köré szerveződik a család élete. Ezzel pedig ő, és nem a gyerek kerül középpontba.

A kötetben szó esik fizikai és érzelmi szülősítésről is. Tudna példákat hozni ezekre?

Régen, a paraszti családokban segíteni kellett a földeken, az állatokkal. Ilyen ma is előfordul, mert gyakori, hogy egy gyereknek nagyon korán nyári munkát kell vállalnia, mivel a szülő ezt várja tőle. Lehet, hogy neki kell gondoznia a kistestvérét, vezetnie a háztartást. Neki kell kitakarítani, bevásárolni. Ez nagyobb korban is lehetséges. Több olyan kliens van, akinek középiskolás korában súlyos beteg lett valamelyik szülője – a másik ezért szülői státuszba emelte őt, ezzel pedig súlyos feladatokat rótt rá. Ez a fizikai parentifikáció.

Érzelmi síkon egy kicsit másképp működik a dolog. Az anyák sokszor a lányukat emelik fel egyfajta barátnői szerepbe, de néha a fiuktól is azt várják, hogy fiatalkoruk ellenére lépjenek a kiesett férj, társ helyébe. Úgy vannak leosztva a szerepek, hogy azok komoly érzelmi megtartóerőt kívánnak a gyerekektől, és látszik, hogy nem az ő szükségleteik köré szerveződik a kapcsolat, hanem ők kezdenek el az anyjuk igényei szerint működni. Így alakul ki bennük egy fokozott empátiás készség. Ez a legtöbb parentifikált gyerek „szuperképessége”: bennük általában nagyobb számban termelődnek a tükörneuronok, amelyeket aztán sokat használnak, hogy leképezzék mások érzéseit. 

A segítő szakmákban dolgozók nagy része parentifikált, nem véletlenül: a hivatásukban is másokat kell előtérbe helyezniük, és hátra kell hagyni önmagukat és a saját szükségleteiket.

Ha egy gyerek azonosul a szülei érzelmi állapotával és szükségleteivel, nem fejlődik ki az az önreflexiós folyamat, hogy a saját szükségleteit meg tudja fogalmazni, képviselni tudja őket, vagy egyáltalán ki tudja mondani, hogy neki gyerekként joga van, vagy joga lett volna elvárni a szüleitől empátiát, támogatást és azt, hogy ők elégítsék ki a szükségleteit, és ne fordítva.

A parentifikáltakra jellemző, hogy fáradhatatlannak tűnnek, ellepik őket a teendők, de így is szárnyalnak. A könyvben arról ír, hogy általában nagyon kimerülten, kiégve, elfáradva érkeznek meg önhöz. Vannak konkrét problémák is, amelyek egyből arra utalhatnak, hogy valaki a belső, szülősített gyermekével küzd?

A parentifikáltaknál jellemző a kiégés, pontosan azért, mert annyira hajtja őket a lendület és a tenni akarás, hogy nem érzik a fáradtságot. Kiégnek a munkában, vagy nem találnak párt, mert annyira teletömik az életüket feladattal, hogy nincs idejük a keresésre. Mivel szexuálpszichológus és párterapeuta vagyok, hozzám elsősorban nem munkahelyi kiégés miatt jönnek, de párkapcsolati problémáknál nagyon hamar felmerül a kérdés, hogy vajon milyen volt az elsődleges gondozóval való kapcsolat, és milyen kötődési minták léteznek a családban. 

A szülősített gyerekek rendszerint úgy alkotják meg a saját biztonságukat, hogy mindig a maximumon pörögnek, hiszen a belső logikájuk azt diktálja, hogy így mindenki meg lesz velük elégedve, és szeretni fogják őket. A szeretetért és a biztonságért dolgoznak.

Gyakori az is, hogy a háttérben egy nagyon kritikus szülő van, akinek soha nem lehetett megfelelni, és bármit is csinált a gyerek, bármekkora erőkifejtéssel, mindig azt mondták neki, hogy „azért lehetett volna egy picit jobb is”. Az ilyen gyerekek megtanulják, hogy mindig mindent a lehető legjobban kell teljesíteniük, precízzé, maximalistává válnak, és szép lassan megszületik bennük az az idealista történet, hogy ha mindent megtesznek, szeretni fogják őket. Elképesztő teherbírásuk van. Mindig azt gondolom, hogy a hallott történeteket már nem lehet überelni, de jönnek újabb és újabb kliensek, akik rácáfolnak erre. 

Pihenés nélkül, hiszen sokszor azt gondolják, azt ők nem érdemlik meg.

Persze, teljes erőbedobással csinálják a dolgokat! A leggyakoribb esetben akkor bukkan a felszínre a probléma, amikor a legmélyebb felnőttkori érzelmi kapcsolatukban – a párkapcsolatukban – azt érzik, hogy elfáradtak, hogy nem kapnak elég figyelmet, megbecsülést. Hogy hiába tesznek meg mindent. A parentifikáltak gyakran választanak énközpontú társat, aki lehet kritikus, rejtőzködő nárcisztikus, akár függő, vagy valaki, akinek mindig problémái vannak, sodródik, megmentésre szorul. 

Kiváló párosításnak tűnik, hiszen velük ugyanazt kell csinálni, amit gyerekként a családban: megmenteni úgy, mint anyát vagy apát. Tudjuk, hogy ami ismerős, az mindig biztonságosnak tűnik, még akkor is, ha a családban megtapasztalt negatív forgatókönyvekről van szó. A parentifikált pedig ebben az esteben is úgy érzi, hogy egész életében erre a társra várt, fantasztikus, elementáris vonzalom és szexuális élet alakulhat ki közöttük.

És amikor elmélyül(ne) a kapcsolat?

Akkor jönnek ki a problémák, de a parentifikált ott is kitart, hiszen számára nincs lehetetlen. Azt gondolja, hogy neki majd sikerül megmenteni a másikat. Szinte izgalmas neki, hogy ő majd csiszolhatja és hozzásegítheti a másik felet a sikerhez. És elképzeli, hogy milyen fantasztikus életük lesz ebben a véget nem érő játszmában, ahol egyszer csak hirtelen nagyon elfárad, többé már nem szárnyal, és pontosan érzi, hogy történt vele valami szokatlan. 

A nők sokszor arra panaszkodnak ilyenkor, hogy meghíztak. 

Eljönnek, és azt mesélik, hogy mindig nagyon törekedtek arra, hogy csinosak maradjanak, de az utóbbi időben már nem tudták rávenni magukat a sportra, mert minden idejüket elviszi a család, a párkapcsolat és a munka. Ilyenkor derül ki, mennyire a háttérbe helyezték a saját igényeiket, és minden energiájuk arra irányul, hogy tulajdonképpen ők alkossák meg egyedül az aktuális párkapcsolatot, két ember helyett, mivel a párjuk legtöbbször passzív marad.

A könyvben nemcsak arról írt, hogy ön is parentifikált, hanem arról is, hogy ez hogyan hatott a lányaival való viszonyára. Mesél arról is, hogy magányos, szomorú gyermek volt. Nem volt furcsa ez a fajta kitárulkozás szakemberként?

Mi, pszichológusok is emberek vagyunk, és a mi tudásunkat is gazdagítja a saját élmény. Nem nagyon van olyan ember, akinek nincsenek gyerekkori traumái. A pszichológusoknak nagyon fontos dolguk érteni önmagukat. Egész életemben terápiába jártam, most is járok, és szeretek is dolgozni magamon. Jó, ha a saját megküzdésünkkel is tudjuk segíteni a klienst, hiszen azon az élményen mi már túl vagyunk: tudjuk, milyen az, amikor megreked a folyamat, sőt, lépjünk egyet hátra: hogy milyen az, amikor annyira őrült módon fáj minden, hogy szétszakad tőle az ember lelke.

A terápiás folyamatnak és a kötetnek is az a fő üzenete, hogy a megoldás mindig azzal kezdődik, hogy magunkra irányítjuk a fókuszt. A hétköznapok sodrásában azonban ezt nehéz lehet megérteni. Tegyük fel, hogy elmegyek terápiára, mert romokban van az életem. A férjem nem foglalkozik velem, a gyerekem is semmibe vesz. Ha körülöttem épp összeomlik minden, miért is a lelkemmel kellene foglalkoznom, ahelyett, hogy a férjem egy bunkó?

Azért, mert nem tudjuk megváltoztatni a férjünket, ha bunkó. Eszköztelenek vagyunk. A terápiában gondolkodást változtatunk meg, hiszen a gondolkodás szüli az érzéseket. A párkapcsolatokban mindenféle helyzetek, játszmák előfordulnak, de ha valakinek van elég önismerete, azonosítani tudja, hogy sokszor pont ugyanolyan érzéseket él át, mint gyerekként. Ilyenkor a gyerekkorban a psziché védelmében lehasított érzések kerülnek napvilágra. A kérdés az, hogyan birkózunk meg velük.

Ha a saját magunkban zajló folyamatot képesek vagyunk monitorozni, akkor könnyebben tudjuk szabályozni a viselkedésünket, az érzelmeinket. Kitalálhatjuk, mit csinálunk bizonyos helyzetekben felnőtt minőségünkben. Meg tudjuk választani, mikor és hogyan akarunk beszélgetni a párunkkal azért, hogy ez a beszélgetés produktív legyen. 

De sokszor csúszkálunk a két sík, a gyermeki énállapot és a felnőtt énállapot között. Fontos felismerni, hogy „ez egy nagyon gyermeki reakció volt tőlem”. Felnőttként is jellemző, hogy– érzelmi alapon – nagyon gyorsan le tudunk menni egyfajta sírós, elhagyatott gyermeki állapotba, ahol reménytelenséget élünk át. A felnőtt azonban konstruktív megoldásokat keres. Ez nem azt jelenti, hogy nem fáj neki, de már nem omlik össze, ha nehéz helyzetekben kell helytállnia.

Sok szó esik a könyvben a bűntudatkeltő szülőkről. Ők különböző fokozaton működnek. Van, aki csak annyit mond, „gyermekem, ha nem jöttök, egész hétvégén rossz kedvem lesz”, van, aki egészen odáig megy, hogy „mindenkinek jobb lenne, ha meghalnék”. Előfordul, hogy egy szülő burkoltan, vagy csak félig, de öngyilkossággal fenyegetőzik. Ha fennáll a minimális veszélye is annak, hogy a fenyegetés valódi, hogyan lehet mégis határokat szabni?

Szerintem ott is muszáj, még ha nehezebb is. Persze az ember szuicid hajlam esetén egyszer-kétszer segít, de amikor látszik, hogy játszmába, egy nagyon durva érzelmi zsarolásba keveredett, akkor eljön az a pont, amikor ki kell mondania, hogy mindenki a saját maga életéért felel. Ha valaki tényleg meg akar halni, azt nem fogjuk tudni megmenteni. Illetve jó lenne, ha meg tudnánk menteni, majd szakemberhez fordulna, és a pszichológiai támogatás eredményeként sikerülne neki kiegyensúlyozottabb életet élnie. De alapvetően, ha mindig ugrunk, amikor a szülő bedobja a csalit, akkor az újra és újra vissza fog élni vele. 

Azokban a családokban, ahol vannak határok, ott ez egyértelműbb kérdés. Ott tudnak úgy gondolkodni a családtagok, hogy vagyok én, és van ő, neki is van valamilyen problémája, nekem is, és mindenki a saját gondjáért felel. Ez nem tűnik túl empatikusnak, de ettől még lehetünk együttérzőek – egy bizonyos határig. Segíthetjük, támogathatjuk a szeretteinket, csak nem azon az áron, hogy kizsigereljük magunkat, és nem foglalkozunk a saját életünkkel.

Említette, hogy fantasztikus olvasói visszajelzéseket kap, sokan írnak arról, mennyire sorsfordító volt számukra a kötet, hiszen felismerték önmagukat benne. Úgy fogalmazott: meglepte, hogy mennyi érzelmet szabadított fel a szöveg az olvasókban – végső soron a terápiának is ez a lényege. Merre van a gyógyulás útja a parentifikáltak számára?

A terápiának az a lényege, hogy ne csak értsük és tudjuk, hogy mi a baj, hanem át is érezzünk bizonyos dolgokat. Hogy el tudjuk gyászolni, amit elloptak tőlünk. A gyász első fázisa a düh: tudatosítanunk kell, hogy jogunk van dühösnek lennünk azért, amiért így történtek a dolgok, amiért cserbenhagytak minket a szüleink. Ez egy klasszikus gyászmunka, amely felszabadulással ér véget, ehhez azonban időre van szükség. A könyv végén vannak gyakorlatok, amelyek az önreflexiót segítik. Mi, parentifikáltak úgy élünk, hogy „haladni kell”, és mindent azonnal meg kell csinálni. Ha lehet, most mégis arra kérem az olvasókat, hogy ne rohanjanak a gyakorlatokkal. Most ne a teljesítmény legyen a fókuszban, inkább az, hogy befelé figyeljenek. Mindenképpen tanuljanak meg maguknak időt adni – főleg úgy, hogy az nekik soha nincsen.

Bibók Bea Ellopott gyermekkor - A parentifikáció jelensége - önfeláldozás gyerekkorban, felnőttkorban és a párkapcsolatokban című könyve a Libri Könyvkiadó Kft. gondozásában jelent meg.

Nyitókép: Libri